logo

XIV December AD

Római nők a hatalom vonzáskörében II.

A Kr. e. első század elején kezdődő és ötven éven át újra meg újra fellángoló polgárháborúk meglazították a köztársaság hagyományosan merev társadalmi rendjét, végveszélybe hozták alkotmányát, és egész sor rendkívüli egyéniséget, demagógot, kalandort, népvezért, köztük több politikai és katonai lángelmét vetettek a felszínre. Többségükben olyanokat, akik békeidőben, normális viszonyok között soha nem érvényesülhettek volna, de minden skrupulustól mentes természetük és könyörtelenséggel párosuló szónoki vagy szervezőképességük megkönnyítette számukra a manipulálást a hatalom nyersanyagával: az egyszerű emberek hiszékenységével és félelmeivel.

A legnevesebbek, Pompeius, Caesar, Antonius és Octavius, a későbbi Augustus császár mellett egész sor kevésbé tehetséges, illetve szerencsés katonapolitikus tűnt fel. Sertorius, a történelem egyik leghíresebb félszemű hadvezére gerilláival Róma hispaniai tartományaiban egy évtizeden át sakkban tartotta az ellene kivezényelt tábornokokat; Catilina, az elszegényedett patrícius pedig sikertelen összeesküvést szőtt a köztársaság ellen, hogy hatalomhoz és a hatalom által újból vagyonhoz jusson. Mögöttük a politikai percemberkék csoportjában e történelmi kor néhány valóban érdekes statisztáját ismerhetjük meg: mind szerencselovag.

A két legerőszakosabb: Clodius Pulcher, patrícius demagóg és bandavezér, fegyvereseivel éveken át rettegésben tartotta politikai ellenfeleit, és ellenlábasa, Annius Milo, aki végül egy utcai csetepaté során bandájával megölette a sebesült Clodiust. Milóval néhány évre rá Caesar légiósai végeztek, amikor a polgárháború vége felé megpróbálta őket zendülésre bírni istenített hadvezérük ellen. ő egyebek között arról is nevezetes, hogy hetvenmillió sestertiusos adósságot hagyott az utókorra.

Vele egy időben, hasonló körülmények között és hasonló okokból ölték meg Caesar katonái Milo társát, Caelius Rufust, a kor egyik legtehetségesebb politikai törtetőjét (Catullus vetélytársát Lesbia, alias Clodia szeszélyesen osztogatott kegyeiért).
Egy másik ifjú titánt, Scribonius Curiót, a kiváló szónokot és köpönyegforgató politikust Caesar, mint annyi más gátlástalan és pénzéhes ellenfelét, egyszerűen megvásárolta: a galliai hadizsákmányból állítólag tízmillió sestertiust fizetett neki, hogy törleszthesse adósságait, és a szenátusban attól kezdve az ő érdekeit képviselje a konzervatív arisztokraták érdekközösségével szemben.

Cicero egyik levelében perdita juventusnak, elveszett ifjúságnak nevezi ezt a kört, amelynek Sallustius Crispus, a későbbi moralista történetíró is tagja volt. Aulus Gellius az Attikai éjszakák című anekdota-és szöveggyűjteményében idézi Terentius Varro kétszázötven éves pletykáját: Milo egy alkalommal rajtakapta feleségét Sallustiusszal. A csábítót ott helyben megkorbácsoltatta rabszolgáival, és csak váltságdíj ellenében engedte szabadon. (Akkoriban még joga volt ilyesmihez a felszarvazott férjnek.) A tilosba tévedt hölgyet nem érte bántódás, a legtöbb férj ilyenkor válással tett pontot a kínos ügy végére.
E kor botránykrónikáinak tanúsága szerint a társadalmi bomlás nem korlátozódott egyik vagy másik nemre. Az arisztokrácia és a lovagrend köreiben mindenesetre a nők olyan mértékű személyes, szexuális és gazdasági felszabadulását tapasztaljuk, amelyhez hasonlóval az elmúlt másfél évezred folyamán csak a huszadik század második felében találkozunk Nyugat-Európában és Észak-Amerikában.

