logo

XXI September AD

Római nők a hatalom vonzáskörében IV.

Vipsanius Agrippa, Augustus barátja, bizalmas tanácsadója, legsikeresebb hadvezére és hosszú évekig kijelölt utódja jómódú, de politikailag jelentéktelen családból származott: neki nem voltak híres ősei, ő maga volt történelmi személyiség, és két császár nevezetes őse. Augustus, hogy teljesen magához kösse, hozzáadta feleségül egyetlen leányát, Juliát.
Öt gyermekük közül két fia: Gaius és Lucius Caesar (Caesar, mivelhogy Augustus örökbe fogadta őket) fiatalon meghalt, a harmadikat, Postumus Agrippát a császár halála után Livia vagy Tiberius nyomban kivégeztette, a két leány közül az egyiket, Juliát feslett élete miatt még Augustus száműzte (száműzetésben halt meg), a másikat, az idősebb Agrippinát Tiberius unokaöccséhez, Germanicushoz adta feleségül: ez az asszony maradt egyetlen egyenes ági leszármazottja, Caligula császár anyja és Nero nagyanyja.

Germanicus és Agrippina jól sikerült házasságából kilenc gyerek született, és néhány évig úgy tűnhetett, hogy Augustus bonyolult és többször füstbe ment tervei végül mégis valóra válnak, de Germanicus harmincöt éves korában ismeretlen okból (betegség? mérgezés?) bekövetkezett váratlan halála a következő évtizedekben egész sorozat grand guignol történelmi incidenshez és végül a dinasztia kihalásához vezetett. Germanicus halálos ágyán Tacitus Évkönyvei szerint ”barátai jelenlétében Agrippinához fordult, és könyörögve kérte: fegyelmezze szilajságát, vesse alá a végzetnek büszke jellemét, és ha visszatér Rómába, soha ne ingerelje a nála erősebbeket hatalomért való versengéssel”.

Feleségét óvó szavai oly tömören és pontosan foglalják össze a következő másfél évtized tragédiasorozatának veszélyét, hogy nem zárhatjuk ki a lehetőséget: a figyelmeztetés soha nem hangzott el, a drámai felépítést kedvelő Tacitus adta a haldokló szájába, hogy előkészítse művének olvasóját a várható fejleményekre. Mert mindaz, amit Agrippina jelleméről és természetéről később elbeszélt, mindaz, amit Agrippina később tett és mondott, és ami ennek következtében vele és két idősebb fiával, Drususszal és Neróval történt (nem azonos unokaöccsével, Neróval, a császárral), végzetes pontossággal követi a jóslatnak beillő óvás lélektani vonalát – fordított eredménnyel, mert Agrippina szinte programszerűen mindannak az ellenkezőjét tette vagy nem tette, ami ellen, illetve amitől férje óvta.

Tacitus művének egy korábbi fejezetében (”könyvében”) már utalt Agrippina tüzes vérmérsékletére, fékezhetetlen lelkére és – ezek ellensúlyozása végett – hitvestársi hűségére és erkölcsi tisztaságára. Végül, ahol Évkönyveiben halála évéhez érkezik, a következőképpen parentálja el: ”Agrippina nem tűrt versenytársat, szomjazott az uralomra: női fogyatékosságai férfias becsvágyban nyilvánultak meg.” Tiberius kegyence és főminisztere, Aelius Sejanus 23-ban megmérgeztette a császár fiát, Drusust (a halál valódi oka csak tíz évvel később, Sejanus kivégeztetése után tudódott ki), és így Agrippina két idősebb fia, apjuk halála óta először, ismét potenciális trónörökössé vált, de amint Tacitus írja: ”A Germanicus-ház népszerűségének újjáéledése és Agrippina rosszul leplezett anyai becsvágya csak siettette a család romlását.”
Sejanus – hatalma hosszabb lejáratú biztosításának édekében – elhatározta, hogy a trónörökös Drusus után Germanicus fiait is eltéteti láb alól. Evégett, hogy Tiberius gyanakvását, aggályait és gyűlöletét felszítsa, ezenkívül az örökké hatalomra éhes Livia erkölcsi támogatását megszerezze, azt állította, hogy ”Róma két táborra szakadt, mintha polgárháború tört volna ki, és egyesek Agrippina pártjának nevezik magukat” (Tacitus).

