logo

XX September AD

Római nők a hatalom vonzáskörében VII.

Juliának nem volt hatalma, nem élhetett vissza vele. A császári család első hölgytagja, aki az uralkodó háta mögött éveken át sikeresen visszaélt annak hatalmával: Claudius harmadik felesége, Valeria Messalina.
A kissé hibbant, gyáva és naiv Claudius helyett felszabadított rabszolgái és feleségei – először Messalina, annak halála után egy ideig az ifjabb Agrippina – kormányozták a birodalmat. A négy legfontosabb államtitkári hatáskörrel és teljhatalommal rendelkező parvenü: Polybius, Callistus, Pallas és Narcissus egy évtized alatt együttesen több mint egymilliárd sestertiust kaptak ajándékba a császártól, vagy vágtak zsebre törvénytelenül, állampolgárságok, fontos kinevezések, magas hivatalok kijárásával, zsíros üzletekbe való betársulással, és ha kellett, megvesztegetéssel egyenlő juttatások elfogadásával, nemegyszer közönséges zsarolással.

Valamennyien Messalina cinkosai és bűntársai voltak. Claudius főminisztere, Lucius Vitellius consul, született talpnyaló Messalinát is mindenben kiszolgálta, vele párhuzamosan a szintén consulságot viselt Rufus Suillius, besúgó és közvádló az államügyész szerepét töltötte be Messalina szolgálatában. Suillius néhány év alatt háromszázmillió sestertiust keresett úrnője pereivel.
Messalina Augustus nővérének, Octaviának a dédunokája és Claudius másod-unokatestvére volt. Születésének és házasságának időpontja bizonytalan: valószínűleg tíz-egynéhány éves korában adták feleségül a nála harminc évvel idősebb Claudiushoz. Két gyereket szült neki: Britannicust és Claudia Octaviát. Álmában sem gondolhatott arra, hogy férjéből valaha is császár lesz.

A gyerekkora óta mellőzött Claudius esélyei a semmivel voltak egyenlőek, de amikor mégis kikiáltották császárnak, Messalina nyomban felismerte lehetőségeit, és fiatalsága ellenére finom taktikai érzékkel manőverezett a politikai dzsungelben, legalábbis amíg a rajta egyre jobban eluralkodó nimfománia és a korlátlannak tűnő hatalom el nem vette az eszét. A róla fennmaradt történetekből úgy tetszik, hogy császárné korában élete fő mozgatóerői a kéjvágy, a féltékenység, a kapzsiság, az agresszív önvédelem és az attól a római udvarban elválaszthatatlan dinasztikus érdekek voltak.
Híres nimfomániája önmagában nem volna érdekes, ha egyes megnyilvánulási formái nem lettek volna olyan szélsőségesek, és legalább részben nem kapcsolódtak volna jogászi furfanggal kifundált önvédelmi manőverekhez.

Messalina senkit sem tétetett el láb alól önhatalmúlag: ragaszkodott a törvényes látszathoz; személyesen vagy a császári szabadosok közvetítésével Claudiushoz, később egyenesen házi államügyészéhez, Suilliushoz fordult, és császári rendelettel, esetleg a szenátus előtt tartott per útján szabadult meg képzelt vagy valódi riválisaitól, vagyonuk megkaparintása végett kiszemelt áldozataitól és azoktól, akikről feltételezte, hogy veszélyeztetik gyerekei jövőjét, a dinasztiát. Ehhez volt szüksége a szabadosok, Vitellius és Suillius segítségére: a közös érdek tartotta össze őket.
Először Claudius unokahúgát, Julia Livillát végeztette ki. Sértette a hiúságát, hogy a vele egyidős Livilla nem adja meg a rangjának kijáró tiszteletet, nem hízeleg neki. Szépségét sem tudta megbocsátani, főleg mivel gyakran volt egyedül Claudiusszal. Attól félt, hogy a császár elválik tőle, és Livillát veszi feleségül. Koholt vádakkal egy szigetre száműzette, ahol hamarosan végeztek vele. Nem sokkal később mostohaapját, Appius Junius Silanust is megölette, állítólag azért, mert az nem akart lefeküdni vele. Bizonyíték kellett? Narcissus, akinek mindenkor szabad bejárása volt urához, kora reggel benyitott a császári hálószobába – Claudius és Messalina még az ágyban feküdtek –, és megjátszott izgalommal adta elő meséjét: azt álmodta, hogy Silanus megöli a császárt! Messalina azonnal ráduplázott: igen, ő is egymás után több éjjel ugyanezt álmodta! Azonnal a palotába hivatták Silanust, és azt hazudták a császárnak, hogy erőszakkal be akart hatolni hozzá. A babonás Claudiusnak ez bizonyíték volt, mert megerősítette a baljóslatú álmot, és elrendelte Silanus kivégzését.

