logo

XXII Junius AD

A római szépségápolás az irodalom tükrében

Minden kor irodalma pontos tükörképe magának a kornak, melyben íródott. Az író nem tudja függetleníteni magát ködhatásától, s még ha olyan témát választ is, mely évszázadával semmi összefüggésben nincs, visszatükröződik soraiban korának érzésvilága, világnézete és felfogása. Természetes, hogy a költő mondanivalóját a jelenvaló élet színezi, hiszen érzékeny lelkével élénkebben figyel fel a körülötte lévő, számtalan hatásra, mint a beavatatlan, a „profanus.”
Vannak korok, melyekben a költők műveiben állandó motívumok találhatók: a szabadságharcok ideje hazafias dalokat teremt, az elnyomás korának megvan a maga allegorikus kifejezésmódja, van kor, mely romantikus eszmékért lelkesül, s van, mely csendes estékről énekel, az életről,mely mindig változik és mégis egyforma, az irodalom, sokféle témájában sokféle, századában divatos kérdést örökít meg.

Ha a pogány Róma irodalmi alkotásain végigtekintünk, csodálkozva vehetjük észre, hogy e számtalan mű hányszor tükrözi csillogó felszínén a szépségápolás kérdéseit. Hányszor szomorodik el Tibullus vagy Propertius kedvese mesterkélt szépsége láttán, s hányszor vet oda Ovidius szikrázó elméssége egy-egy kozmetikai jó tanácsot az olvasóknak.
A pogány Róma írói kétféle állásponton mondanak véleményt a szépségápolásról, így az irodalomban is kétféle felfogás tükröződik. E két nézet között áll Seneca mérlegelő, hűvös felfogása, mely mindkét szempont jó tulajdonságait egyesíti, s derűs bölcsességgel felfedezi a testkultusz gyökereit a tisztálkodási hajlamban, s a szépségápolást az őt megillető helyre szorítja.

A két ellentétes felfogás képviselőit az aranykor nagy elégikusai között találhatjuk. Mondanivalóikat lelki adottságaik színesítik. Tibullus és Propertius életnézete nagyban különbözik Ovidius felfogásától: Tibullusék felfogása hasonlíthatatlanul közelebb áll a birodalom nagyszerű uralkodója elveihez, mint az utolérhetetlen Ovidius szellemes dekadenciája, mely minden könnyed bájával együtt veszedelmes mélységek felé sodorja az olvasót.
Augustus elvei új, tisztultabb birodalom pilléreinek készültek, s eleve elítéltek mindent, ami színlelt, mesterséges, és az ősi élet szabályaival ellenkezik, mert más volt az élet az ősök korában, egyszerűbb és közönségesebb, és durva nagyszerűségben világbirodalmat hozott létre.

Augustus páratlan éleslátása azonnal felfedezte, hogy az erkölcsi, a házas és magánélet színvonalának tisztultabb magasba való emelésével újra szilárdíthatja az erkölcsi alapjain inogni kezdő birodalmat, mert az élet tisztasága hozzátartozik az állam erejéhez, hiszen az állam egyénekből áll, és csak erős és munkára született egyének folytathatják elődeik munkáját.
A köztársaság korának nagy győzelmei a köztársaság korának erkölcsi tisztaságával függtek össze, és Augustus pontosan látta az utat, melyet követnie kell, ha birodalmát fenn akarja tartani. Az aranykor irodalmi és művészeti szempontból mindenképpen aranyat termelt, a társadalomban azonban az erkölcsi értékek szégyenletes hanyatlását eredményezte, s a császári éleslátás ki tudta számítani e hanyatlás következményét.
A lángeszű császári költő, aki Augustus terveit és felfogását száz politikusnál ékesebben fejezte ki, Horatius, borzadva nézi az elefántcsonttól és aranytól roskadozó palotát, mert tudja, hogy a pompa elfedi a lelket, s nem hagyja a szellemet magasabb, erkölcsi célok felé repülni. Horatius jól tudja, hogy a márvány alatt fekete a föld s ide kell visszatérnie mindenkinek, aki meg akar újulni. Mert a királyság korában erős és bárdolatlan ősök vezették az államot, s a matróna nem restelte maga karámba zárni a nyájat. A királyság asszonyai sem tartották fontosnak arcuk ápolását, a birodalom terjeszkedett, túl a hét halmon.

