logo

XIX Junius AD

Római nők a hatalom vonzáskörében I.

A római köztársaság utolsó és a császárság első évszázada a birodalom történetének legjobban dokumentált korszaka. Különösen a rendszerváltást megelőző és követő évtizedekről maradtak fenn a kor politikai főszereplőit életnagyságban elénk állító művek, amelyek néhol a mellékszereplők és statiszták sorsának egy-egy epizódját is jól megvilágítják. Az utóbbiak közé sorolandók a női sorsok, kivétel nélkül.
Mint minden patriarchális társadalomban, a közéletet a római köztársaságban is férfiak
irányították: az asszonyok helyét a hagyomány a családi otthonban jelölte ki. Feladatuk gyermekek szülése, gondos felnevelése és a ház körüli teendők ellátása, illetve irányítása volt.

A köztársaság első századaiban a római nő soha egy percre sem felejthette, hogy polgártársai szemében bölcsőtől a koporsóig férfiaknak: az apának, fivérnek vagy férjnek alárendelt személy marad. Amikor az apa, a családfő férjhez adta, a házassági szertartással a felette gyakorolt abszolút hatalmat átadta a férjnek, vagyis az asszony jogilag férjének leánya lett. A római jog ezt cum manu, ”kézzel” kötött házasságnak nevezte. A leányok rendszerint serdülőkorban, tizenkét-tizennégy évesen kerültek főkötő alá. ”Szerelmi házasság” gyakorlatilag nem létezett: a házastársak csak a házasságkötés után szerethettek egymásba.

Nem véletlen, hogy a római történetírók kuriózumképpen emlegették a boldog házasságokat. Ilyen volt Julius Caesar leányának, a politikai megfontolásokból tizenhét éves korában férjhez adott Juliának és a nála harminc évvel idősebb Pompeius Magnusnak a szerelme.
A római jog olyan helyzetet is ismert, amelyben a házasulandó nő már önjogú volt, ugyanis meghalt az apja, és ezáltal kikerült az atyai hatalom alól, de házasságkötéskor nem került a férj hatalma alá. Ez volt a sine manu, a ”kéz nélküli” házasság. Ha még élt az apa, akkor az asszony továbbra is annak fennhatósága alá tartozott.
Érdekes részlet, hogy mivel férjének szült gyerekei önműködően annak hatalma alá kerültek, soha nem örökölhetett utánuk, sem azok őutána. A császárkorban ez a suta jogi helyzet fokozatosan megszűnt. A sine manu házasság a Kr. e. második században vált népszerűvé Rómában, olyannyira, hogy a császárkor kezdetén a cum manu házasságok már ritkaságszámba mentek.

Közbevetőleg meg kell említeni, hogy a manus (kéz) Rómában egyebek között a hatalom jelképe is volt. Jól illusztrálja ezt Vespasianus császár életének egyik epizódja. Fiatal korában, Caligula császárságának idején egy alkalommal egy kóbor kutya surrant be római házába, és egy emberi kezet ejtett az ebédlőasztal alá. Biográfusa, Suetonius az esetet azok között a jósjelek között sorolja fel, amelyek a kor babonás hiedelmei szerint hatalmat jövendöltek neki.
Ha nem ismernénk a kéz jelképes jelentését, az esetnek számunkra semmi értelme sem lenne. Bár figyelemre méltó az is, hogy Rómában az első század közepén a kutyák emberi testrészeket kaphattak fel az utcán. Vespasianus valószínűleg az Esquilina városkapu környékén lakott: annak közvetlen szomszédságában, a városfalon kívül az egy személyben ítélet-végrehajtó és halottégető carnifexek elítélt bűnözőket és rabszolgákat kínoztak meg, végeztek ki és hamvasztottak el a városi szeméttelepen.

A római nő társadalmi helyzetének, mondhatnók, hátrányos megkülönböztetésének egyik sajátossága volt még a névhasználat: a kereszténység bevezetéséig (ugyanis amíg államvallássá nem vált) nőnek nem volt személyneve, mint a mi keresztnevünk.
A római arisztokrata férfi általában három nevet viselt, mint pl. Gaius Julius Caesar. Gaius a személynév, Julius a nemzetség neve, Caesar a családi név. Noha az utókor hagyományosan mint Julius Caesart emlegeti, ő maga Gaius Caesarnak nevezte magát, nemzetségi nevét csak hivatalból használta.
Ahol a nemzetségnek több ága volt, ott ezt kettős, esetleg hármas családi névvel jelölték, ami a gyakori örökbefogadások miatt is szükségessé vált. Az apa családi nevét csak a legidősebb fiú örökölte, a fiatalabbaknak más nevet kellett felvenniük. Minthogy női személynév nem létezett, a lányok a család nemzetségi nevének nőnemű alakját viselték, Julius Caesar leányát például Juliának, Marcus Tullius Ciceróét Tulliának hívták. Férjhez menésük után is ez maradt az egyetlen nevük. Ha több lány volt a családban, születésük sorrendjében megszámozták őket: a második Secunda, a harmadik Tertia stb. volt.