Még ugyanabban az évben, Camillus Scribonianus dalmatiai helytartó rosszul szervezett lázadási kísérlete után Messalina is részt vett az összeesküvést követő tisztogatási akció irányításában. Mint más hűtlenségi perek alkalmával, a vésztörvényszékké átalakult szenátus a császár elnökletével hallgatta ki és ítélte el a vádlottakat.
Messalina és Narcissus besúgóik jelentései alapján egész sor magas rangú személyiséget, köztük nőket vetettek alá kínzásoknak és végeztettek ki, volt, akit már a börtönben megöltek. Az összeesküvés néhány résztvevője Messalinának és Narcissus szabadosainak fizetett nagyobb összegekkel vásárolta meg az életét. A rákövetkező évben Messalina utasítására Suillius erkölcstelen viselkedéssel vádolta Tiberius unokáját, Juliát. őt is megrövidítették egy fejjel.

Közben nem szabad megfeledkeznünk Messalina főfoglalkozásáról, a szeretkezésről. Céltalan lenne találgatni szeretőinek számát: csak azzal nem hált, aki nem kellett neki. A megszokás minden élvezetnél az egyre erősebb ingerek, ízek, izgalmas újdonságok kereséséhez vezet.
Messalina sem érte be sokáig gyakran váltott szeretőivel. Juvenalis Hatodik szatírájában ecseteli egyik újítását. Éjszakánként álöltözetben, fejére szőke parókát húzva kiszökött a palotából, és egy külvárosi bordélyházban Lysica néven árulta bájait. Záróra után ő volt az utolsó, aki szobáját bezárva kielégítetlenül indult haza. Költői túlzás? Plinius egy prózai számadatot is közöl: a császárné inkognitóban versenyre hívta ki az egyik leghírhedtebb római utcanőt, és ő győzött – huszonnégy óra alatt huszonöt férfit elégített ki.
De ez sem volt elég, a kielégülés hiányában újabb izgalomra vágyott: feketemiséket rendezett a császári palotában, természetesen Claudius részvétele és tudta nélkül. Előkelő hölgyeket kényszerített arra, hogy férjük jelenlétében szeretkezzenek más férfiakkal. A férjeket, akik beletörődtek feleségük megrontásába, kitüntetésekkel, magas hivatalokkal jutalmazta meg; aki nemet mondott, azt tönkretette, megsemmisítette.

A férjek jelenlétére részben azért volt szükség, mert nyilvános megalázásuk külön élvezetet nyújtott neki, és – ez volt az újítás – a férjek nem jelenthették fel őt a császárnál, mivel hozzájárulásukkal, hogy feleségük részt vehet a csoportos szeretkezésben, büntetendő cselekményt követtek el, és a hatóságok kerítés (lenocinium) vádjával eljárást indíthattak volna ellenük.
Messalina besúgószolgálata, úgy látszik, eredményesen működött: idejében megtudta, hogy a pretoriánusgárda egyik parancsnoka, Catonius Justus jelenteni akarja a császárnak, mi folyik a palotában a háta mögött. Azonnal leváltatta, és a szokásos módon, Suillius segítségével kivégeztette. Egyszersmind a másik parancsnokot, Rufus Polliót is eltávolíttatta a gárda éléről, hogy erről az oldalról teljesen fedezve legyen.

Messalinának nem lehetett nemet mondani: Mnester, a kor népszerű mimus (görög eredetű népi bohózat) színésze megpróbálta elutasítani – a császár iránti tiszteletére hivatkozott –, de Messalina, amikor látta, hogy sem ígéretekkel, sem fenyegetésekkel nem képes legyőzni ellenállását, példátlan vakmerőséggel magához Claudiushoz apellált: szüksége van Mnesterre, nem mondta, milyen ügyben, és a színész csak az ő parancsának hajlandó engedelmeskedni. Claudius magához rendelte Mnestert, és utasította: tegyen meg mindent, amit Messalina parancsol neki. Így jött létre a vígjátékba illő helyzet, hogy Claudius, anélkül, hogy sejtette volna, saját felszarvazására utasította Mnestert, aki azt hitte: az ő parancsára szeretkezik Messalinával.
Mnester nevével a kétszer consulságot viselt Valerius Asiaticus perében is találkozunk. A színész szerelmére, úgy látszik, az előkelő szalonok más hölgyei is pályáztak, Messalinának mindenesetre fülébe jutott, hogy az általa kisajátított színész titokban egy Poppaea Sabina nevű társasági dámával, kora legszebb római nőjével is légyottozik, és hogy Poppaeának korábban Asiaticusszal is volt viszonya. Messalina már régen szemet vetett Lucullus kertjeire, s azoknak akkor Asiaticus volt a birtokosa. Mi a megoldás? Poppaea ellen nem indíthatott eljárást házasságtörésért (Poppaea férjes asszony volt), mert akkor Mnestert is elítélték volna, ezért ügyésze, Suillius Asiaticust vádolta Poppaeával elkövetett házasságtöréssel, és hogy Claudiust megijesszék, a felségsértés is szerepelt a koholt vádak között.