A sine manu házasságok a magánéletben lehetővé tették a női egyenlőség részleges megvalósítását, és a nők korlátozott felszabadulása a legfelső társadalmi szinten magával hozta a szabadosságot. A züllés panteonjában díszhelyre kerülne Sulla, a Dictator lánya, a párhuzamos szerelmi viszonyairól nevezetes Cornelia Fausta. Ágyastársainak kiválasztásában a társadalmi szint nem volt szempont, divatos kifejezéssel élve úgy is mondhatjuk, hogy szexuális gyakorlatában nem volt elitista.
Sallustius Catilina háborúja című művének egy másik patrícius hölgyről, Semproniáról szóló fejezetében részletes diagnózist hagyott ránk e szociális kór általa megfigyelt tüneteiről. Megemlíti Sempronia férfias bátorságra valló tetteit, szépségét, irodalmi műveltségét, azután így folytatja:
”Citerázni és táncolni ékesebben tudott, mint ahogy tisztességes nőhöz illik, és a bujaság sok más kelepcéjét ismerte. Mindig minden kedvesebb volt neki a tisztességnél és a szeméremnél. Pénzét vagy hírét kímélte-e kevésbé, nem könnyű eldönteni. Olyan érzékiség lobogott benne, hogy gyakrabban kezdett ki ő férfiakkal, mint azok ővele. Sokszor megszegte adott szavát, esküvel letagadta adósságát, cinkos volt gyilkosságokban, fényűzése és elszegényedése vesztébe kergette.”

A fényes galéria dísze, Clodia korának nem éppen diszkrét úri szajhái közül is kitűnt feslett életével. Catullus költészete Lesbia néven állított ki neki útlevelet a halhatatlanságba. Az ősi Claudius nemzetség nevét öccse, Publius, akiről már volt szó, ejtette és írta először népiesen Clodiusnak, hogy ezzel is megnyerje a római plebs rokonszenvét. Clodia is csak így használta a nevet.
Vérmérsékletével, jellemével fivére is, ő is a gőgös, arrogáns és erőszakos Claudius ősökre ütött. Mindketten túltettek hírhedt őseiken. Clodiáról azt rebesgették Rómában, hogy megmérgeztette férjét, Metellus Celer consult, aki viszonylag fiatalon és váratlanul halt meg, és hogy saját öccsével vérfertőző viszonyt folytatott. ”Rebesgették” – nem elég pontos: az utcákon gúnydalokat énekeltek a testvérpár viszonyáról, és Cicero egy, a Forumon tartott perben nyilvánosan kipellengérezte a hölgy viselt dolgait. Clodia politikai és személyes okokból bepereltette egyik volt szeretőjét, Caelius Rufust, Catullus barátját és riválisát, akivel már találkoztunk. Caelius egyik védője Cicero volt, a másik Crassus, korának leggazdagabb arisztokratája.

Cicero hosszú védőbeszédében egyebek között ilyen kifejezésekkel feketítette be Clodiát a bírák és a per közönsége előtt: ”arcátlanul vakmerő, kicsapongó özvegy, mértéktelenül tékozló, úgy él, mint egy kéjsóvár ringyó bárkinek odaadja magát, mindig van legalább egy nyilvánosan számon tartott szeretője, kertjei vannak [a Tiberis folyó partján: odajárt fürödni a római aranyifjúság], városi háza van [palota volt a Palatinus-dombon], villája Baiae-ban [a divatos nápolyi öbölben], ahova minden kéjenc szabadon beléphet, fiatalembereket tart ki, és lát el zsebpénzzel.”
Az érett szépség a per idején, Kr. e. 58-ban negyven körül járt, születési éve nem ismeretes.

A perben maga a vádlott, Caelius is felszólalt: Clodiát egyetlen gyilkos metaforával, a quadrantaria Clytaemestra (filléres Klütaimnésztra), vagyis az olcsón kapható férjgyilkos kifejezéssel teljesen nevetségessé tette.
Rómában köztudomású volt, hogy Clodia egyik szeretője, egy bizonyos Vettius ezüst denariusok helyett egy zacskó vörösréz quadranst küldött neki, ezzel jelezve, mennyit ér. Egy másik fiatalember rálicitált egy illatszeres fiolával, amelyben Clodia egy nem éppen illatos anyagot talált: ez volt róla az adományozó véleménye. Caelius védőbeszédében a megfelelő pillanatban tógája alól előhúzott egy ilyen fiolát, és megkérdezte: Vajon mi volt benne?
A perről még sokáig beszéltek Rómában: két évszázaddal az események után Quintilianus rétor, az ékesszólás művészetének tanára megdorgálta a régen elporladt Caeliust ezért a tekintélyes férfiúhoz nem illő gesztusért.