Meggyőzte a császárt, hogy ez a ”párt” uralomra tör, ezért mielőbb el kell távolítani vezetőit. Agrippina személyes híveinek és barátainak perbe fogatásával és kivégeztetésével kezdte. Az öt éven át folyó politikai kirakatperek Agrippina, Drusus és Nero bukásával, bebörtönzésével és kínhalálával végződtek. Amit egyik történelmi forrásműben sem találunk, de ami a fejleményekből nyilvánvaló: Agrippina, Liviával ellentétben, nem volt jó emberismerő, nem volt érzéke a politikához, nem vette észre, hogy ügyesen provokálják: emelt fővel lépett egyik neki állított csapdából a másikba, eszébe sem jutott, hogy magatartásával, drámai tirádáival saját maga és fiai alatt vágja a Caesarok családfáját. Hiába érezte úgy és hangoztatta, hogy ügye ”igaz ügy”, az erényesség nem pótolja az intelligenciát, a közéletben még kevésbé, mint a magánéletben. Nagyobb, nehezebb küldetést vállalt, mint amilyennek teljesítésére természete és képességei alkalmassá tették.

Ami Agrippinát Fulviával rokonítja, az a lojális természet, hűség és a férfias akciókat kedvelő dinamikus vérmérséklet. Elemében érezte magát a katonák között, és tudott velük bánni – nem a harctéren, hanem a harcok között, a táborban. Augustus uralkodásának utolsó és Tiberius császárságának első évében (14) az akkor huszonkilenc éves, újból várandós Agrippina kétéves kisfiával, Gaiusszal elkísérte férjét a római haderő galliai főhadiszállására, ahova még Augustus küldte ki Germanicust főparancsnoknak a germánok ellen.
Agrippina katonai egyenruhát és sarut csináltatott a kisfiúnak, az így jött-ment a táborban, ezért a légiósok Caligulának, ”sarucskának” becézték a gyereket, és a név örökre rajta ragadt. (A caliga bakancsnak vagy csizmának fordítása téves: a római légiósok speciális sarut, nem bakancsot vagy csizmát hordtak, képe közismert, Caligula jelentése nem csizmácska, hanem sarucska.) Agrippina összesen két évet töltött férjével a galliai főhadiszálláson vagy a táborban, amíg Tiberius véget nem vetett a germánok elleni hadjáratnak, és vissza nem rendelte őket Rómába.

Az egyik germániai katonai akció végén az a rémhír terjedt el a galliai főhadiszálláson, hogy a germánok elvágták a római alakulatokat a Rajnától, és galliai invázióra készülnek. Az így kitört pánikban egyes légiósok hajlottak volna a Rajna-híd lerombolására, ha Agrippina meg nem akadályozza a szégyenletes szabotázst. A híd lerombolása ugyanis jelentősen megnehezítette volna a római csapatok visszatérését Galliába.
Agrippina – férje és az alvezérek távollétében – több napra magához ragadta a kezdeményezést, sőt nő létére a parancsnokságot is; amint Tacitus írja: ”ez a nagylelkű asszony a rászoruló katonák közt ruhát és kötszert osztott ki”. Idézi még Plinius azóta elveszett monográfiáját a germániai hadjáratokról, abban olvasta, hogy ”Agrippina a hídfőnél állva dicsérettel és köszönettel fogadta a [Germániából] visszaérkező katonákat”.

Három évvel a Rajna-hídnál lezajlott drámai jelenet után egy másik patrícius hölgy, Calpurnius Piso syriai helytartó felesége, Munatia Plancina jelent meg a férje parancsnoksága alatt álló csapatok előtt. Tacitus szavaival: ”nem tartotta magát a római nőtől elvárt viselkedés szabályaihoz, részt vett a lovasság hadgyakorlatain és a gyalogság díszszemléjén”, ahol nem habozott férjének feljebbvalóját, Germanicust és feleségét, Agrippinát szidalmazni. Ilyen és hasonló incidensek a köztársaság évszázadaiban, de még Augustus uralkodása alatt sem fordulhattak volna elő: ez is a római nők helyzetének fokozatos változását, befolyásuk növekedését jelzi, legalábbis a legfelső szinten, az uralkodó rétegek köreiben.
Nincs társadalmi változás ellenállás nélkül, Plancina szokatlan fellépése a katonák előtt Syriában jó alkalom volt a tiltakozásra. A szenátus 20-ban hozta meg felmentő ítéletét Plancina ügyében, és egy évre rá elhangzott az első erélyes beszéd a helytartó feleségének és általában a nőknek a férjük szolgálati helyén, a tartományokban való jelenléte ellen. Aulus Caecina Severus, diadalmi jelvényekkel kitüntetett volt consul beszédét azzal kezdte, hogy jó házasságban él feleségével, aki hat gyermeket szült neki, de ő a magánéletében mindig ugyanazokhoz a szabályokhoz tartotta magát, amelyeket most javasol: negyvenéves katonai pályafutása alatt az asszonyt mindig Itáliában hagyta, ha őt egyik vagy másik tartományba vezényelték ki szolgálattételre.

