logo

XXI September AD

Római nők a hatalom vonzáskörében VI.

Catullus egyik epigrammájából tudjuk, hogy szerelme, Clodia Pulcher, akit a család magas rangjára való tekintettel, és mert férjes asszonyról volt szó, csak Lesbia néven verselhetett meg, éjjelente ”keresztutakon és sikátorokban” bujálkodik, szó szerint: ”Remuss nagylelkű ivadékait csapolja meg.” Ott szedte fel szeretőit, és kapualjakban, a nyílt utcán szeretkezett? A kérdés nem alaptalan: alig fél évszázaddal utána Augustus császár leánya, Julia emiatt vált kegyvesztetté – mondhatnánk: bukott le –, amikor apjának tudomására jutott, mit művel éjszakánként Róma utcáin.
Elméletben semmi sem predesztinálta ilyen bukásra. Gyerekkorában csak jó példát: józanságot, jó ízlést és mértékletességet láthatott maga körül; apja és mostohaanyja, Livia egyszerű, régimódi patrícius-háztartásban éltek, és Julia ennek megfelelő szigorú nevelésben részesült, Augustus még szőni és fonni is megtaníttatta. Tizennégy éves korában adta férjhez unokabátyjához, Marcellushoz, aki két évre rá meghalt.

Tizennyolc éves volt, amikor Augustus kijelölt utódját, a Juliánál huszonnégy évvel idősebb Vipsanius Agrippát szemelte ki következő férjének. A kilenc évig tartó házasságból öt gyermek született. Agrippa halála után egy évvel Augustus újból férjhez adta. Választása, dinasztikus okokból, mostohafiára, Tiberiusra esett: rosszabbul aligha választhatott volna – leánya szemszögéből nézve.
A tartózkodó, konzervatív és komor természetű Tiberius hosszú távon semmiképpen sem felelt meg az életvidám, szabados Juliának. Noha nem váltak el – Augustus nem engedélyezte volna a válást –, Tiberius négy évvel a házasságkötés után beszüntette az együttélést, és egy évre rá, Kr. e. 6-ban, a császár kívánsága ellenére visszavonult Rodosz szigetére. Julia Rómában maradt, bukásáig még négy év telt el.

Egyéniségét, természetét a legjobban Macrobius Saturnalia című párbeszédeiben – a negyedik század végén – korábbi forrásokból idézett anekdotagyűjtemény érzékelteti. A gyűjtemény előnye, hogy a rövid szövegek a bukása előtti évekből úgy hatnak, mint egy-egy jól sikerült pillanatfelvétel: apjával vagy barátai társaságában állítják elénk, úgy, amint kortársai más-más helyzetekben láthatták, ismerhették. Ezek közül néhány jellegzetes vázlat.
Augustus egy alkalommal túl provokálónak találta a ruhát, amelyben leánya előtte megjelent. Másnap diszkrétebben öltözött. Apja megkérdezte: nem gondolja-e, hogy ez a ruha jobban illik Augustus leányához? ”Ma az apám szemének öltöztem, tegnap egy férfiénak”, hangzott a felelet. Más alkalommal a cirkuszi játékoknál Augustusnak feltűnt a különbség a feleségét körülvevő ünnepélyes öregurak és Julia divatosan nyegle fiatalemberekből álló társasága közt.

Levélben vetette a szemére a velük használt illetlenül bizalmas hangot. ”Ne aggódj – felelte Julia–, hamarosan öregembereket csinálok belőlük.” Augustus egyszer rajtakapta, amint szolgálói éppen kihúzogatták ősz hajszálait – ez nem sokkal bukása előtt történhetett. Megkérdezte: ”Néhány év múlva nem leszel-e majd szívesebben ősz, mint kopasz?” ”De igen”, mondta Julia. Mire a császár: ”Akkor most miért sietteted a kopaszodást?”
A viszony még bizalmas, meghitt. Egy idősebb családi barát azt tanácsolta Juliának: hagyjon fel szertelenségével, és vegyen példát apjának mértékletességéről. ”ő felejti, hogy Caesar, én nem felejtem, hogy Caesar lánya vagyok”, hangzott a dölyfös, kihívó válasz, a hübrisz szabályos esete. (Leánya, az idősebb Agrippina is így gondolkodott, és ilyen fellengős nyilatkozatokat tett.