A per a császári hálószobában, zárt ajtók mögött zajlott le. Suillius mondta a vádbeszédet, Vitellius volt a védő, maga a császár elnökölt. Messalina is jelen volt; éppen azért tartották a tárgyalást a hálószobában, mert az ügyben illetékes szenátusba nő nem tehette be a lábát. Asiaticus beszéde mélyen megindította Claudiust, Messalina is sírt, és kiment a szobából, hogy felszárítsa könnyeit, de kifelé menet azért odaszólt Vitelliusnak: vigyázzon, nehogy Asiaticus kicsússzon a kezük közül. Látván, hogy Claudius hajlik a felmentésre, Vitellius felsorolta Asiaticus érdemeit, a mentő körülményeket, és mintha a vádlott már beismerte volna bűnösségét, kérte a császárt: engedélyezze, hogy az elítélt válassza meg a halálnemet. Claudius bedőlt a cselnek, és megadta az engedélyt: ölje meg magát, ahogyan akarja. Asiaticus még aznap este felvágta az ereit, és elvérzett – Lucullus kertjeit Messalina ”örökölte”.
A kertek megszerzése után Messalina le akarta kötni a maga számára Mnestert, ezért ügynökei addig zaklatták Poppaeát különböző fenyegetésekkel, amíg az a bebörtönzéstől és megkínzatástól való félelmében meg nem ölte magát. Claudiust nem tájékoztatták erről a fejleményről. Néhány nappal Poppaea halála után férje, Lentulus Scipio a császárnál vacsorázott. Mi sem jellemzőbb Claudius tájékozatlanságára, mint vendégéhez intézett udvarias kérdése: Miért foglal helyet felesége nélkül? Tőle tudta meg, hogy Poppaea ”betöltötte végzetét”.

Claudius kivételével már egész Róma tudott Messalina szerelmeiről, nyilván ki is színezték kalandjait (erre vall Juvenalis idézett szatírája fél évszázaddal később!), bár a valóság mindig túltesz a képzeleten, és fantasztikusabb helyzeteket teremt, mint a kieszelt történetek. Ilyen szituációt teremtett maga körül Messalina is, anélkül, hogy felismerte volna, milyen veszélyes játszmába kezdett fúriáival.
Politikai ügyességének és taktikai érzékének több köze volt a női ösztönhöz, mint az értelemhez, mert ahogy az évek múlásával lassanként elszakadt a valóságtól, betegesen felfokozott lelkiállapotában végül is képtelen volt megkülönböztetni a lehetségest a lehetetlentől, és hanyatt-homlok rohant a vesztébe. Amint Euripidész megfogalmazta: akit az istenek el akarnak veszejteni, annak előbb elveszik az eszét.

Egy évvel a végkifejlet előtt viszonyt kezdett a Tacitus szerint ”legszebb római fiatalemberrel”, Gaius Siliusszal, ami önmagában nem lett volna veszélyesebb, mint mindaz, amit addig kipróbált, ha titokban tartják kapcsolatukat. Messalina ehelyett először rábírta Siliust, hogy váljon el feleségétől, azután leplezetlenül járt hozzá, nagy kísérettel látogatta meg házában, kitüntetésekkel halmozta el, és – így Tacitus – ”mintha a birodalom már gazdát cserélt volna”, a császári ház tulajdonát: bútorokat, rabszolgákat és szabadosokat ajándékozott új szeretőjének.
A visszavehetetlenül vesztes húzás Claudius egyik befolyásos szabadosának, Polybiusnak a kivégeztetése volt. Vele is viszonyt folytatott, még akkor is, amikor már utasítást adott eltüntetésére. Egyik biztos szövetségesének megöletésével egy csapásra elvesztette a másik három tekintélyes szabados, Narcissus, Pallas és Callistus bizalmát: nem tudhatták, melyikük lesz Messalina következő áldozata, ezért a legközelebbi válság alkalmával ellene fordultak.