Clodia nem vágta zsebre a zacskó aprópénzt, és a sértést korának az arisztokrácia köreiben kedvelt büntetésével bosszulta meg: két embere elkapta és hátulról megerőszakolta Vettiust. A büntetésnek ezt az anális változatát pedicatiónak nevezték, az orális változat irrumatio volt. Amikor például Catullus (XVI. költeményében) kétszer is pedicatióval és irrumatióval fenyegeti meg az általa utált Aureliust és Furiust, nem következetlen, mert megtorlást helyez nekik kilátásba. Római úri körökben ugyanis ezek a nemi aktusok, így a homoszexuális aktus változatai, csak a passzív fél számára jelentettek megalázást, az aktív fél, a helyzet ura lévén, nem tette ki magát közmegvetésnek.
Egy másik előkelő hölgy, Servilia, az ifjabb Cato féltestvére, Caesar kedvenc szeretője – Caesar egy hatmillió sestertius értékű igazgyöngyöt hozott neki ajándékba Hispaniából – ez utóbbi epizódtól eltekintve nem szerelmi kalandjairól nevezetes. Rokoni összeköttetéseket tartott fenn a legtekintélyesebb arisztokrata családokkal, és férje halála után ő egyengette fia, Brutus politikai pályáját, ami különben az apa dolga lett volna. Caesar meggyilkolása után már olyan nagy befolyása volt a szenátusban, hogy egy alkalommal magára vállalta egy már megszavazott, de Brutus és Cassius számára előnytelen törvény visszavonatását.

A Caesart követő második triumvirátus által elrendelt proskripció: a feketelisták és vérdíjak, a feljelentések és kivégzések hónapjairól szóló krónikák a korszak hitványságának és emberségének teljes értékskáláját megőrizték.
A triumvirek: Antonius, Octavianus és Lepidus terrorja azzal kezdődött, hogy a proskribáltak fejére vérdíjakat tűztek ki. Szabad római polgárnak százezer sestertius, rabszolgának felszabadítás, proskribált gazdájának állampolgársága és negyvenezer sestertius járt minden beszolgáltatott fejért. Besúgóknak, feljelentőknek ugyanannyi ugyanazért. Aki proskribáltat bújtatott, azzal halálra ítélte magát. Nőket nem proskribáltak, nem üldöztek, nem végeztek ki, akkor sem, ha elítéltet bújtattak: nem lovagiasságból kímélték őket, hanem mert a nőket a közéletben, politikában nem vették komolyan. Néhány évtizeden belül a császári kormány és közigazgatás a nőket se kímélte.

A bérgyilkosság kitűnő kereseti forrás lehetett: a proskripciók folyamán összesen kb. háromszáz szenátort és kétezer lovagot végeztek ki. Vagyonukat elkobozták – sok esetben éppen ezért kerültek a feketelistára: a triumvireknek sok pénzre volt szükségük a köztársaságiak elleni háborúhoz. Perusia bevétele után további háromszáz szenátort és lovagot öltek meg Octavianus katonái.
A polgárháborúk kezdetén, nem egész fél évszázaddal korábban Sulla, a Dictator negyven szenátort és ezerhatszáz lovagot proskribáltatott, ő azonban levágott fejenként csak negyvennyolcezer sestertius vérdíjat fizetett. Tekintve, hogy a két proskripció közötti évtizedekben nem volt említésre méltó infláció Rómában, megalapozott a feltevés, hogy időközben megnőtt a kereslet a hóhérmunka piacán, más szóval a triumvireknek nagyobb szükségük volt erre a hazafias szolgálatra, mint elődjüknek, Sullának. (Julius Caesar közbeeső uralmának éveiben nem volt proskripció.) Annyi bizonyos, hogy a Dictator és a triumvirek hóhéroló párthívei mindkét polgárháborúban meggazdagodtak. Ez korunkban sincs másként.

Antonius, Octavianus és Lepidus mindenekelőtt példát akartak statuálni, hogy mindenki megértse, mi történik azzal, aki ellenük fordul, de ugyanilyen fontos volt a már említett vagyonelkobzás is. Mivel azonban minden gazdag arisztokratát és lovagot: az uralkodó réteget, amelyre támaszkodniok kellett, mégse irthatták ki, a proskripció végén még mindig nyolcszázmillió sestertiusra volt szükségük a háború költségeinek fedezésére, ezért még a leggazdagabb nőket is megadóztatták – ez is újítás volt.
A triumvirek feketelistáján az első proskribált személyiség Lepidus fivére, Paullus, a második Antonius nagybátyja, Lucius Caesar, a Dictator távoli rokona volt. Paullusnak sikerült idejében elmenekülnie, Lucius Caesart nővére, Julia rejtette el, és járta ki neki a kegyelmet. Cicero is az elsők között volt a listán. A formiae-i házába érkező kivégzőosztagnak fivére, Quintus rabszolgája, Philologus (nomen est omen!) árulta el, hol találják meg. Levágott fejét és jobb kezét, amellyel az Antonius elleni beszédeket írta, Rómába vitték.