Egyik, nála nem ritka érzelmi kitörésében a következő színházi szöveget vágta Tiberius császár fejéhez: ”Az isteni Augustus szelleme nem néma szobrokba költözött: én vagyok az ő mennyei véréből született igazi hasonmása!”) Augustus egy megjegyzéséből ítélve azt hitte, hogy leányának csak a stílusa kihívó, az élete ártatlan és tiszta. Julia egyik bizalmas barátja vagy barátnője, aki apjánál jobban ismerte életmódját, megkérdezte tőle: Hogy lehet az, hogy gyerekei mind férjére, Agrippára hasonlítanak? ”Csak akkor veszek fel utast a fedélzetre, ha a hajótér tele van”, válaszolt Julia.
Mindebből világos: független szellemű, szabad szájú, csípős humorú nő lehetett, akit apja háromszor adott férjhez pusztán politikai vagy dinasztikus érdekekből, és ez az önálló gondolkodású fiatalasszonyból rebellis érzelmeket váltott ki. Úgy viselkedett, úgy kárpótolta magát, hogy az csak tragédiához vezethetett. A hübrisz után a nemezis. Bukásának történetét, ami abból fennmaradt, ókori forrásművek rövid bekezdéseiből, egy-egy odavetett mondatból, félmondatból kell rekonstruálnunk, amihez a történelmi és politikai kontextust is ajánlatos figyelembe vennünk.

A ”császár” és a ”császárság” szómagyarázat nélküli használata Augustus esetében félrevezető lehet. A köztársaság az ő kamaszkorában szűnt meg, családjával együtt a köztársasági arisztokráciához tartozott, annak szellemében gondolkodott és élt: a császárságnak nevezett principatus (a köztársasági princeps senatus, a rangidős senator címe volt) intézményét ő hozta létre és alakította ki több évtizedes alkotmányjogi barkácsolással. A rendszer, a hadseregre támaszkodó önkényuralom csak 284-től kezdve nevezte magát dominatusnak, egyeduralomnak
– annak, ami mindig is volt. Az új állam névleg megtartotta a köztársasági törvényhozás, végrehajtó hatalom és igazságszolgáltatás intézményeit, és a res publica nevet, amelynek áttetsző leple alatt a főhatalom egyetlen ember kezében összpontosult. Az arisztokrácia hosszú évtizedekig – egészen teljes kiirtásáig – nem volt hajlandó beletörődni a változásba, és – amint azt a számos összeesküvés bizonyítja – megpróbálta visszaszerezni elvesztett hatalmát.

A császár és az uralkodó rétegek közötti ellentétek a legnyíltabban Augustusnak a hagyományos családi életet regeneráló reformkísérleteivel kapcsolatban mutatkoztak meg. Az arisztokrácia, a szenátus az utolsó polgárháborúban elszenvedett veresége nyomán politikailag sem állhatott ellen az új rendszernek, de a császár erkölcsi reformmozgalmát lelassíthatta és le is lassította: Augustus a Kr. e.-i húszas években nem volt képes megszavaztatni reformjait, és csak tíz évvel később, a köztársasági korszakból megmaradt néptribunusi hatalom, a tribunicia potestas önkényes igénybevételével tudta életbe léptetni új törvényeit.
A két új családjogi törvényt a rendszerváltással együtt járó és egész Itáliában minden társadalmi szinten érezhető válság tette szükségessé.

A polgárháborúk megtizedelték a férfilakosságot, a születési arányszám jelentősen csökkent, aminek súlyos katonai és mezőgazdasági következményei voltak. A válsághoz a házasságok ritkulása és a házasságon kívüli együttélés, a concubinatus elszaporodása is hozzájárult. Ilyen körülmények között az arisztokrácia lélekszáma is vészesen fogyott, amit az uralkodónak már csak azért is orvosolnia kellett, mert a szenátorok és magisztrátusok az arisztokrácia soraiból kerültek ki.
A házasságot szabályozó törvény, a lex Julia de maritandi ordinibus jutalmazta a családalapítást, büntette a gyermektelen férfiakat és nőket, illetve azokat, akik kerülték a házasságkötést. Augustus házasodásra kötelezett minden huszonötödik és hatvanadik éve közötti szabad római férfit és minden huszadik és ötvenedik éve közötti szabad nőt. Aki a törvényt nem tartotta tiszteletben, az teljes egészében elveszítette a ráhagyott örökséget, a gyermektelen házasok pedig csak részben kapták meg a nekik járó hagyatékot. A császár a válást is megnehezítette: a válni akaró félnek hét tanú jelenlétében kellett megerősítenie ez irányú szándékát.