A köztársaság idejében nagyobb határok nyíltak meg Róma lakói előtt, s a meghódított és megismert népek szokása és világa feltárult előttük. A köztársaság kora lassú fejlődéssel a császársághoz vezetett, hogy a nyugodt és egyszerű szokások helyet adjanak a szikrázó és felületes pompának, mely elkápráztatja a szemet, de a lélek emelkedettségére tör. Corneliának még gyermekei voltak ékességei, de a császárkor asszonya már nem tudná elszámlálni a díszeket, melyekkel ékesíti magát, s a császárkor színes forgatagában egymással szemben áll a tisztult felfogás, melyet elsősorban maga Augusus képvisel, komoly és áldásos újításokra törekvő munkájával, s az a másik, mely csak a Mát látja meg, s kacagva és szellemesen verselget a halálról és mindenről, ami utána következik, hiszen az élet rövid és a sír örök, és minden percet ki kell használnunk az életben.
A császári udvar nézetének Horatius a megtestesítője, de a régi élet után sóvárog Tibullus is. Tibullusnál nem egyszer akadunk szépségápolásra vonatkozó adatra, de ez adatok nem mutatják azt, hogy a költő szívesen látná kedvesénél a testkultusz ezer túlzásba vitt és felesleges mesterkedését. (I. 8) Lenéző mosollyal beszél azokról, akik nem tudják megérteni, hogy fiatalságuk ideje elmúlt, s nem tudnak belenyugodni abba, hogy a kor elragadta szépség nem hozható vissza semmi módon.
Propertius is megveti a folyton változtatót hajviseletet, (III. 11.) és borzadva beszél (V. 8.) a hanyatló Róma új sarjáról, mely selyemben jár, s minden szőrszálat eltávolít testéről. Mert minden úgy szép, ahogy a természet adta és minden mesterkedés, mely az eltűnt szépséget akarja visszahozni, nevetséges és visszatetsző. Horatiusnál nem fogunk találni szépségápolást dicsőítő sorokat, az unguentumok közül is csak azokat említi, melyekről egy-egy lakoma leírásánál meg kell emlékeznie.

De nézzük az érem másik oldalát, a másik felfogás tündöklő tehetségű képviselőjét, Ovidiust. Könyvet ír a szépségápolásról, hasznos kozmetikai tanáccsal látja el Róma lakóit, s ezt annyi kedvességgel, olyan lebilincselő formában teszi, hogy nehezen tudunk szabadulni hatásától. Ő az, aki bájos léhasággal odaveti a M. F. F -ben, hogy bár csak a jellemmel párosult arc tetszetős, mindent el kell követnünk, hogy szépek legyünk. Mert „culta placent”, az a szép, ami ápolt, s a márvány és arany elrejti a fekete földet. És nincs is semmi bűn a csinosságban: mindenki erre törekszik. Ezért oktatja Róma asszonyait arra, hogy miképp szépítsék magukat, s mennyit tegyenek arcukra abból a csalhatatlan szerből, mely bőrüket megfehéríti. Ezért óvja a nőket mindentől, amely nem tökéletesen szépnek mutatná őket, s ezért tanítja ezer apró fortélyra őket, mely a szépséghibák leleplezésére szolgál. (A. A. III. 260.) És mindebben semmi sem lát, amit ne helyeselne, csupán arra figyelmezteti olvasóit úgy szépítsék magukat, hogy kedvesük ne vegye észre.

íme a másik véglet: Ovidius felfogása A M. F. F.-t az A. A.ban praesidiumnak nevezi, ez világosan mutatja, milyen fontosságot tulajdonít a szép arcnak, szép testnek. Természetes, hogy ez a szemlélet nem találkozhatott Augustus tetszésével, s hogy a különben valóban rendkívüli tehetséggel megáldott költőnek oly végzetes gyorsasággal kellett elhagynia imádott városát Ovidius munkái, tartalmuknál fogva, nem képviselhették a császár elveit, s a történelem Augustus felfogásának helyességét igazolta. Mert ha lehetett volna visszatérés a köztársaság tisztult életéhez, Róma megáll, s még sok századon át hirdeti nagyságát, de a keleti eszmék és a járványszerűen terjedő, keleti bujaság az állam pilléreit támadta meg, s a festékekben, illatszerekben, istenképekben, barbár szertartásokban beáradó keleti szellem megdönti Rómát s a birodalmat magát vele.

Tibullusék és Ovidius nézete között találjuk meg Seneca hűvös, nyugodt felfogását. Seneca pártatlan: egyformán nevetségesnek és helytelennek tartja az ápolatlanságot és a túlságba vitt testápolást. ő találja meg az igazságot: az ápolt test hozzátartozik az emberi élethez, de nem a túlápolt test.

