logo

XXI September AD

Római nők a hatalom vonzáskörében VIII.

A pompeii születésű Poppaea Sabina, akinek hasonnevű anyját Messalina hajtotta az öngyilkosságba, harmincéves korában került Nero udvarába: négy évig volt a szeretője, három évig a felesége, de ő nem a véletlen szeszélyéből jutott a csúcsra, mint Messalina, neki meg kellett küzdenie azért, hogy császárné lehessen. A neve sem volt segítség: nem tartozott a régi köztársasági nemességhez, családjában nagyapja volt az első consul.
A császári dinasztia tagjaival ellentétben a hatalmat nem magáért a hatalomért igényelte, nem vagyonszerzésre használta, nem kísérletezett vele szélsőséges módon, hogy megtudja, hol van a határa, politikával nem foglalkozott, és nem volt sem szadista, sem nimfomániás. Beérte az erkölcsileg és szellemileg egyaránt visszataszító Neróval, akit Kosztolányi véres költőnek nevezett, holott csak véres ripacs, véres pojáca volt, aki verseket is írt, és ránk maradt szobraiból ítélve fizikailag is undorító jelenség lehetett.

Néhány erre vonatkozó adat Suetonius Nero-életrajzából: termete átlagos, nyaka vastag, arca közönséges, a foltos, büdös és pocakos test pipaszár lábakon állt. Jó gyomor, amorális természet és kitűnő színészi képesség kellett hozzá, hogy valaki ezzel a szörnynyel évekig együtt tudjon élni, és meg tudja játszani, hogy szenvedélyesen szereti. Tacitus erkölcsi portréja Poppaeáról teljesen negatív. Születése minden előnnyel ellátta: szépséggel, szellemmel, gazdagsággal, csak tisztességgel nem. Erényesnek mutatta magát, de kicsapongóan élt. Hírére nem adott, szerelem nem hatott rá, érzékiségét a várható előnyök szolgálatába állította, gyűlölt ellenségeivel kegyetlenül viselkedett.
Julia és Messalina féktelen tobzódásához képest Poppaea élete és stílusa átlagos polgári jelenség. Csak azt tette – azért, hogy Nero szeretője, azután felesége lehessen –, amit a helyében sok más nő tett volna, ha megvannak hozzá az eszközei. Agrippina eltávolítására izgatta Nerót, mert – írja Tacitus – ”Mindenki vágyott az anya hatalmának megtörésére, de senki sem képzelte, hogy a fiú gyűlölete a gyilkosságtól se retten vissza.”

A Nerótól elvált Octavia száműzetésében és megöletésében is aktív szerepe volt, mert attól félt, hogy a nép a gyalázatosan elüldözött fiatalasszony visszahívására kényszeríti a császárt, és ő végeztette ki Nero egyik szabadosát, Doryphorust, pusztán azért, mert ellenezte házasságukat.
A Pandateria szigetén kegyetlenül meggyilkolt húszéves Octavia levágott fejét – nem tudjuk, kinek az utasítására – Rómába vitték, hogy megmutassák Poppaeának. Szenvtelen, számító, hideg természet volt, de céljainak elérése után nem öletett meg senkit. Ha magatartását a hatalom bűvkörében a császári ház tagjainak viselt dolgaival mérjük, kitűnik, hogy kora szellemének megfelelően viselkedett, és mérsékletet tanúsított, ami nem teszi se tisztábbá, se rokonszenvesebbé, csak reálisabb perspektívában láttatja.
Ha semmi nem érdekelte, amivel a hatalom mániákusai foglalkozni szoktak: mivel töltötte szabad idejét, amikor nem kellett hivatalosan reprezentálnia, és Nero nem tartott igényt társaságára? Nem véletlen, mi akadt fenn az ókori krónikák lyukas szitáján, hogyan tartották meg emlékezetükben honfitársai, mit adtak tovább egyéniségéről az utókornak. Pliniusnak és nyomában, százötven évvel később, Cassius Diónak köszönhetjük a természeténél fogva illékony adat rögzítését, miszerint Poppaea arannyal patkoltatta kedvenc öszvéreit, és ezzel Nerón is túltett, aki ezüstpatkóval is beérte.
Ugyancsak Plinius jegyezte fel két helyütt is: naponta hétszer mosta meg arcát szamártejjel, és bárhova utazott, mindenüvé ötszáz szoptatós szamárkanca kísérte, hogy tejükben megfürödhessen, mert úgy hitte: ez a tej eltünteti a ráncokat, fehérebbé teszi és megpuhítja a bőrt. Az előkelő vagy legalább gazdag római hölgyek még évtizedekkel Poppaea halála után is követték ezt az általa kezdeményezett divatot. Juvenalis Hatodik szatírájában, ahol a gazdag nők gusztustalan piperecikkeit gúnyolja ki, szintén megemlíti a szamártej divatját és a Poppaeáról elnevezett kenőcsöt, amelyről feltételezték, hogy az ő találmánya. Latin neve pinguia Poppaeana – hogy miből kotyvasztották, nem tudjuk, de Juvenalis idejében a hölgyek ezt is az arcukra kenték.