A másik törvény, a lex Julia de adulteriis coercendis elsősorban a házasságtörést büntette, s azontúl törvénybe ütköző magatartásnak minősítette, ha egy római férfi egy olyan nővel élt együtt, akivel rangjához illő házasságot köthetett volna. Egy szenátor például ettől kezdve csak egy nála társadalmilag alacsonyabb rangú nővel élhetett együtt házasságon kívül. Házasságtörésért csak a feleséget és szeretőjét büntették, a férj házasságon kívüli szerelmi viszonya csak akkor számított büntetendő cselekménynek, ha egy másik férjes asszonnyal vagy egy arisztokrata hajadonnal kezdett viszonyt, tulajdon feleségét büntetlenül csalhatta.
A férj egyébként rabnőivel is szeretkezhetett, az sem számított házasságtörésnek, vagyis az asszony, a nő a törvény szemében továbbra is másodosztályú állampolgár maradt.
A törvény a házasságtörést a férfi és a nő külön-külön szigetre való száműzésével és mindkét házasságtörő személyt fele vagyonának elkobzásával sújtotta: ez a fenyegetés nyilván az arisztokráciának és a lovagrendnek szólt, különben Itália területe gyors ütemben elnéptelenedett volna.

Az új törvények egy részét a császár személyesen hirdette ki a Forumon álló szószékről, a Rostráról, hogy ezzel is hangsúlyozza, milyen fontosnak tartja a normális családi élet helyreállítását. Noha az arisztokrácia és a lovagrend jelentős része ellenezte a törvényeket – Propertius ezt versben megírta –, a több évtizedes béke és Augustus erkölcsi reform mozgalma ha Rómában nem is, Itáliában megtette a hatását, és végül, Kr. e. 2-ben a szenátus a pater patriae, a Haza Atyja címmel ruházta fel a császárt, ami ma üres címnek hangzik, de akkor rendkívül nagy, szinte vallásos jelentősége volt, akár az Augustus névnek, amellyel huszonöt évvel korábban tüntették ki.
A császár egyébként a római államvallást is megpróbálta újjáéleszteni és átszervezni. Itt kell megemlítenem, hogy Augustus személyes patrónusának, oltalmazó istenségének tekintette Apollót, sok egyéb között a zene, a költészet és a jövendölés istenét, például neki tulajdonította győzelmét az actiumi tengeri ütközetben Antonius és Kleopatra felett. Palotájának egy részét Apolló-szentéllyé alakíttatta át, amelyhez latin és görög nyelvű könyvtárat építtetett, Apolló-kultuszt kezdeményezett Rómában, és az erkölcsi megújhodás programját is apollói sugallatnak tekintette.

Ebben a történelmi helyzetben és társadalmi légkörben pattant ki váratlanul Julia botránya. A legvilágosabban Seneca foglalja össze a történteket A jótéteményekről szóló esszéjében: éveken át ”csapatosan jártak hozzá szeretői, éjjeli tivornyáin bejárta velük az egész várost, sőt a Forumon és magán a Rostrán, ahonnan apja a házasságtörés elleni törvényét kihirdette, minden éjjel megjelent Marsyas szobránál, és minden szabadosságot megengedett magának, még ismeretlen férfiakkal is”. Seneca, aki fél évszázaddal a botrány után Nero minisztere volt, jól kiismerte magát a közéletben, erről tanúskodik a fentiekhez fűzött érdekes megjegyzése: ”A császár, nem lévén képes haragján uralkodni, nyilvánosságra hozta azt, amit meg kellett büntetnie, de el kellett volna hallgatnia.”

Cassius Dio a harmadik század elején így írja le ugyanezt: ”Amikor Augustus végre megtudta, hogy leánya feslettségében éjjeli tivornyákon vesz részt a Forumon és a Rostrán, irtózatos haragra gerjedt. Már korábban is gyanította, hogy nem él tisztességesen, de nem akarta elhinni. Mert úgy látszik, hogy akik magas hivatalt viselnek, minden másról jobban tájékozottak, mint az őket személyesen érintő ügyekről, és bár az ő tetteik nem kerülik el környezetük figyelmét, ők maguk nem rendelkeznek pontos értesülésekkel arról, amit környezetük tesz.”

