logo

XXII Junius AD

Az arcfestékek

A római szépségápolás, természetesen, nem merült ki az arcbőr finomításában. Sok kozmetikai eljárás járul még ahhoz, hogy a római nő kellő szépségében mutatkozhassák csodálói előtt. Mert hiába volt a selymes bőr, hiába a gondozott haj, ha az arc színtelen, s vonásait nem emelték ki kellőképpen. Róma asszonyai nem szerették a színtelen arcbőrt. A festékanyagok különböző volta s nagy száma arra mutat, hogy szinte az arc minden részének festésére másmás szépítőszer volt alkalmas.
A cerussa a crétával együtt arra szolgált csupán, hogy megadja az arcnak a hagyományos, hófehér alapszínt. Csak használata után festették az arcot pirosra fucus-szal, purpurissiraum-mal, minium-mal, rubricával, árnyalták az ereket, a halántékot kékes festékkel, hosszabbították meg a szempillát s a szemöldök vonalát, Róma asszonya tökéletes bálványkép: hófehér arcán vörös szín, halántéka, szemhéja halványkékes, szája vörös vonal fehér arcában, homlokán sötét szemöldökív, hosszú szempillája mélyen árnyékolja arcát. Az arc már nem is arc: eltűnt a mindent elborító festékréteg alatt, s a bőr valódi színét rég megváltoztatta a szamártej, a kenyértészta, a számtalan kozmetikai eljárás.

Az illatfelhőben megjelenő, szép bálvány arca nem árult el indulatot, feltűnő volt, szép volt és tökéletesen személytelen. Fehér festék volt nemcsak az arcán, a karján, nyakán, vállán is: bőre mindenütt egyformán vakított a cerussától vagy cretától. A római nőnek vigyáznia kellett fájdalmára és örömére: a mosoly megbontja arca tökéletes vonalát, a könny lemossa a drága festékeket, s bálványarca egyszerre nagyon is élő, nagyon is festett valósággá válik.
Vigyáznia kellett a szélre is, mely göndörített haját vagy parókáját szétzilálhatja, s a napra, mely hevével felolvasztja arcán a számtalan medicament. A tükör csaknem minden házban egyforma arcot tükrözött vissza: ezer meg ezer bálvány járhatott Rómában, mind fehér karral, kékes halántékkal, ív-szemöldökkel, piros arccal.

A festékek használata valósággal egyen-arcot teremtett, nem csoda, ha ezt a személytelen szépséget annyiszor kikezdi Martialis éles nyelve. Cicero rámutat, hogy a festékek használata nem maradt meg az asszonyok kizárólagos jogának, hanem elterjedt a férfiak között is. Nem asszony az, akinek bíborra festett arca, illatosított, göndörített fürtjei vannak, hanem Gabinius (In Pisonem, 11. 25.)
Az asszonyok bálványképpé változhatnak, de a férfiak szánalmas és nevetséges bábbá, s Róma hanyatlását nem csupán a külpolitikai események, a provinciák megtartásának nehézkes volta könnyítette meg, hanem a buja és titokzatos Kelet betörése, melynek államra bomlasztó hatását nem véres harcok és szólamok hirdették, csak néhány tégely, veretes tükör, furcsa illatszer az öltözőasztalon, bálványarcú asszonyok és kifestett férfiak, kik közül amazok nem nevelhettek államfenntartó, egészséges nemzedéket, emezek pedig képtelenek voltak Rómát bukásában megmenteni, mert kezük elszokott a kardtól, s a festékek használatához idomult. Lehetetlen meg nem látnunk a haladó idő és fejlődő kultúra bomlasztó hatását a szépségápolás kérdéseinek tárgyalásában is.

Róma erkölcsi hanyatlása és a kultúra túlfinomodott volta szoros kapcsolatban állnak egymással. Gondoljunk csak a M. F. F.-ben festett képre: Ovidius nem titkolja, hogy a régi Róma asszonyai keveset törődtek arcukkal, de a korabeli város már festett asszonyi nemzedéket nevelt. És miért? Századok folyamán provinciák tárultak fel, ismeretlen népek kerültek a nagy hódító varázskörébe: a matróna elszokott a mezei munkától, s a nap tüze helyett piros festék tette színessé arcát.
Természetes, hogy az élet kereteinek tágulása sok változásra adott alkalmat, s nem csodálkozhatunk a római nőkön, ha annyi más között arcuk festésének módját is megtanulták az idegen népektől. Kelet hatása érzik itt lépten-nyomon: lassan hatalmába keríti Nyugatot, s úr lesz rajta.

A császárkori Rómában tomboló zűrzavar hatalmaskodik el az egykor oly józan és hűvös városon. Mert Róma józan és hűvös: ezzel a tulajdonságával alkotja meg a ius Romanumot, - s a történelmi végzet okozza, hogy bukásában annak az áldozata legyen, hogy minden idegen népet és államot tökéletesen magába tudott olvasztani. Tiszteletben tartotta a helyi szokásokat, vallási képzeteket, ha valamelyik idegen istenalak segítővoltáról meggyőződött, szívesen bevitte a maga istenei közé. Így jutnak be az ősi, római istenalakok közé Mithras és Isis, és így jön az istenek nyomában Kelet, minden titkával és minden bűnével.
Az idegen istenek harcra kelnek az ősi istenképzetekkel, legyőzik őket, s aztán maguk is áldozatául esnek a hitetlenségnek, mely kétségbeesve fordul az ég felé: üres az Olympus, nincsenek istenek. És ahogy Iuppitert ledönti Mithras, úgy dönti meg a keleti istenalakokat a keresztyénség gondolata.