Az ezüstkor hanyatlása az élet minden területén megmutatkozik. A testkultuszban fokozott előretörést jelent, Róma rég elfeledte testápolása eredeti célját, s pompás anyagot nyújt Martialisnak arra, hogy gúnykészlete egész hevével, elméssége minden színével, embertársaival elégedetlen lelke minden keserűségével támadja a romlás felé haladó várost. Fulánkja kikezdi a piperkőcöt, kinek haja keleti illatszert áraszt, az asszonyt, aki naptól, esőtől fél, támadja a szépségtapaszt, festett hajat, mert gyűlöl mindent, ami hamis, s Rómában hamis már minden.
Közben, párhuzamosan az aranykor bukásával s a kezdődő ezüstkorral, megszületik Júdeában a Gyermek, s a Gyermek, a világ megváltója, új hitet hoz az országba, mely megérett a pusztulásra, s melynek nyelvét éppen az új hit segítette át az örökkévalóságba. Az ige testté lelt, s a testet öltött ige viharsebesen terjedt a birodalomban, mely annyi emberi nyomorúságot látott már, hogy szomjasan szívta magába a könyörület szavait.
A keresztyén Róma arca megváltozik, mert megváltozik a világról Λ aló elképzelése is: a halál, a sír nem félelmes titok, mely felé a filozófia aranypáncéljában, elmés kis paradoxonokkal haladunk, hogy aztán ne tudjuk, mi vár ránk, a nagy titok megfejtve: az élet örök, ha méltóvá tesszük magunkat rá. De a világ bűnös és gonosz, siralom völgye csupán, és aki méltóvá akarja tenni magát az örök életre, az ölje meg a testet, mert a test a bűnök bölcsője.

A keresztyén Róma borzadva fordul el a múltak ezer bűnétől, és irtózik a pogányság minden eszméjétől, mely a testet isteníti és a lélekkel nem törődik. Az aszkéták és szentek pusztában halnak meg, erényük példakép fénylik a tévelygők felé, a testet tehát el kell nyomnunk, mert így kedves Istennek, Róma lemossa festett arcát és bűnbánó könnyeket hullat, szerzetesruhát ölt és megalázkodik.
Róma asszonyának el kell tennie illatszeres ládácskáját, el festékeit, imádkoznia kell bűnei bocsánatáért, és elhanyagolnia testét, mert a test csak burok, mely a halhatatlan lelket őrzi. Ovidius Rómája Tertullianus Rómája lesz, s kecses szerelmi elégiák helyett himnuszok szállnak az égre. A világ nagyot változik, megremeg alapjában, kiveti és lerombolja azt, ami megérett a pusztulásra, hogy megőrizzen és felmagasztaljon mindent, ami érték.

Az egyházatyák, az igaz hit tudósai is kénytelenek megemlékezni a szépségápolásról, a sok hiú és felesleges eljárásról, mely arra szolgál, hogy pillanatnyi szépséget adjon a testnek, és elfeledtesse a lelket és az örök életet. Hogy műveikben annyiszor szót kell emelniük a testkultusz ellen, arra mutat, hogy a százados szokás nehezen enyészett el a római életből. Nem volt könnyű lemondani arról, ami századokon át egyedül jelentette sokak számára az élet tartalmát: a szépségről.
Thascius Caecilius Cyprianus kis műve, a De Habitu Virginum, érdekes megállapításokat tartalmaz. Cyprianus műve éltjén a disciplina gyakorlásának szükségességéről beszél, mint egyedüli módról, mely meggátol bennünket az igaz útról való letérésben. Csakis a disciplina segítségével tudjuk megtartani magunkat Isten számára, hiszen nem vagyunk a magunkéi, hanem Istenéi vagyunk valamennyien. Elmondja, hogy a hajadonokhoz fog beszélni, mert őket kell leginkább féltenünk az ördög támadásától. Vigyázzanak a lányok, mert aki földi ékességgel díszíti magát, elfelejti, hogy ezzel Istent sérti meg, ugyanis meg van írva: „Qui hominibus placent, confusi sunt, quoniam Deus nihil fecit illos.”
A hajadon égi, örökkévaló dolgokra őrizze meg magát, s ne a földi gyönyörűségekre. Mindent meg kell vetnünk, ami nem Istenhez vezet bennünket, s az asszony sem akkor ékes, ha feldíszítette magát, henem, mint azt Petrus mondja: „Sit in muliere non exteri ornamenti, aut auri, aut vestis cultus, sed cultus cordis.” Bűnnek nevezi a test szépítését, még akkor is, ha az minden gonosz gondolat nélkül történik, mert esetleg másokat dönt pusztulásba.