Az ügy további részleteit is ókori írók és történetírók műveiben találjuk meg. Plinius írja egy helyütt: ”Julia kicsapongásai során megkoszorúzta Marsyas szobrát, amint azt apjának levelei panaszolják.”
Más helyütt Augustus leányának ”házasságtöréséről és az apagyilkosság tervének nyilvánosságra hozásáról” beszél. Suetonius Augustus-életrajzában röviden megemlíti, hogy ”a császár levélben tájékoztatta a szenátust leánya ügyéről, amelyet távollétében quaestorával [a legalacsonyabb rangú római magisztrátus] olvastatott fel, és szégyenében hosszú ideig senkivel sem akart találkozni, sőt leánya kivégeztetésének gondolatával is foglalkozott”. Seneca Az élet rövidségéről írott esszéjében Augustus szemszögéből, az ellene szőtt összeesküvések lélektani légköréből láttatja a császár helyzetét:
”Alighogy megmenekült cselszövéseiktől, arisztokrata ifjak, akiket házasságtörésük katonai esküként kötött leányához, ráijesztettek [a lehetőséggel], hogy újból egy Antoniusszal szövetségben álló nő fenyegeti.” (Antoniust és Kleopatrát házasság és politikai szövetség kötötte egymáshoz.)

Velleius Paterculus Julia néhány szeretőjének a nevét is közli, akiket Augustus megbüntetett, így Marcus Antonius és Fulvia (!) fiát, Iullus Antoniust öngyilkosságra kényszerítette, egy Scipiót, egy Appius Claudius Pulchert és egy Sempronius Gracchust (három nagy történelmi név a múltból) egy-egy távoli szigetre száműzött Rómából. Ezenkívül számos arisztokratát és lovagot bíróság elé állított – a vádlottak nevét és a perek kimenetelét nem ismerjük. Cassius Dio úgy tudta, hogy Iullus Antoniust több más személyiséggel együtt azzal a váddal ítélték el és végezték ki, hogy a monarchia megkaparintása volt a céljuk.
Tacitus értesülése szerint Sempronius Gracchus már akkor elcsábította Juliát, amikor az Agrippa felesége volt, és a ”kitartó házasságtörő” Tiberius mellett is folytatta vele a viszonyt, sőt férje elleni dacra és gyűlöletre izgatta, még egy Tiberius ellen Augustusnak írott levél megfogalmazásában is segítségére volt. Végül Tacitus túl szigorúnak tartja Augustus vádjait, és ebből kifolyólag a büntetéseket is: ”Mert a nemek közötti közönséges vétségekkel kapcsolatban a szentségtörés és a felségsértés súlyos kifejezéseit használta, amivel túlment az ősök elnéző igazságszolgáltatásán, és áthágta tulajdon törvényeit.”

Tacitus megállapítása pontos: Julia büntetése sokkal súlyosabb volt a törvény által előírt közönséges száműzetésnél. Augustus a Pandateria szigetére deportált leányát eltiltotta a bortól és minden fényűzéstől, az ő külön engedélye nélkül nem értintkezhetett férfiakkal, se szabad rómaival, se rabszolgával, és a kérelmező csak úgy kapott engedélyt a látogatásra, ha előzőleg részletesen tájékoztatta a császárt életkoráról, termetéről, arcszínéről, testének különös ismertetőjeleiről és sebhelyeiről. Öt évvel később a dél-itáliai Rhegium városába deportáltatta Juliát, ahol viszonylag kedvezőbb körülmények között élhetett, de Rómába való visszahívásáról hallani sem akart, és a már elszenvedett büntetéshez ráadásul végrendeletileg megtiltotta, hogy leányát a családi mauzóleumba temessék.
Noha az idézett források több helyütt fedik, azaz ismétlik egymást, nem ugyanazokra a részletekre helyezik a hangsúlyt, és úgyszólván mindegyikben találunk olyan adatot, amely a többiből hiányzik, és amely nélkül az amúgy is hiányos történelmi mozaik áttekinthetetlenné válna. A kibontakozó összkép megközelítése több irányból lehetséges, sőt szükséges, mivel az epizódok töredékesen fennmaradt részletei néhol ellentmondanak egymásnak, és a történészek a mai napig sem értenek egyet abban, hogy pontosan mi történt és miért. Ami a laikust, mint e sorok íróját, óvatosságra inti.