Antonius éppen a Forumon, a Rostrának nevezett szószék közelében lakomázott feleségével, Fulviával, amikor eléje tették a véres fejet. Örömében a vérdíjon felül még egymillió sestertius jutalmat fizetett ki nagy ellenfele gyilkosának. Fulvia pedig durván szitkozódva arcul köpte a fejet, felfeszítette a száját, és hajtűivel átszúrta a nyelvét. Cicero fejét és kezét ezután kiszegezték a Rostrára. A szintén kivégzett Quintus Cicero özvegyének, Pomponiának a kérésére Antonius kiadta neki Philologust. Pomponia a közönséges emberi képzeletet meghaladó bosszút állt férje, fia és sógora meggyilkolásáért: arra kényszerítette az árulót, hogy saját testéből húsdarabokat vágjon ki és azokat megsütve egye meg. Ha másban nem, a rabszolgák ellen összetartott az arisztokrácia.

A terror hónapjaiban, amíg a proskripciók véget nem értek, Róma kapuiban katonák ellenőrizték a távozókat, és Itália egész területén kivégző különítmények vadásztak a proskribáltakra. Egyesek házukban vagy a ház környékén, pöcegödörben, trágyadomb alá rejtőztek el, mások álruhában, például rabszolgának öltözve próbálták elhagyni a várost, hogy valamelyik kikötőben hajóra szállva Szicíliába meneküljenek, amelyet akkor még a triumvirekkel szemben álló Sextus Pompeius tartott megszállva csapataival. Mivel csak férfiakat üldöztek, megmentésükre leginkább az asszonyoknak volt reális esélyük: nem egy házasságnak volt ez a próbája.
A házastársi hűség legszebb példáit ebből a korból a realizmussal párosuló vakmerőség, a női találékonyság szolgáltatja. A legtöbb ilyen menekülési történet úgy hangzik, mint egy kalandregény szinopszisa.

A polgárháborús anarchia éveiben a katonai és politikai kalandorok között egyetlen velük egyívású női egyéniség tűnt fel: Antonius felesége, a már említett Fulvia a Fulviusok ősi nemzetségéből. Anyai nagynénje, Sempronia Catilina összeesküvőinek köréhez tartozott, ő az, akiről Sallustius fentebb idézett elmarasztaló körömportréját írta.
Fulvia már fiatalon túltett az előző nemzedék patrícius hölgyein: egy Sempronia vagy Servilia hagyománysértő merészségén. Nem érte be megbotránkozást keltő szerelmi kalandokkal vagy a háttérből, családi összeköttetések útján gyakorolt politikai befolyással: ő ott akart lenni, ahol a döntéseket hozzák. Az aranyifjúságból csak a legfeltűnőbb, legerőszakosabb tehetségek, a veszélyes demagógok és szerencselovagok érdekelték. Plutarkhosz megfogalmazásában: ”Nem tartotta érdekesnek olyan férfin uralkodni, aki nem vesz részt a közéletben. ő uralkodó felett akart uralkodni, és parancsnoknak akart parancsolni.

Első férjének, Clodius Pulchernak egy utcai csetepaté során történt megölése miatt bíróság elé állított rivális bandavezér, Annius Milo perében aktív szerepet vállalt mint tanú. Második férje, a briliáns, de erkölcsi skrupulusok nélkül dolgozó politikus, Scribonius Curio a köztársaságiak elleni polgárháborúban átállt Caesarhoz, és mint annak egyik alvezére az afrikai fronton esett el.
Harmadik férje, Marcus Antonius Caesar meggyilkolása után először mint consul, majd mint triumvir került a hatalomért küzdő politikusok élvonalába. Fulvia a proskripciók alatt kivégeztette római szomszédját, Caesetius Rufust, hogy ingyen jusson hozzá házához, amelyet az addig nem volt hajlandó eladni neki.

A katonák Rufus fejét a vérdíj behajtása végett a Forumra vitték Antoniushoz, aki azonban azt felelte: ehhez neki semmi köze sincsen, vigyék Fulviához, az majd kifizeti őket. Ilyen és hasonló véres ügyletekkel néhány hónap alatt jelentős vagyont szerzett. A köztársaságiak veresége és a proskripciók után a hatalmon való osztozásnál Antoniusnak a birodalom gazdag keleti tartományai jutottak, de Fulviát oda nem vitte magával.