Az istenképek útján jönnek a chaldeai papok, a babyloniai sorstáblácskák; már Leuconoet is intenie kell költőbarátjának, hogy ügyet se vessen a külföldi hóbortokra, (Hor. I. 11.). De minden hiába: bevonul Kelet, elhozza kultuszait, babonáit, romlott erkölcsét, s mindezekkel együtt festékeit is, melyek nemcsak az emberek külsejét változtatják meg, hanem azok lelkivilágát is. Érthető, hogy a római nő elhanyagolja házi kötelességeit, gyermekei nevelését, ha mindig öltözőasztalánál van elfoglalva, s az is érthető, hogy a római férfi is szívesebben fekszik fürdőjében, illatos olajjal testén, semmint a harctérre menő, s az ottani sivár és unalmas környezetben próbálja fenntartani bukásában a római sast.
A kifestett arc főkelléke az volt, hogy alapszíne ragyogó fehér legyen. E célt szolgálta a cerussa, mellyel a M. F. F. tárgyalásánál már megismerkedtünk. Λ cerussa mellett a creta volt még az, mely vakító fehérré tette az arcot, Martialis azt sejteti, hogy egyesek a cretát túlságosan nagy mennyiségben használták, s így visszataszítóvá váltak. (II, 41, 11. VI. 93, 9. VIII. 33, 17.)

A creta és cerussa által fehérré tett bőr festésének következő lépése a piros festék alkalmazása volt. A piros festék az ókori íróknál fucus, purpurissimum, rubrica és minium néven szerepel. Legragyogóbb vörös szín a fucusszal és purpurissimummal volt nyerhető, a rubrica, a vöröses anyag s a minium ritkábban volt használatos. A fucusról Tibullus emlékezik meg (I. 8, 10.). a purpurissimumról és rubricáról Plautus, (Mosteilearia 261), (Truculentus 289-295.) a miniumról Ovidius (Am. I. 12, 11.). Ugyancsak ő mondja az A, A.-bán, hogy az asszonyok értenek hozzá: mint tegyék pirossá arcukat, ha természettől nem is volt piros. (A. A. III. 200.) Plautus Truculentusa még szembetűnőbben mutatja, hogy Róma mennyire túlságba vitte már a szépségápolást.
Astaphium agyonsütögetett hajjal, illatosán jelenik meg Truculentus előtt, ki felháborodva támad rá, s szemére veti, hogy pirosra festette arcát. Astaphium védekezik: arcán nincs is festék, csak elpirult Truculentus becsmérlő szavaira. Truculentus azzal torkolja le, hogy lehetetlen elpirulnia, hiszen testét mindenütt festék fedi: arcát rubrica, bőrét pedig creta.
Propertius (III. 11.) elkeseredve beszél arról, hogy milyen felesleges és ártalmas dolog a britannokat utánozni, s megfesteni a hajat, hiszen minden úgy szép, ahogy a természet adta, s rút a római arcon az idegen színezet. Hazugság az élet, hamis a haj is, sőt olyan asszony is akad, aki kékes festékkel árnyékolja halántékát.

A római nő arcának bálványszerűsége előttünk alakul: látjuk a hófehér arcot, mely a két orcán vörösen ragyog, s látjuk a halántékot, melynek finom ereit kékes festék színezi. Három szín tűnik szemünkbe: piros, fehér és kék. Ehhez járult még az is. hogy a szemöldököt és szempillát is festették.
A szemöldök alakját egyéni Ízlés szerint változtatták. (Petr. Sat. 110, 2. Juv. II. 93, 94.) Iuvenalis szerint a szemöldökívek meghosszabbítására nedves kormot használtak. Mint Ovidius írja, a szemöldök szőrszál-be nem nőtte közét is festették. (A.A. III. 201.) Hogy a szempilla és szemöldök szálai kellően egymáshoz tapadva álljanak, Plinus (Nat. Hist. XXXIII. 101, 102.) a stibium használatát ajánlja.

A számtalan szépségápolási cikk, tégely, kenőcs, festék, szépségtapasz, illatszer, tükör rendben tartása az ornatrix feladata volt. Az ornarixekről Ovidius gyakran megemlékezik. (Am. I. 14, 16. A. A. III. 239).
Ugyancsak ő írja le: milyen visszataszító látványnak találja a szépítkező asszonyt asztalánál „Istajdabunt formam, sed erunt deformia visu-irja (A. A. III, 21.) s helyesebb, ha a szerelmes nem látja a számtalan tégelyt sa „rerum miile colores“-t. (Rém. Am. 355.). Maradjon titok az, ami az öltözőasztalnál történik, s lássa meg a bíráló szem az eredményt, s ne az utat, mely ahhoz vezetett.


Forrás: Szabó Magda - A római szépségápolás