Senki sem vitatja Julia feslettségét, szeretőinek nagy számát, éjjeli tivornyáit Róma utcáin, sem azt, hogy könnyen kapható volt, sőt, mint egy prostituált, ő maga szólított le idegen férfiakat a Forumon, mint elődje, Clodia. Amiben a történettudósok nem értenek egyet: igaz-e, hogy Julia és arisztokrata klikkje államcsínyt készítettek elő, és meg akarták ölni vagy öletni Augustust, hogy helyreállítsák a köztársaságot, vagy mást ültessenek a trónra, például Iullus Antoniust. Csakhogy ennek eldöntéséhez nincs elegendő megbízható adat. Marad a kérdés: van-e ezeken kívül olyan okozati összefüggés Julia botrányos viselkedése és Augustus engesztelhetetlen haragja között, ami az idézetekben nem kapott megfelelő hangsúlyt, holott a botrány szerves része, és a történteket, a szereplők magatartásával együtt, érthetőbbé teszi? A válasz megkísérléséhez valamit Julia baráti körének mentalitásáról és rá gyakorolt hatásáról is tudnunk kell.

A köztársaság összeomlásának éveiben vagy közvetlenül utána született arisztokrata nemzedék tagjai – köztük Julia barátai –, a szülői házból annak szellemét és stílusát is magukkal hozták. A főhatalmat elvesztették, de életmódjukat semmilyen körülmények között sem akarták megváltoztatni: régi fényükből nem maradt nekik más, mint a fényűzés. Legkevésbé sem érdekelte őket a szempont, hogy az életmód, amelyhez olyannyira ragaszkodtak, a politikai intézmények fellazulásával párhuzamosan a köztársaság utolsó századában évtizedről évtizedre cinikusabbá vált.
Magánéletük és stílusuk a frivol élvhajhászáson túl tiltakozás is volt Augustus és Livia szerény udvartartása és puritán életformája ellen, amelyet a császári pár minden módon rájuk akart erőltetni.
Julia, akit apja házassági sakkfigurának használt dinasztikus politikai játszmájában, természete és vérmérséklete szerint, talán sorsa elleni lázadásként is, közéjük tartozónak érezte magát. Az apja által létrehozott rendszer kultúrájából csak azt sajátította el, ami egyéniségének és ízlésének valóban megfelelt.

A császári udvarban és választott baráti körében kifinomult irodalmi ízlés vette körül, a legnagyobb római költők kortársa volt, bizonyára személyesen ismerte az udvarban is megforduló Vergiliust, Horatiust és – akik nyilván közelebb álltak hozzá – a két ellenzéki intellektuelt: Propertiust és Ovidiust. Aligha kétes, hogy Julia ízlésének jobban megfelelt Ovidius erotikus költészete, mint Vergilius mezőgazdasági lelkesedése vagy Augustus és a klasszika-filológusok kedvence, az Aeneis.
Jellemző ízlésére, hogy öt megnevezett szeretője közül három irodalmár patrícius, más szóval úri műkedvelő. A vele folytatott viszonya miatt halálra ítélt Iullus Antonius Diomedeia címmel eposzt írt tizenkét énekben, és a császár pártfogoltja, Horatius egyik ódájában orfikus hajlamú pindaroszi költőként ünnepli az akkor még kegyben álló fiatalembert. Julia egy másik barátja és szeretője, Tiberius Sempronius Gracchus tragédiákat írt, őt a római aranyifjúság körében népszerű Ovidius említi egyik, már a száműzetésben írott költeményében.

A közelebbről meg nem nevezett Scipio viszont Propertius barátja; és Propertius esküdt ellensége volt Augustus házasságtörés elleni törvényének. Ez sem véletlen. A szintén száműzött Quinctius Crispinus Sulpicianus a mondén szalonok világából ismerte, bibliai értelemben is, Augustus leányát. Crispinus egyik azonos nevű rokona – perének évében praetor – elsőként rendezett olyan színházi mulatságot, amelyben lovagok és ”tisztes matrónák” is színre léptek. Egy hagyománytisztelő matróna, például Livia vagy az idősebb Agrippina, nem érezte volna jól magát ilyen légkörben.
Maga Julia, ötgyermekes családanya – a botrány évében töltötte be harminchetedik évét –, már régen túl volt azon az életkoron, amelyet mentségként szoktak felhozni az ilyen szeméremsértő viselkedésre. Mi vette rá a nyilvános és csoportos szeretkezésre a magisztrátusok szószékén? Az amúgy sem bizonyítható nimfománia nem magyarázna meg semmit: a normát túlteljesítve szeretkezni négyszemközt vagy akár nyolc szemközt, zárt ajtók mögött is lehet. Exhibicionizmus? Elméletben nem zárható ki, bár valószínű, hogy itt sokkal többről volt szó.

