logo

XIX September AD

Római nők a hatalom vonzáskörében III.

Az első császárok uralma, Augustus kivételével, lassított proskripció volt: Tiberius, Caligula, Claudius és Nero, négy degenerált arisztokrata, fél évszázad alatt felszámolta vélt és valódi vetélytársait, az ősi patríciuscsaládokat. Seneca írja egy helyütt: ”Tiberius alatt a feljelentések következménye pusztítóbb volt, mint bármely polgárháború.”
Máshol pontos adatokat is közöl: ”Claudius uralkodása alatt harmincöt szenátort és kétszáztizenegy lovagot végeztek ki.” Az új államforma az átlagos római nőnek nem hozott semmiféle kedvezményt, de a mindenkori császár feleségének és rokonainak nő számára addig elérhetetlen hatalmat és előnyöket biztosított.

Lord Acton, múlt századi történész és politikus Angliában gyakran idézett diktuma – ”A hatalom megront, az abszolút hatalom abszolút megront” – a Julius–Claudius császári házra is érvényes, amivel már az ókorban is tisztában voltak a történészek. ”Annyi tapasztalat után a korlátlan hatalom ereje megváltoztatta és megrontotta”, írja Tacitus Tiberiusról. ”Kiváló nevelése hiábavalónak bizonyult hatalomra jutásának megrontó hatásával szemben”, így Josephus Flavius Caliguláról.
A hatalom megszerzéséért, illetve megtartásáért folyó szakadatlan küzdelemben a császári család nőtagjait, akár fentebb a köztársasági arisztokrata hölgyeket, több kategóriába sorolhatjuk. Az első a császárkori nőtípus nemiségének hagyományos eszközeit családi és politikai célok elérésére használta, mint korábban Servilia. Ilyen volt Augustus harmadik felesége, Livia Drusilla és a császár unokája, az idősebb Agrippina (Germanicus felesége). Ez utóbbi félig ebbe, félig a következő csoportba tartozik: ő is rendkívül erőszakos volt, anélkül azonban, hogy a hatalom megkaparintása érdekében erőszakhoz folyamodott volna, mint hat évtizeddel előtte Fulvia. A legerőszakosabb politikai törtető típusnak egyedülálló női példánya ebben a korban Agrippina leánya, Claudius negyedik felesége, Nero anyja: az ifjabb Agrippina.

A Semproniára és Clodiára emlékeztető harmadik császári nőtípusnak a család uralma általi tekintély és korlátozott hatalom csupán élvezetek, elsősorban szexuális gyönyörök megszerzésére kellett, ezen a téren próbált eljutni lehetőségeinek szélső határáig. A csoport leghírhedtebb képviselői a császárkorban: Augustus leánya, Julia és Claudius harmadik felesége, Valeria Messalina. Idesorolhatjuk még a gyerekes élvezetek specialistáját, Nero második feleségét, Poppaea Sabinát is, aki nem a szexualitásban kereste szabadsága határait. Erkölcsi skrupulusai egyik hölgynek sem voltak. Lord Acton idézett gondolatának parafrázisával: ha a hatalom élvezése obszcén, az abszolút hatalom élvezete a legobszcénabb gyönyör.
A köztársaság utolsó évtizedében született, patríciusnevelésben részesült és a római matróna hagyományos magatartásának korlátait vállaló Livia Drusilla nem excentrikus viselkedéséről volt nevezetes – ő a császárság államformájában neki jutott szerepkör kereteit szélesítette ki, s ebben sikeresebb volt, mint az első dinasztia bármelyik császárnéja. Ötvenkét esztendeig volt Augustus felesége, és annak halála után további tizenöt évig első házasságából született fia, Tiberius uralkodása alatt nagy tekintélyű és befolyásos anyacsászárné. 23-tól kezdve szenátusi határozat alapján a színházban joga volt a Vesta-szüzeknek (Vesta istennő papnőinek) fenntartott díszhelyen ülni.