Poppaea egyik indiszkrét szeretője elpletykálta, hogy csókjának bogyóíze volt. (Talán csak azért, mert előtte éppen szamócát evett.) Hajának szőkeségét Nero egy versében a borostyánhoz hasonlította. Pliniust ez a borostyántípus a híres falernumi bor és a méz színére emlékeztette. A harmincas éveiben járó Poppaea bizonyára mindent megtett szépségének megőrzésére, mert attól tartott, hogy az évek múlásával a nála legalább nyolc évvel fiatalabb és szeszélyes Nero esetleg egy hozzá korban jobban illő nőt választ szeretőnek vagy új feleségnek. Ez váltotta ki belőle az idő múlása ellen hasztalan küzdő szépség sóhaját, amelyet Cassius Dio őrzött meg számunkra.
Egy alkalommal tükrébe pillantva észrevette, hogy arca aznap nem elég üde. Környezetéhez fordulva felsóhajtott: ”Bár halnék meg, mielőtt öregedni kezdek!” Az istenek meghallgatták kérését: amikor másodszor volt áldott állapotban, és egy alkalommal szemrehányást tett a kocsiversenyekről későn hazaérkező császárnak, Nero úgy hasba rúgta, hogy belehalt a sokkot követő koraszülésbe. Temetése alkalmából Nero parancsára több tömjént égettek el, mint Arábia egész évi termése.

Divatos szépítőszer, szamártejfürdő, arannyal patkolt öszvér, Egytől egyig költséges, de ártalmatlan időtöltés, üresfejű milliomosnők szórakozása. Ha most felélesztjük emlékeinket elődeiről, egészen más természetű képek jelennek meg lelki szemeink előtt: Julia éjjel a szószéken szeretkezik, Agrippina vetélytársa, Lollia Paulina levágott fejének a szájába néz, Messalina a bordélyházban, fején szőke parókával keresi kenyerét, Ez utóbbiak kivétel nélkül felnőttek, dölyfös, degenerált arisztokraták voltak, képzelt jogaikat gyakorolták gátlás és akadály nélkül, amíg rá nem ébresztették őket, hogy Rómában nőknek csak férfiak adhatnak jogot, de hatalmat ők sem.
Poppaea alacsonyabb szintről emelkedett a császári palota fényébe, ő nem képzelt jogokat gyakorolt, inkább gyermeteg játékokkal szórakozott – kivéve, amikor helyét a trónon védte –, női fifikával ujja köré csavarta a férfiakat, köztük urát, a rettegett császárt, így szerezte meg magának, amit megkívánt, amiről azt hitte: ez császárnéi rangjához illő. Elődei, ki-ki a maga módján, az ár ellen próbáltak úszni.

Egyikük sem vette figyelembe vagy akarta tudomásul venni, hogy férfiak segítsége nélkül római nő – egy gyámság alatt álló másodosztályú állampolgár – nem sértheti meg a konvenciókat büntetlenül, és hivatalosan semmilyen formában nem gyakorolhat hatalmat. Poppaea sikerének titka: alkalmazkodott kora szelleméhez, konvencióihoz, nem lázadt, nem újított – kivéve a kozmetikában –, és csak Nero közvetítésével vagy hallgatólagos beleegyezésével tett olyat, amit a patriarchális római társadalom különben nem tűrt volna el. Poppaeának nincs igazán helye a Julius–Claudius dinasztia császárnéi közt, inkább csak történelmi és személyi anti-klimaxként kívánkozott ide.



Forrás:

Csokits János:
Római nők a hatalom vonzáskörében a köztársaság végén és a császárkor elején