Az említett szobor a Forumon Szilénoszt, a görög mitológiai figurát (latinul Silenust), a vén szatír őstípusát ábrázolta a klasszikus pózban: bal vállán borostömlővel, jobb karját a bor védelmében maga elé emelve. Marsyasnak Róma népe nevezte el, valószínűleg tévedésből: ugyanis mind a kettő szatír. (Görögül, magyar átiratban: Marszüasz – de a római nép aligha ejtette nevét görögül vagy görögösen.) Marszüaszt is a görög mitológiából ismerjük: zenei versenyre hívta ki Apollónt, a zene istenét – a kilenc múzsa volt a zsűri –, és Marszüasz végül alulmaradt. Apollón csak azzal a feltétellel vett részt a versenyben, hogy a győztes úgy büntetheti meg a vesztest, ahogyan akarja, és győzelme után jogával élve elevenen megnyúzta a legyőzött szatírt. (A görögök Apollónnak, a rómaiak Apollónak írták és ejtették a nevét. Én itt a szövegkörnyezetnek megfelelően írom ”n”-nel vagy ”n” nélkül.)
A szobor közelében volt a praetori törvényszék és a magisztrátusok szószéke. Nappal ott gyülekeztek, vitatkoztak az ügyvédek és jogászok – Martialis egyik epigrammájában Marsyas causidicusnak, ”ügyvéd Marsyas”-nak nevezi a szobrot –, éjjel viszont a korhelyek és prostituáltak népszerű találkahelye volt.

Nekünk mindez kultúrtörténeti adalék, Juliának, baráti körének, Augustusnak és – szélesebb körben – Róma népének a Forum és a szószék, a törvények szentsége és a házasságtörés, Apolló és Marsyas hozzátartozott hagyományokból kinőtt mindennapi életéhez. Julia tisztában volt vele, mit tesz, amikor azon a szószéken szeretkezik, ahonnan apja kihirdette a házasságtörés elleni törvényét, és hogy mit jelent apjának ez a törvény, hogy Marsyas, akit ő éjjelente meglátogat és virágokkal koszorúz meg, a legenda szerint kihívta Apollót, akit apja személyes pártfogójának tekint.
Nem tudhatjuk, hogy az elégedetlen patríciusok közül kinek az ötlete volt a hely és a császárnak oly fontos jelképek nyilvános kigúnyolása, de abban biztosak lehetünk, hogy pompás mulatságnak tartották, és – Juliát is beleértve – úgy érezték: politikai értelemben fügét vagy annál zaftosabbat mutatnak a puritán diktátornak (a szó mai értelmében: Augustus nem használta a Dictator címet), aki megfosztotta őket évszázados előjogaiktól, és most, ha tehetné, az élvhajhászás örökletes örömeitől is eltiltaná őket.

Nem nehéz elképzelni Augustus fájdalmát, szégyenét és fékezhetetlen haragját, amikor egy jelentésből (talán Liviától) mindezt egyszerre megtudta, részleteiben felismerte és átérezte. Túl a törvényszegésen, a szószék beszennyezésén, a családi gyalázaton, egyetlen leánya feslettségén
– ha valaki, ő nagyon jól megértette a neki szóló üzenet nyílt és rejtett mondanivalóját. Hogy volt-e valóban ellene szőtt összeesküvés, nem tudhatjuk, de a személyes kihívás, eszményeinek bemocskolása és megcsúfolása teljesen kielégítő lélektani magyarázatot adna a továbbiakban Juliával szemben tanúsított magatartására.

Julia túlbecsülte saját fontosságát (”Caesar lánya vagyok!”) és apjának elvakult szeretetét. Talán azt hitte: ha kiderül, mit művelt, megússza egy szigorú dorgálással. Vagy a horatiusi carpe diem (”élvezd a napot”) szellemében csak a percnek élt, és a másnapra nem gondolt. Nagy árat fizetett: a száműzetésből nem volt visszaút. Minthogy Augustus végrendeletében nem említette meg leánya szerény évjáradékát, utóda, Tiberius, az egyik felszarvazott férj, trónra lépésekor, 14-ben megszüntette annak folyósítását, továbbá elrendelte, hogy nem hagyhatja el házát, és senkivel sem érintkezhet. Julia még abban az évben meghalt. Ötvenhárom évéből tizenhetet fogságnak megfelelő száműzetésben töltött.



Forrás:

Csokits János:
Római nők a hatalom vonzáskörében a köztársaság végén és a császárkor elején