logo

XIX Junius AD

Római nők a hatalom vonzáskörében V.

A nők helyzetének igazi változását az uralkodóházon belül, illetve annak perifériáin figyelhetjük meg. Nő továbbra sem vehetett részt a közéletben, nem lehetett szenátor, magisztrátus vagy tartományi tisztségviselő: császárné lehetett, császárnő soha. Livia megpróbálta társuralkodóvá kiszélesíteni az anyacsászárné, az Augusta tiszteletbeli címét és pozícióját, de Tiberius fontos kérdésekben nem engedett anyjának.
Az idősebb Agrippina, férjének, Germanicusnak a halála után képtelen volt érvényesülni: férj nélkül nem lehetett sikeres ellenzéki vezető, csak mint bajkeverőt vették tudomásul. Számkivetésben, bebörtönözve, nyomorúságos körülmények között halt meg. Nő a legfelső szinten csak nemének igénybevételével érvényesülhetett bizonyos mértékig, mint a császár vagy a trónörökös felesége, anyja, leánya, szeretője: képesség, rátermettség férfi közvetítése nélkül nem volt elég a hatalomban való részesedéshez. És mivel maguknak a császároknak a helyzete is bizonytalan volt, de facto éppúgy, mint de jure, a tőlük függő nők annál inkább ki voltak szolgáltatva a politika és a sors szeszélyeinek.

Tiberiustól kezdve egyre több nőt ölettek meg a császárok vagy azok, akik nevükben kormányoztak, pusztán azért, mert előkelő származásukkal, szépségükkel, nemiségük, méhük potenciáljával veszélyeztették a császár feleségét vagy a dinasztia jövőjét. A Livia halálától Nero haláláig eltelt negyven esztendőben évtizedről évtizedre romlott a helyzet, ami egyre szélsőségesebb személyiségek és jelenségek feltűnésében mutatkozott meg. Caligula, Claudius és Nero uralkodásának számos incidense – úgy, ahogy ránk maradt, a tettekhez tapadó mondásokkal együtt – változtatás nélkül beleillik korunk abszurd színházának világába, de mert valóban megtörtént, a képtelenség annyival szörnyűbb. A romlás mélypontját az ifjabb Agrippina hidegen démoni személyiségével érjük el. Clau– diusszal kötött házassága kapcsán Tacitus így mutatja be:
”Ettől kezdve az állam megváltozott, mindenki egy nőnek engedelmeskedett – nem olyan buja nőnek, mint Messalina [Claudius első felesége], akinek Róma csak játékszer volt. Merev, szinte férfias önkény volt ez: a nyilvánosság előtt szigor és gyakran dölyfösség, zárt ajtók mögött semmi szemérmetlenség, hacsak nem az uralom megszerzése végett. Pénzsóvárságának nem volt határa, a pénzt az uralom segédeszközének tekintette.”

Ez – tömörsége ellenére is – világos beszéd: Agrippinának, Messalinával ellentétben, az uralom nem élvezetekhez, nemi gyönyörök megszerzésére kellett, a hatalmat magáért a hatalomért akarta. Alátámasztja ezt Tacitusnak egy későbbi aforizmája: ”Képes volt császárságot adni fiának, de képtelen elviselni mint császárt” – ami nem új: enyhébb formában ugyanez történt Liviával is, aki abban a reményben szerezte meg vagy segített megszerezni a császárságot Tiberiusnak, hogy majd vele együtt uralkodik. Agrippina nem érte be ennyivel: ő Nero helyett akart uralkodni.
Erőszakosságát, irgalmatlanságát senki sem vitatja. Ahogy Claudius feleségül vette, azonnal megölette riválisát, Lollia Paulinát, és amíg teljesen ki nem szorult a hatalomból, különböző ürügyekkel – néha ürügy nélkül – kivégeztette mindazokat a nőket, akikre féltékeny volt, esetleg csupán szépségük miatt. Elég volt, ha Claudius ittas állapotban megjegyezte, hogy az illető milyen szép – ez volt a hölgy halálos ítélete. Másokat vagyonuk miatt tétetett el láb alól, ami neki mindössze az uralom adminisztrálását vagy a hatalom kelléktárának átrendezését jelentette.
Nem volt szadista, mint fivére, Caligula, az ölést, akár a szeretkezést, eszköznek tekintette célja eléréséhez, és a cél mindvégig az abszolút hatalom maradt. Ezért fogadtatta örökbe Claudiusszal első házasságából született fiát, Nerót. Csillagjósok megjövendölték neki, hogy fia ”uralkodni fog, de megöli az anyját”. Occidit dum imperet: ”Öljön meg, de uralkodjon”, felelte a hatalom megszállottja. Rá is érvényes Tacitusnak az a nem vele kapcsolatos megfigyelése, hogy ”az uralomvágy hevesebb lánggal ég, mint minden más szenvedély együttvéve”.