Így folytatta:
”A gyengeségen és fáradékonyságon kívül a női nem fogyatékosságai közé tartozik, hogy ha módot adnak rá nekik, a nők kegyetlenek, becsvágyóak, hatalomra éhesek, katonák közé elegyednek, és tiszteknek osztanak parancsokat. Nemrégiben egy asszony vezette a lovasság hadgyakorlatát és a gyalogság díszfelvonulását [utalás Plancinára!]. Valahányszor egy tartományi helytartót zsarolásért állítunk bíróság elé, a vádak többsége a felesége ellen szól! A tartományokban a leghitványabb elemek a helytartó feleségéhez szegődnek, az asszony az, aki az ügyeket kézbe veszi és intézi. Két helytartói székház van, két parancsnok – és a legönfejűbb, legönkényesebb parancsokat a nők adják ki, akiket valamikor Oppius és mások törvényei féken tartottak, most béklyóikat lerázva immár magán a hadseregen is uralkodnak!”

Az öreg katona nyers beszédének kifejezései és hangsúlyai a régi, köztársasági Rómát, a női felszabadulást ellenző idősebb Cato konzervatív szellemét idézik. Egyenes beszéde nem tetszett a túlnyomó többségükben opportunista szenátoroknak, állandó közbeszólásokkal zavarták, végül Valerius Messala Messalinus emelkedett szólásra.
Caecinának adott válasza több szempontból is jellemző, elsősorban mert ez a szenátor a császári család, a rendszer hűséges híve, a sajtó ma azt írná: ”a kormánypárt oszlopos tagja” volt, aki inkább leharapta volna a nyelvét, hogysem olyat találjon mondani, ami ellenkezik Tiberius felfogásával. Természetesen a szenátusi arisztokrácia, tehát saját érdekeit is képviselte: a császár közülük szemelte ki tartományi helytartóit és egy-egy hadjárat vezéreit, és ezek az urak szívesen vitték magukkal feleségüket.

Néhány szemelvény beszédéből:
”őseink szigorú életmódja az idők során javult és enyhült, mert Rómát nem szorongatják többé háborúk, a tartományok se ellenségesek, és néhány engedményt tettünk a nők szükségleteinek, anélkül, hogy férjük háztartását vagy szövetségeseinket terhelnénk vele: a feleség minden mást megoszt férjével, ami béke idején nem okozhat nehézséget. Háborúba természetesen fegyverekkel [értsd: nem szórakozni] indul a katona, de ha egyszer túlesett a megerőltetésen, van-e magától értetődőbb annál, hogy enyhülést keressen hitvese társaságában? Hogy némely nők becsvágyóak és kapzsiak? Vajon a magisztrátusok nagy része nem hajlamos-e különböző kicsapongásokra? Ami nem akadályozza helytartók kiküldését a tartományokba. Hogy a férjeket nemegyszer megrontja feleségük züllöttsége? A nőtlenek talán romlatlanok? Hiába használunk más kifejezéseket saját tétlenségünkre: ha egy asszony kirúg a hámból, az a férj hibája. Helytelen volna egy-két férfi gyarlósága miatt valamennyiüket megfosztani feleségük társaságától, és ugyanakkor a természeténél fogva gyengébb nemet magára hagyni, és kitenni saját kísértésének és mások kéjvágyának. A hitvesi kötelék épsége azzal se igen biztosítható, ha a helyszínen őrizzük, hát még ha hosszú évekre feledésbe merül, mint a válásnál?!”