A véget Messalina és Silius közösen provokálták ki. Silius a kezdettől fogva tisztában volt a helyzet botrányos voltával és veszélyeivel, de mindent egy kockára tett fel. Azt ajánlotta Messalinának: ne titkolóddzanak tovább, ne várják meg Claudius halálát, házasodjanak össze haladék nélkül, ő örökbe fogadja fiát, Britannicust, és neki meghagyja illegális hatalmát. Messalina kissé bizonytalan volt, nem tudta, mennyire bízhat meg Siliusban, ha kezébe kerül a főhatalom, de elfogadta házassági ajánlatát.
Claudius, a nagyhatalmú szabadosok, a pretoriánusgárda várható reakcióira, úgy látszik, egyikük sem gondolt. És így egy szép őszi napon, amikor a császári férj hivatalos ügyben Ostiába utazott, a császárné és az arra az évre kijelölt consul, tanúk jelenlétében, a vallásos ceremóniák tiszteletben tartásával, ünnepélyesen házasságot kötöttek. Érthetetlen, hogyan képzelték el a hatalomátvételt, Silius császárrá kikiáltását, ami Claudius lemondása vagy halála, főként a hadsereg támogatása nélkül lehetetlen lett volna. Márpedig a források sehol sem említenek előkészületeket egy államcsínyre.

Az esküvő hírére Narcissus, Pallas és Callistus sürgősen összeültek, hogy megvitassák, mit tegyenek, mert ahhoz nem fért kétség, hogy egy új császártól ők, Claudius kegyencei nem sok jót várhatnak. Narcissus magára vállalta Claudius tájékoztatását, és azonnal követte Ostiába. Mialatt ez a tanácskozás folyt, Messalina és Silius, mit sem sejtve a közeledő végről, vidám szüreti mulatságot rendeztek. A szórakozást hírnökök szakították meg jelentésükkel: Claudius mindent tud, és már úton van vissza Rómába. A mulatozók szétrebbentek, Messalina Lucullus kertjeibe, Silius a Forumra húzódott vissza. A pretoriánusgárda megkezdte a császárné szeretőinek és Silius híveinek letartóztatását.
Messalina férje gyengeségének és rá gyakorolt hatásának ismeretében eléje ment az ostiai úton, de semmire sem ment könnyeivel: a császári gyaloghintóban ülő Narcissus nem hagyta szóhoz jutni. Miután a pretoriánusok laktanyájában a testőrök biztosították hűségükről Claudiust, megkezdődött az őrizetbe vettek kihallgatása. Az előállított Silius nem tagadta a vádakat, csak azt kérte: végezzenek vele minél előbb, ami meg is történt. Claudius nem ismert kegyelmet, az eléje állított vádlottakat sorban halálra ítélte. Csak Mnester esetében habozott: a színész emlékeztette, hogy az ő parancsára szeretkezett feleségével, de a szabadosok lehurrogták: ahol annyi előkelő ember feje hullott a porba, ott egy színész sorsa nem számít, felségsértést követett el, mindegy, hogy miért, meg kell halnia. Annyi bizonyos, hogy Mnesternek jobb orra volt a veszélyre, mint Messalinának.

Narcissus jól ismerte urát, tudta, hogy haragja hamar lehűl, és szerelme Messalina iránt újból felizzik (lángolásról az ő esetében soha nem volt szó), ezért önhatalmúlag, mint a pretoriánusgárda huszonnégy órára kinevezett parancsnoka, egy tisztekből álló kivégzőosztagot küldött Lucullus kertjeibe. Messalinát ezalatt anyja próbálta észre téríteni, biztatva: ne várja meg gyilkosát, élete véget ért, nem marad más, csak a tisztességes halál vállalása. De, Tacitus szavaival: ”abban a kéjvágytól megrontott lélekben nem volt semmi tisztesség”, csak sírt, siránkozott, amíg a katonák rá nem törték az ajtót, és Evodus, a császár egyik felszabadított rabszolgája piszkos szavakkal gyalázni nem kezdte. Ekkor felismerte végzetét, és reszkető kézzel illesztette a tőrt hol a nyakához, hol a melléhez, míg végül a különítmény parancsnoka át nem döfte kardjával.



Forrás:

Csokits János:
Római nők a hatalom vonzáskörében a köztársaság végén és a császárkor elején