A Julius–Claudius-dinasztia négy császára az ő egyenes ági leszármazottja volt, trónra lépésük sorrendjében: már említett fia, Tiberius, dédunokája, Caligula, unokája, Claudius és ükunokája, Nero. Nagy hatása volt Augustus döntéseire, főleg családi és személyi kérdésekben, de a császár nemegyszer közügyekben is tanácsot kért tőle. Suetonius idéz részleteket Augustusnak Liviához írott leveleiből. A császár lehetőleg mindent írásban fogalmazott meg, mielőtt feleségéhez fordult, hogy ne mondjon se többet, se kevesebbet, mint amit akar. Tiberius minden bizonnyal anyjának köszönhette, hogy Augustus végül is őt választotta utódjának, holott nem szívelhette modorát, stílusát, emberi természetét. Nem vitás, hogy Tiberius sem volt képes kivonni magát anyjának hatása alól.
Megbízható adatok hiányában korának közvéleménye és az utókor történetírói ókori pletykák és találgatások alapján rossz hírét költötték: egyebek között azzal vádolták – egyesek vádolják korunkban is: elég, ha itt Robert Graves Claudius-regényeire utalunk –, hogy ő tétette el láb alól Augustus három unokáját, Gaius és Lucius Caesart és Postumus Agrippát, valamint a császár unokaöccsét, Marcellust, és saját unokáját, Germanicust, hogy helyettük Tiberius kerüljön a trónra, illetve maradjon uralkodó.

Bizonyítani ma már se pró, se kontra nem lehet, bizonyos csak az, hogy erős egyéniség volt, szívós, kitartó, művelt, jól tájékozott a közügyekben is, és értelmi képességei messze az átlagos római arisztokraták fölé emelték. Szívesen és eredményesen intrikált. Plinius például egy helyütt Livia és Tiberius Augustus elleni intrikáit említi, bár konkrét adatot ő sem közöl. Dédunokája, Caligula egy alkalommal ”szoknyás Ulixes”-nek nevezte, amivel a Homérosz eposzából ismert Odüsszeusz csavaros eszére és cselszövéseire célzott. Ha igaz a sok valószínűtlen és soha nem bizonyított gyilkosság, amellyel vádolták, akkor Livia a detektívregényekből ismert ”tökéletes bűntett” mestere volt; ha nem: akkor marad ”szoknyás Ulixes”, ami önmagában nem erkölcsi vétség.
Rossz hírét elsősorban Tacitus zseniális Évkönyveinek (Annales) köszönheti, bár a nagy történetíró is kétféleképpen értékelte személyét. Livia halálának évéhez érve (29) a következő kétélű méltatást találjuk az Évkönyvekben: ”Családi életének tisztaságát illetően az ősi hagyományokhoz tartotta magát, szívélyesség dolgában túlment a régi korok asszonyai által helyesnek ítélt mértéken; önkényes anya, hajlékony feleség, férjének fortélyaival és fiának képmutatásával szemben egyaránt jól felkészült asszony volt.” Máshol viszont így ír Liviáról: ”Az államnak súlyos csapás volt az anya (Tiberiusé), a Caesarok házának a mostohaanya” (Juliáé, Gaius és Lucius Caesaré).

Suetonius néhány konkrét adatot is közöl. Értesülése szerint Tiberius császár korában ”nehezményezte, hogy anyja de facto társuralkodó akar lenni, és ezért egyre inkább kerülte társaságát. Gyakran figyelmeztette: ne ártsa bele magát nem nőnek való fontos közügyek intézésébe. Különösen, amikor tudomására jutott, hogy Livia személyesen megjelent a Vesta-templomban kiütött tűz oltásánál, és nagyobb erőfeszítésekre ösztökélte a tüzet oltó katonákat és polgárokat.”
Livia nem éppen tapintatos beavatkozásai közül néhányat Tacitus Évkönyveiből ismerünk. Egyik legnagyobb horderejű közbelépése volt, hogy Gnaeus Calpurnius Piso és felesége, Munatia Plancina hűtlenségi perében kieszközölte Plancina felmentését. A per hátterének és részleteinek leírása itt túl hosszadalmas lenne, elég annyi, hogy Tiberius syriai helytartója, Piso, valamint Plancina ellen a szenátus által folytatott perben az volt az egyik vád, hogy Antiokheiában megmérgezték Tiberius unokaöccsét, Germanicust, akit Augustus örökbe fogadtatott Tiberiusszal, hogy így biztosítsa későbbi császárságát.