A már amúgy is bonyolult helyzetet tovább bonyolította, hogy Octavianus a triumvirátus létrehozásával kapcsolatos egyezkedés során politikai okokból feleségül vette Antonius mostohalányát, Clodius Pulcher és Fulvia alig tizenkét éves leányát, Claudiát, akit nem sokkal később, ismét politikai megfontolásokból, sértő módon egy hivatalos okmánnyal küldött vissza Fulviához, amely szerint a házasság nem konzumálódott, a leány még szűz. Octavianus szabályos propagandahadjáratot indított Fulvia ellen.

Amikor híre jött, hogy Antonius Egyiptomban Kleopatra hálójába került, Fulvia féltékenységből nem habozott sógorát, Lucius Antoniust, aki éppen consul volt, Octavianus ellen uszítani, és férje katonáival, annak tudta nélkül, polgárháborút kezdeni, abban a reményben, hogy az itáliai harcok hírére Antonius otthagyja Kleopatrát, és visszatér rendet teremteni. Tévedett. Antonius nem mozdult, Lucius pedig Perusia ostrománál alulmaradt Octavianusszal szemben, aki mindkettőjüket szabadon engedte. Fulvia Görögországba menekült férjéhez, de az szemrehányásokkal fogadta – a rákövetkező évben megbetegedett és meghalt.
Hasztalan lapozgatunk az ókori krónikákban, Fulviáról sehol egy jó szót se találunk. A történelmet a győztesek írják, és Fulvia kétszeresen alulmaradt Octavianusszal szemben: először egyénileg, az általa kezdett itáliai háborúban, másodszor mint a hatalmi vetélkedésben vesztes Antonius felesége és párthíve.
Lényeges szempont az is, hogy a patriarchális Rómában rossz szemmel nézték férfias fellépését a nyilvánosság előtt, különösen tábornoki allűrjeit. Praeneste városának megszállásakor például ténylegesen kardot kötött, ő adta ki a jelszót az ügyeletes tisztnek, és buzdító beszédeket tartott katonáinak. Erre addig nem volt példa. Ezekben a hónapokban a megfélemlített szenátorok szavazni sem mertek Fulvia jóváhagyása nélkül. Két nemzedékkel később Velleius Paterculus azt írta róla: ”Nem volt benne semmi nőies, csak a neme.”

Több mint kétezer évvel az események után, konkrét adatok hiányában, nem szállhatunk vitába a ránk maradt forrásművekkel. Valószínűnek látszik, hogy Fulvia csakugyan erőszakos volt és kegyetlen, mint annyi más régi római. Bírálói azonban figyelmen kívül hagyták, hogy három férjének, Clodiusnak, Curiónak és Antoniusnak lett volna bőven más választása, egyikük sem volt akárki, és mindhárman Fulviát választották. Az általa veretett ezüstpénzen látható portréjának klasszikus arcéléből ítélve érdekes, szép nő lehetett.
Akaraterejének, rendkívüli bátorságának, leleményességének és lojális természetének nehéz helyzetekben nemegyszer tanúbizonyságát adta. Nem vitás az sem, hogy volt érzéke a politikához és a szervezéshez is. Mindhárom férjéhez hű maradt, ami akkoriban említésre méltó erénynek számított, és mindháromnak szült gyerekeket: ilyen szempontból éppolyan hagyománytisztelő volt, mint Fulvius-ősei. Ez is a portréhoz tartozik.

Az eddig felsorolt patrícius hölgyek a köztársaság utolsó évtizedeiben nyíltan szakítottak a nők szerepét kijelölő hagyományokkal: Sempronia és Clodia kihívóan szabados életmódjával tűnt fel, Servilia, akár a 18. századi francia és angol arisztokrata hölgyek, politikai szalonjával hívta fel magára a figyelmet, de a konzervatív szenátusi körök ezt, ha rossz szemmel nézték is, nem tekintették szociális rendbontásnak.
Fulvia alkalmazkodott korához: nem habozott az erőszak, a terror eszközeihez nyúlni. Úgy viselkedett, mint a következő évtizedekben a császári család tagjai, férfiak és nők egyaránt, akik szüntelenül egyéni szabadságuk szélső határait keresték.


Forrás:

Csokits János:
Római nők a hatalom vonzáskörében a köztársaság végén és a császárkor elején