Minden szépítkezés hiábavaló: „transierunt omnia tamquam umbra, praeterit enim figura huius mundi.” Ezért csak olyan kincseket gyűjtsünk, melyeket tolvaj ki nem ás, rozsda meg nem emészt, jég el nem ver. Cyprianus szerint aki bíborba és selyembe öltözik, nem öltheti fel Krisztust, mert elveszti lelke, szíve ékeit. Mert minden úgy van jól, ahogy Isten teremtette, aki nem alkotott bíbor és sáfrányszínű juhokat. Micsoda bűn tehát sötét festékkel árnyalni a szemet, pirosra festeni az arcot, megváltoztatni a haj színét, s mássá tenni az arcot, mint Isten alkotta!
Nemcsak a hajadonokat, az özvegyeket is inti, hogy ne merészeljék se festékkel, se semminemű mesterkedéssel megváltoztatni arcukat, mert Isten az embert a saját képmására teremtette, és ha magunkat szépítjük, a teremő Istent sértjük meg. Mily bűnös az ember! Elvetemült módon még az öregség díszét, az ősz hajat is meg meri változtatni, pedig az az Úr fejéhez hasonlatos, s így, ha a feltámadás napja el jő, miután: „cutem falso medicamine polluisti, crinem adultero colore mutasti, expugnata est mendacio facies, figura corrupta est, vultus alienus est,” tehát az Isten nem ismeri meg többé az embert. Így azok a hajadonok, aki magukat ilyen módon szépítik, a szüzek közé nem számíttatnék.

Cyprianus még a fürdőkről is beszél, hol a ruhával együtt a szemérmet is leveszik, s az atya gondoskodásával inti a lányokat műve végén: ne fessék hajukat és arcukat, győzzék le a testet, hiszen szűk és keskeny az út, mely a dicsőüléshez vezet, de ezen az úton mártírok járnak.
Qu. Sepimius Florens Tertullianusnak két munkája is van melyben alkalma nyílik arra, hogy a keresztyén Róma szépségápolás ellenes felfogását tükröztesse. E művei a De Habitu Muliebri és a De Cultu Feminarum.
A De Habitu Muliebri bevezetésében azt mondja, hogy az asszony örök Éva, s „adornari tibi in mente est.” Azokról, akik az asszonyi szépítkezés ezer eszközét összeállították, úgy vélekedik (2. c), hogy halálra vannak ítélve, mert ők tárták fel a veszélyes átkokat, s ők hordták össze az asszonyi hiúság kielégítésére: „medicamenta ex fuco, quibus lanae colorantur, et illum ipsum nigrum pulverem, quo oculorum exordia producuntur.”
Pedig mindez felesleges, hiszen még a durva és gondozatlan asszonyok is. Ha lelkűk nemes volt, angyalokat tudtak ámulatba ejteni. Minden törekvés, mely a test útján akar tetszésre szert tenni, visszatetsző Isten előtt.

Másik művében, a De Cultu Feminarumban, az embert „templum Dei“-nek nevezi, s e templom őréül a pudicitiát nevezi meg, mely semmi aljast és szentségtelent nem enged behatolni. E pudicitiát sérti meg az (3. c.), aki bőrét festékkel keni be, arcát pirosra festi, szemét korommal árnyalja: nem illik a keresztyén rónék „faciem fictam gestare”.

A hajfestésről beszélve csaknem ugyanazokat mondja, melyeket Cyprianusnál már olvastunk: egyesek sáfránnyal festik hajukat, mintha szégyellnék származásukat, s hajukat megfestve germán vagy gall nőknek gondolhatni őket. (De cultu fém.4). Hajuk sohasem pihenhet: egyszer felcsavarják, másszor leeresztik, majd ismét fürtökbe szedik. (4. c.).
Tertullianus is aggódik, amint Cyprianus. hogy az angyalok a feltámadás napján nem engedik a kifestett arcú nőt Isten elé, mert bőrét cerussa, purpurissimum és crocus rútítja. (5. c.). Az 5. c.-ban arról beszél, hogy a férfiakban az asszony az asszonyokban a férfi miatt él a tetszeni vágyás, ez a titka annak, hogy annyi szépítőszerrel igyekeznek szebbé tenni magukat. Pedig hiába igyekszünk szép külsőre, ha lelkünk elhanyagolt.
Helyesebb, ha e földi hiúságok helyett a keresztyén ekklézsia gyermekének sálát egyénisége és jelleme ad fehér ragyogást, szemérmessége bíbor színt, ha szemét őszinteség szépíti s selyem gyanánt a jóság borítja be. „Taliter pigmentatae Deum habebitispmatorem!” (9. c.) - írja az egyházatya, s munkája éles fényt derít a keresztyén Rómára.


Forrás: Szabó Magda - A római szépségápolás