Tiberius a szenátus előtt, láthatólag nagy zavarban, anyja közbenjárását hozva fel mentségül, kérte: mentsék fel Plancinát. A szenátus természetesen eleget tett Livia kérésének – ki mert volna szembeszállni a császárral és Augustus özvegyével? –, Tiberiust azonban annyira felháborította Livia beavatkozása, hogy annak halála után, egy évtizeddel később, pert indíttatott Plancina ellen, aki megértette, mi vár rá, és önkezével vetett véget életének. Tacitus még két bírósági tárgyalást ír le, melyeknek során Livia a törvényes eljárás ignorálásával egy barátnőjének, Urgulaniának az érdekében próbálta feltartóztatni az igazságszolgáltatás menetét.
Az anyacsászárné és a császár fokozatosan romló viszonyát jól illusztrálja a következő incidens, amelyet szintén Suetonius ír le Tiberius-életrajzában. Livia egy időben szünet nélkül nyaggatta Tiberiust, hogy egyik pártfogoltját, aki nemrégen kapta meg a római állampolgárságot, nevezze ki esküdtbírónak.

Egy alkalommal megint előhozta a témát, és Tiberius, akinek már elege volt az ügyből, a rá jellemző félig ironikus, félig arrogáns hangnemben azt felelte: engedélyezi, amire kéri, de csak azzal a feltétellel, hogy a kinevezettek nyilvánosságra hozandó listáján Livia pártfogoltjának neve mellé odaírják: az illetőt a császár anyja erőltette rá. Livia úgy méregbe gurult, hogy egy titkos helyről előhozta Augustus réges-régen neki írott leveleit, amelyekben Tiberius mogorva és összeférhetetlen természetére panaszkodott. Tiberius viszont azon sértődött meg, hogy anyja ilyen sokáig megőrizte és ilyen rosszhiszeműen idézi a fejére a rá vonatkozó bírálatokat. A Livia és Tiberius között lejátszódott jelenet légköréből oly hosszú idő után is kiérezhetjük a Claudius nemzetség évszázados gőgjét és kihívó modorát.

Ez utóbbi illusztrálására jó példa Publius Claudius Pulcher esete. Az első pun háborúban (Kr. e. 249) Claudius mint consul a római hajóhad élén a szicíliai Drepana kikötőjénél szembekerült a karthágói hajóhaddal. Az ütközet előtt a madárjósok jelentették neki, hogy a jóslatkéréshez használt szent csirkék nem akarnak enni, ami vallásuk szerint rossz előjelnek számított, mire a consul parancsot adott, hogy a csirkéket dobják a tengerbe, mint mondotta: ”Ha nem esznek, akkor igyanak.”
Az ütközetben a rómaiak alulmaradtak, és százharminc gályát veszítettek, amiért Rómában hűtlenségi pert indítottak Claudius Pulcher ellen, és súlyos pénzbírságra ítélték. Nem sokra rá meghalt. Néhány évvel később, amikor egy ízben nővérének hordszéke a római Forumon elakadt a tolongásban, Claudia mindenki füle hallatára hangosan felkiáltott: bár támadna fel fivére, és veszítene el még egy hajóhadat, hogy kisebb legyen a tömeg Rómában! őellene is hűtlenségi pert indítottak, őt is pénzbírságra ítélték, de a Claudiusoknak ez meg se kottyant: még háromszáz évig nagy garral jöttek-mentek a római politika színpadán, míg végül az utolsó felvonásban hozzájuk méltó drámai handabandázással el nem tűntek a történelem süllyesztőjében.



Forrás:

Csokits János:
Római nők a hatalom vonzáskörében a köztársaság végén és a császárkor elején