A beszéd színvonala olyan alacsony, hogy minősíteni sem érdemes. Hányaveti cinizmusa a korabeli uralkodó rétegek erkölcseinek hű tükre. Önellentmondásai semlegesítik egymást, vagyis a beszéd mondanivalóját. Látszólag Caecina minden érvére felel, de Plancina katonai parádézására még csak célozni sem mer. (Livia barátnője és pártfogoltja!)
A vitát Tiberius távollétében fia, Drusus zárta be a következő rövid felszólalással: A császári hercegeknek időnként a birodalom távoli tartományaiba kell utazniuk. Augustus is mindig Livia társaságában utazott Nyugatra és Keletre! ő maga, ha a kötelesség valamely más országba szólítaná, szíves-örömest menne, de nem mindig, ha így elszakadna drága feleségétől és gyerekeitől. (Drága felesége, Livilla két évre rá szeretője, Sejanus kedvéért megmérgeztette Drusust, abban a reményben, hogy Sejanus elveszi feleségül, és Tiberius halála után osztoznak a hatalmon.) Drusus felszólalásának érdekes adata, hogy Augustus gyakran vitte magával Liviát útjaira, de az elképzelhetetlen, hogy Livia akár Agrippinához, akár Plancinához hasonló módon járt volna el. A szenátus tehát kitért Caecina indítványának megszavazása vagy elvetése elől. Hogy beszédének nem volt foganatja, azt ha máshonnan nem, a bibliai Újszövetségből tudhatjuk: Pontius Pilatus, Tiberius helytartója is magával vitte feleségét Judeába.

Tiberius nem tartotta szükségesnek, hogy hivatalosan nyilatkozzék a nők társadalmi pozíciójáról, és ha figyelembe vesszük, milyen sok politikai problémát, illetve privát keserűséget okoztak neki az őt körülvevő hölgyek (második felesége, anyja és menye), kitűnik, hogy kritikus szemmel figyelte a nők viselkedését, de nem volt nőgyűlölő: a kérdéssel kapcsolatos nézeteit inkább racionálisnak, hagyománytisztelőnek vagy mérsékelten konzervatívnak minősíthetjük.
Két évvel korábban például a szenátus szigorú rendelettel fékezte meg a női élvhajhászást: Tiberius jóváhagyása nélkül ez nem történhetett volna meg. A szenátus egyebek között elrendelte, hogy olyan nő, akinek nagyapja, apja vagy férje szenátor vagy lovag volt, ne lehessen prostituált. A rendeletet kiváltó okok között szerepelt, hogy a praetori családból származó Vistilia az aedilisek6 listáján tette közhírré fajtalanságát. ”A régi rómaiak – írja Tacitus – azt hitték, hogy az ilyen fajtalan nőszemélyeket szégyenletes foglalkozásuk nyilvánosságra hozásával már kellően megbüntették. Csakhogy amit az ősök büntetésnek szántak, azt Vistilia hirdetésre használta.” A szenátus Szeriposz szigetére deportáltatta Vistiliát.

Tiberius egyik szenátusi beszédében elismerte, hogy a fényűzés ellen törvényekkel, rendeletekkel úgyszólván semmit sem lehet tenni, a törvényhozás a múltban is hatástalannak bizonyult, de beszédében egy helyütt a nőket hibáztatta, amiért a római pénz idegen országokba kerül, hogy onnan drágaköveket importáljanak. Két nemzedékkel Tiberius után az örökké zsörtölődő Plinius, aki jól kiismerte magát a kereskedelemben és a pénzügyekben, egy számadatot is közöl erről a deficitről:
”A legalacsonyabb becslés szerint India, Kína és Arábia évente legalább százmillió sestertiustól fosztanak meg minket – ennyibe kerülnek élvezeteink és hölgyeink!” Tiberius csak a drágaköveket említi, de Plinius más luxuscikkekről is ír; tőle és az egykorú Periplus Maris Erythraei című, görög kereskedők számára készült hajózási kézikönyvből tudjuk, hogy Indiából illatszereket, fűszereket, színes pamutszöveteket, elefántcsontot, Kínából az akkor még méregdrága selymet, Arábiából főleg füstölőszereket importáltak a rómaiak.