Claudius felszabadított rabszolgáira bízta a birodalom és magánélete kormányzását. Róluk alább még szó lesz a császár harmadik feleségével kapcsolatban. Annak bukása után ők vették kézbe Claudius újraházasítását. Mindegyiknek volt egy jelöltje: Narcissus egy Aelia Paetina nevű hölgyet, Claudius elvált feleségét pártolta; Callistus Caligula egyik feleségét, Lollia Paulinát ajánlotta; Pallas, a győztes, Agrippina császári származására helyezte a hangsúlyt – állítólag viszonya volt vele.
Agrippina nem bocsátotta meg Narcissusnak a konkurens hölgy jelölését. Néhány évvel később a Fucinus-tó lecsapolása nyilvános botrányba fulladt, Agrippina a felavatáson megjelent császár haragját kihasználva kapzsisággal és sikkasztással vádolta a lecsapolási munkálatokért felelős Narcissust, aki azzal vágott vissza, hogy Agrippina szemére lobbantotta ”hatalmaskodó női természetét és túlzott becsvágyát”, ami arra vall, hogy ez a patriarchális szempont továbbra is nyomós érvnek számított magasabb körökben. Agrippina két évvel a botrány után megmérgeztette Claudiust, és nyomban öngyilkosságra kényszerítette Narcissust.

Eltekintve a fogalmazástól, Narcissus nem túlzott: Agrippina már Claudius uralkodása alatt mint császárné sem volt képes, talán nem is akarta leplezni uralomvágyát. A mindenkori császár egyik kötelessége volt a nyilvános bíráskodás, és noha nő nem lehetett és soha nem is volt római bíró, Agrippina nem habozott betolakodni a törvényszékre, hogy ő is bíráskodhasson, csak éppen nem Claudius mellett, hanem külön emelvényen ült. Kiskorú fiának császárrá kikiáltása után nyíltan kimutatta császárnői ambícióját. Mindenhova közös gyaloghintóban vitték őket, sőt Agrippina néha egyedül hevert a hintóban, és Nero mellette gyalogolt. Kezdetben ő intézte a birodalom hivatalos ügyeit, ő kormányzott fia nevében: külföldi követeket fogadott, leveleket írt magisztrátusoknak, helytartóknak, idegen uralkodóknak.
Az is előfordult egy ízben, amikor Nero egy külföldi delegációt fogadott, hogy anyja váratlanul belépett a terembe, és a császári emelvény felé indult, szemlátomást azzal a szándékkal, hogy hívatlanul fia mellé ül. Az etikett szerint ez elképzelhetetlen volt, és a botrányt csak a császár mellett ülő Seneca (nevelője és minisztere) lélekjelenléte akadályozta meg. Nero fülébe súgta: menjen anyja elé, és vezesse fel a pódiumra. Az özvegy császárné a kulisszák mögül beleszólhatott a birodalom irányításába, de nyilvánosan nem ülhetett a császár mellé annak engedélye nélkül.

A numizmatika is igazolja az ókori történetírókat, elsősorban Cassius Diót: Agrippina fia trónra lépésének évében, 54-ben arany-és ezüstpénzeket, aureusokat és denariusokat veretett, amelyekre a szokástól eltérően nemcsak az uralkodó, hanem saját arcképét is rátetette.
Az 54-ben forgalomba hozott érmék fiával egyenrangú félként ábrázolják a pénzek előlapján, ahol az anyacsászárnénak életében nem lett volna helye, sőt Agrippina neve és címei is az előlapra, Neróé pedig a hátlapra kerültek, oly módon, hogy amint azt a nyelvtan is bizonyítja – uralkodói nominativus Agrippinának, alárendelt, dedikáló dativus Nerónak –, Agrippina volt a pénzt kibocsátó legfelső hatóság, amihez hasonló addig nem fordult elő. Mindez túl sok volt a konzervatív szellemű római politikai elitnek.
Seneca és Afranius Burrus, a pretoriánusgárda parancsnoka összefogtak Agrippina ellen, és puccsszerűen magukhoz ragadták az ügyek intézését, amihez – tekintettel anyja erőszakos magatartására – Nero is beleegyezését adta. Az anyacsászárné fokozatos háttérbe szorulása már a rákövetkező évben leolvasható volt az új érmékről: Nero neve és címei az őt megillető előlapra, anyjáé a hátlapra kerültek, és a következő négy évben Agrippina haláláig (59) egyetlen érmét se verettek portréjával vagy rá vonatkozó utalásokkal. Agrippina intelligensebb volt, mint az anyja, volt érzéke a politikához, de helyzetét, valódi lehetőségeinek határát ő sem volt képes felmérni. Éppoly nyomorúságosan végezte, mint az, de az ő megöletése szégyenletesebb: fia gyilkoltatta meg, hogy megszabaduljon zsarnokától, elválhasson feleségétől, Octaviától, és feleségül vehesse szeretőjét, Poppaea Sabinát.


Forrás:

Csokits János:
Római nők a hatalom vonzáskörében a köztársaság végén és a császárkor elején