A császárság korában ezen a téren is változások történtek: gyakoribbá váltak a kettős női nevek, pl. Livia Drusilla vagy Julia Agrippina. A császári családban, ahol a leányt ugyanúgy hívták, mint az anyját, az idősebb és ifjabb, pl. Agrippina maior és Agrippina minor nevet használták.
Római krónikák, biográfiák és történelemkönyvek olvasásánál nagyon oda kell figyelnünk a nevek változására. Augustus császár, Julius Caesar nővérének, Juliának az unokája csak anyai ágon volt patrícius; apja, Gaius Octavius a lovagrendhez tartozott. Senki sem számított nemesnek, akinek valamelyik apai őse vagy ő maga nem viselt consulságot.

Amikor Caesar végrendeletileg örökbe fogadta nővére unokáját: Octaviusnak ettől kezdve joga volt a Gaius Julius Caesar Octavianus név viselésére, de ő, nem lévén büszke apai származására, szívesebben használta a G. Julius Caesar nevet. Később, miután a polgárháborúban utolsó vetélytársát, Antoniust is legyőzte, és abszolút hatalmat gyakorolt az egész birodalom felett, a szenátus Kr. e. 27-ben az Augustus címmel ruházta fel, innen a Caesar Augustus elnevezés.
Az ősi augustus jelző jelentése kb. magasztos, fenséges. Augustust halála után a szenátus istenséggé léptette elő. A római nők helyzetének visszásságára jó példa: Augustus csak úgy volt képes halála után özvegyének megfelelő nevet és rangot biztosítani, hogy végrendeletében örökbe fogadta, és feljogosította az Augusta név és cím használatára. Így lett Livia Drusillából Julia Augusta, a Julius nemzetség, a gens Julia tagja, sőt Augustus istenségére való tekintettel divi Augusti filia: az isteni Augustus leánya!

Az egyik legtekintélyesebb ókori római jogász, Ulpianus, a második század végén így határozta meg a nők közjogi státusát: ”A nők ki vannak zárva minden polgári és közéleti funkcióból. Nem lehetnek bírák, se esküdtek, nem viselhetnek állami hivatalt, nem képviselhetnek senkit bíróság előtt, nem vállalhatnak semmiféle hivatalos képviseletet.” Idetartozik még, hogy nők nem vehettek részt sem diadalmenetben, sem választásokon: nem volt szavazati joguk. Emiatt némelyek még római állampolgárságukat is kétségbe vonták. Ez azonban túlzás.
A hagyomány szerint amikor az államalapító Romulus befogadta Rómába a szabin nőket, állítólag a következő jogi formulával határozta meg státusukat: civitas sine suffragio, ”szavazat nélküli állampolgárság”.

A korai századokban még a nők helyzetének javítására tett kísérletek sem voltak lehetségesek kollektív zendülések nélkül. Oppius néptribunus kezdeményezésére Kr. e. 215-ben egy népgyűlés megszavazta a fényűző női ruházkodást korlátozó törvényt, a lex Oppiát.
Két évtizeddel később a nők tüntetéseket rendeztek Rómában a törvény ellen, amelyet csak hosszas viták után hatálytalanítottak, noha az egyik consul, a köztiszteletben álló idősebb Cato a leghevesebben ellenezte visszavonását. Cato mindig is ellene volt a nők felszabadításának. Plinius1 két és fél évszázaddal Cato után írta: ”Fennmaradtak az idősebb Cato egyik beszédének részletei (Kr. e. 187), melyben ellenezte, hogy vidéken nőknek is szobrokat emeljenek, de még azt sem tudta megakadályozni, hogy ez magában Rómában megtörténjék.
Most is látható még Corneliának, az idősebb Scipio Africanus leányának és a Gracchusok anyjának az ülő szobra, mely eredetileg Metellus oszlopcsarnokában állt, jelenleg Octavia épületében tartják.” (A szobrot Kr. e. 100 körül emelték.)

Aligha véletlen, hogy a római köztársaság évszázadaiból csak egyetlen ismert nő szobra maradt fenn, és hogy nem vertek pénzt női személyiségek portréjával. A kivétel Antonius, a triumvir második felesége, Fulvia. ő a Caesar meggyilkolása utáni polgárháborúban, Kr. e. 42 körül saját képmásával veretett ezüst quinariusokat Antoniusnak. Fulvia ezeken az érméken mint Victoria, a győzelem istennője látható, a nevét azonban nem merte a pénzre tétetni. Fulviáról még lesz szó.

Valódi változást a nők helyzetében a monarchia hozott: a mindenkori császár anyja, felesége vagy szeretője jellemével, példájával, fellépésével hatott, jól vagy rosszul, az uralkodó rétegekre és a köznépre.
A nők státusának fokozatos javulása azonban viszonylagos, helyzetüket semmi sem illusztrálja olyan ékesen, mint a tény, hogy római nőről egyetlen biográfia sem maradt fenn, nyilván, mert ilyet egyet sem írtak.

Az ókori történelmi művek és életrajzok a császárkorban is csak híres vagy hírhedt férfiak életének epizódjaiként vagy a megnevezett hölgyek botrányos viselkedése miatt melegítettek fel róluk évszázados pletykákat. Dicséretben csupán a kortársaik közül erkölcsileg kimagasló konzervatív asszonyok részesültek.
Maga a muliebris, a ”női”, ”asszonyi” jelző is úgyszólván kizárólag pejoratív összetételekben fordul elő Livius, Velleius Paterculus, Tacitus és más történetírók műveiben: dicsérő, méltató értelemben nem használták.



Forrás:

Csokits János:
Római nők a hatalom vonzáskörében a köztársaság végén és a császárkor elején