Tiberius egy másik szenátusi beszéde hasznos felvilágosítással szolgál a nők jogi helyzetének lassú alakulásáról, illetve a császár óvatos reformpolitikájáról. A flamen Dialisnak, Jupiter papjának halála miatt egy új papot kellett kijelölni.
A flamen Dialist, a három legősibb és leginkább tiszteletben tartott római istenség egyikének papját nem választották, hanem a pontifexek néven ismert papi testület jelölte ki: a jelölt csak arisztokrata lehetett, és csak olyan személy jöhetett számításba, akinek szüleit a hagyományos cum conventione in manum, a fentebb leírt cum manu házassági szertartással eskették össze, és aki ha házas volt, maga is ezzel a confarreatiónak is nevezett szertartással esküdött meg feleségével, ami azt jelentette, hogy az apa a confarreatióval ünnepélyesen átadja a férjnek a leánya felett gyakorolt abszolút hatalmat, és az asszony új jogi helyzetében férjének kiskorú leányává válik. A confarreatio szertartását a pontifex maximus, a flamen Dialis és legalább tíz tanú jelenlétében kellett megtartani. Nem világos, hogy a flamen Dialis esküvőjén ki helyettesítette őt, illetve hogy szerepelhetett-e kettős minőségben is, mint pap és vőlegény.

A confarreatio név magából az ősi rítusból eredt, ugyanis a Iuppiter Farreusnak bemutatott áldozat szertartásához tartozott az is, hogy a menyasszony maga elé tartva vigyen egy darált sóval kevert tönkölylisztből és gyümölcsökből sütött kenyeret (panis farreus), és azzal megkínálja a jelenlévőket. Plinius szerint a római vallás szertartásai között nem volt ennél szentebb rítus.
A flamen Dialis egyházi, azaz szakrális kötelességeinek leírása nem idevaló. Aulus Gellius az Attikai éjszakákban két oldalon sorolja fel a Jupiter papját kötelező és a legősibb időkből fennmaradt szabályokat, amelyek nyilvánvalóan a flamen Dialis szentségének hangsúlyozását, illetve személyének az erkölcsi szennyeződéstől való megóvását célozták. Meg kell azonban említenem, hogy a flamen házassága életre szóló volt: nem válhatott. Ha a pap halt meg először, özvegye többé nem mehetett férjhez, ha ő halt meg előbb, a flamennak le kellett köszönnie papi hivatásáról, amelynek gyakorlásához feleségre volt szüksége.

A flamen Dialis nem hagyhatta el Róma városának területét, vagyis nem vehetett részt hadjáratokban, és nem lehetett sem helytartó, sem más tartományi tisztségviselő, ami különben elengedhetetlen volt egy római patrícius számára: elvárták tőle. Egyébként a flamen feleségének, akit flaminicának hívtak, szintén volt egész sor kötelező szakrális teendője. Amint mindebből szükségszerűen következik: az ősi hagyományok és erkölcsök kopásával egyre kevesebben jelentkeztek flamennek.

Visszatérve Tiberius szenátusi beszédére: emlékeztette a szenátorokat a flamen Dialis kijelölésének alkotmányos módjára. Egyszerre három confarreatióval esketett patríciusnak kellett jelentkeznie, akiket azután a pontifexek testülete jelölt, és végül a három közül egyet hivatalosan kijelölt a flamen Dialis tisztének betöltésére.
”Ez volt a hagyomány, mondotta a császár, de egyre kevesebben jelentkeztek jelöltnek, mivel a confarreatiós esketési szertartás idejét múlta, vagy csak néhány családban maradt meg [itt néhány okot is megnevezett: elsősorban mind a férfiak, mind a nők közömbösségét a confarreatio iránt, bár a szertartást a vele járó nehézségek miatt szándékosan is kerülték], és mert az apák ellenzik, hogy a confarreatióval elveszítik a flamen és flaminica fölött gyakorolt abszolút hatalmukat.”

Tiberius indítványára a szenátus módosította a flamen-házaspár jogi helyzetét rendező törvényt, anélkül, hogy az egyházi alkotmányt megváltoztatta volna. Az új törvény a flaminicát szakrális szempontból teljesen alárendelte férjének, de hangsúlyozta, hogy különben ugyanazokat a jogokat élvezi, mint minden más római nő.
Az eset konkrét példával illusztrálja a római nő jogi helyzetének fokozatos javulását és a fejlődés módját: a törvényhozók utólag szentesítették és szabályozták – nem elméleti, hanem tapasztalati alapon –, amit a társadalom alakulása az idők során gyakorlatilag már elért és megvalósított.



Forrás:

Csokits János:
Római nők a hatalom vonzáskörében a köztársaság végén és a császárkor elején