logo

XXI Junius AD

A haj ápolása

Hogy az unguentum minden körben való alkalmazásáról megemlékezzünk, ismerjük meg azt a szerepet, melyet a hajápolás területén tölt be. A hajápolásban ugyanis nagyjelentőségű volt; gondosan ápolt haj nem lehetett meg unguentum használata nélkül. Horatius ódái gyakran utalnak erre (Od. II. 7., III. 1.ΙΠ. 29).

A római divathölgy vagy világfi azonban nem elégedett meg azzal, hogy haját unguentummal illatosította. A Cicero-említette (In Pisonem, 11,25.) „Compti capilli et madentes cincinnatorum fimbriae”-ben a madens jelző az unguentum használatát tételezteti fel velünk, a fimbriae szó azonban a calamísterét. Á sütővasat már Róma is ismerte és nagymértékben használta. (Ovidius A. A. I. 505. II. 304.)
Az eljárás tökéletesen megfelel a mai hajápolásnak: a hajat illatos olajjal bekenték, majd calamisterrel hullámosították. Ahhoz, hogy a hajat kellőképpen rendezni tudják, feltétlenül valami zsíros anyag használata volt szükséges, mert száraz hajból nehezen lehet hullámokat alkotni.

Tibullus és Propertius lelkivilága idegenkedik a tulságba vitt hajápolástól. Utalásaik arra mutatnak, hogy a gyorsan változó divat kormányozta haj csak akkor engedelmeskedett a rabszolganő vagy a tonstrix kezének (Mart. II. 17, 1), ha előzőleg illatos kenettel alkalmas lággyá telték. (Tib. I. 8. Prop. III. 11.). A haj göndörségét a calamister használatán kívül bizonyos kenőcsök alkalmazásával is elérték.
Plinius szerint (Nat. Hist. XXII. 62) egy adiantum nevű szer, borral, zellermaggal, olajjal egyesítve meggöndöríti a hajat, sőt hullását is megakadályozza E célra a hyosciamumot és spondyliumot is rendkívül ajánlja. (XXII. 72.). Ugyancsak ő ad receptet arra az esetre, ha a haj őszülése bekövetkeznék, vagy hajhullás fenyegetne, egyben azt is fejtegeti: mit tegyünk, hogy a haj növekedését elősegítsük. (XXIII. 148.) A dió megpörkölt burka őrölve, olajjal vagy borral együtt jó hajhullás ellen, de a ladanummal és adiantummal kevert medveháj is alkalmas szer. (XXVIII. 163.).

A hajszín is, mint annyi más, divatnak volt alávetve, s történeti tények is befolyásolták. A római nő hajszíne általában sötét, de a germán törzsek leigázása után rendkívüli tetszéssel találkozott a fogoly barbárok világos hajszíne. Ekkor lett divatossá Rómában a vörösesszőke haj.
A haj festésre vonatkozólag sok adattal találkozunk a római íróknál; megtudjuk, hogy részint új, divatos színt akartak adni a hajnak, részint a kezdődő őszülést akarták megakadályozni. A hajfestésben nagy szerephez jutott a dió. Tibullus szerint a zöld dió burkának nedve visszaadta az őszülő hajnak eredeti színét. (I. 8, 44.) Ugyanezen a helyen értesít arról, hogy az őszülés kezdetén még nem használtak festéket, hanem a mutatkozó szálakat csipesszel eltávolították.

A haj barnaságának előidézője Pliniusnál is a dió. (Nat. Hist. XV. 87.), továbbá a „faex aceti”, mely olajjal elkeverve egyetlen éj alatt megbarnítja a hajat. (Nat. Hist. XXIII. 66. 67.) Fekete hajszín elnyerésére a Nat. Hist. (XXIII. 99.) a pálma kérgét ajánlja. Martialis (III. 43.) hollónak nevezi Laetinust, aki tegnap még hattyú volt, de aki azért, halála órájában, nem szedheti rá Proserpinát. Ugyancsak ő gúnyolja ki Olust, akinek szakálla fehér, haja fekete. (IV. 36.). Ovidius szerint a római nő ősz haját germán fűvek főzetével festi. (A. A. III. 163).
Vörösesszőke haj elérésére Plinius a sapo nevű galliaí szert mondja alkalmasnak. Ez faggyúból és állati vagy növényi hamuból állott, mely folyékony és szilárd állapotban került forgalomba. (Nat. Hist, XXVIII. 191.).

E primitív módon előállított hajfestő-szerek rendkívüli vészé delmet jelentettek a fejbőrnek, mivel maró anyagokat tartalmaztak, és törték, pusztították a hajszálakat. Az ilyen ápolási eljárás a haj életére tört, méltán nevezi Ovidius e szereket venenumnak. Az Amores I. 14. csupa intés a haj ilyenfajta pusztítása ellen. Megtudjuk, hogy a költő számtalanszor intette kedvesét: ne fesse szép, selymes haját, a leány azonban még szebb óhajtott lenni, s addig sütögette forró vassal, addig kente mindenféle mérges szerrel, míg haja kihullott, s most germán haj díszíti fejét, parókával kell pótolnia a hiányt. „Ipsa dabas capiti mixta venena tuo” - írja a költő, (44.) s nem csodálkozik, ha kedvese pirosra festett arcán peregnek a könynyek. Még szerencse, hogy e bajon segíteni lehet: haja kinő, s akkor újra tetszetős lesz, saját fürtjeivel.

Mivel a haj hamarosan pusztulásnak indult, a paróka használata csakhamar Rómában is elterjedt. A paróka célja elsősorban a kopaszság elfedése volt, de a későbbi időben már arra is szolgált, hogy a divatnak megfelelő hajszínt mutassa. Könnyebb volt ugyanis új parókát ölteni, mintsem különböző festékanyagokkal nyerjenek divatos hajszínt. A paróka neve galerus, corymbium.
A költők gyakran megemlékeznek használatáról. (Ov. A. A, III. 165. Juv. 6, 120. Petr. Sat. 110. 1. 5.). Gyártási helyéül Ovidius és Martialis Germániát említik. (Ov. Am. I. 14, 45. Mart. V. 68.) A parókáról még azt kell tudnunk, hogy azt vagy simára borotvált fejen viselték, vagy a borotválatlanul hagyott hajra tették. Ez gyakoribb jelenség volt.


Forrás: Szabó Magda - A római szépségápolás