logo

XXIII Junius AD

Bevezetés - Ovidius - Medicamina Faciei Feminae-jének ismertetése

Első pillanatra talán különösnek látszik, hogy valaki azt a kérdést szegezze az auktorok méltóságteljes sorainak: milyen volt a szépségápolás Rómában, de a latin irodalom ismerete azt mutatja, hogy a költők és írók nem jártak mindig cothurnus-ban, s nemcsak fegyverről és vitézről énekeltek. Asszony volt Rómában, s ha asszony volt, szépségápolásnak is kellett lennie. Mert a női lélekben már a legrégibb időktől benne él a vágy, hogy szép legyen, és ha szép, akkor még szebb, sokkal szebb asszonytársainál.
Mai korunk a klasszikus kultúrán épül fel, lehetetlen tehát tisztán látnunk a mai életet, ha annak talapzatát, a klasszikus kultúrát nem ismerjük. A jog és államélet, a művészetek, az irodalom eredményeit megfigyelve rádöbbenünk, hogy valóban semmi új nincs a nap alatt, s ha a Ma asszonya illatosán és szépen végigsuhan az úton, rá se teljes joggal mondhatjuk, hogy a XX. század gyermeke, hiszen testvére és hasonmása hasonló szépen, hasonló illatosán, hasonló gonddal öltözve végigment már kétezer évvel ezelőtt a Via Sacrán, s ugyanannyi szépílőszert használt, mint a mai asszony, csak szépítőszerei anyagában és minőségében találunk különbséget.
Az asszony mindig egyforma, csak a kor változik körülötte, s hoz egyéniségéhez jót vagy rosszat. Hoz technikai fellendülést, ipari cikkek finomodását, de az asszony lelkét nem tudja megváltoztatni, Madách Évája megmutatja ezt. Más ruhát ölt, egyszer rabszolga, máskor körülrajongott bálvány, vagy munkás tagja a társadalomnak férje mellett, de mindig ugyanaz marad. A rabszolga tetszeni akar urának, s ezer módon szépíti arcát, az oltáron álló eszményképnek is vigyáznia kell üde szépségére, ő is szépítőszerekhez folyamodik tehát. S a Ma asszonya, aki férfiak mellett férfimunkát ismét ilyen módon kell, hogy pótolja azt, amit az átdolgozott nap elrabolt arcáról.

A szépségápolás az egyik fonál, amely az örök asszonyától a mai nőig vezet. Mert az asszony az asszony, akármikor él is,” is bár felölti százada álarcát, ez álarc alatt megtaláljuk igazi arcát, mely mindig egyforma marad. S marad a vágy is, az örök ösztön: hogy szebbé legyen, ezért tud már az Ókor is annyi szépítőszert felmutatni. Nincs semmi új a nap alatt: Róma napja alatt sem, S nekünk az a feladatunk, hogy megvizsgáljuk: hogy szépítette magát Róma asszonya. (Amikor a kor lazult erkölcse a férfiak szépségápolását eredményezte, az ő szépítkezésüket sem hagyjuk említés nélkül).
Kétségtelen, hogy a szépségápolás a hygieniával van összefüggésben, s hogy voltaképpen az egész testnek az ápolásából fejlődött ki. (Gondoljunk az aréna hőseire, kiknél az unguentumnak rendkívüli szerepe volt a küzdelem előtt. Egyrészt bőrüket tette sikamlóssá, másrészt a fürdőben, a küzdelem után, fel is frissítette őket. Az illatosított olaj és unguentum-fajták csak későbben kerültek a szépségápolás szerei közé.)

A szépítőszerek fokozatos betörése a józan és szilárd Rómába a test tisztán- és üdén tartásának volt következménye. Az út, mely az egyszerű tisztálkodási vágytól a bonyolult összetételű szerek alkalmazásáig vezetett, természetesen hosszú volt. Kezdetben, a királyság korában, más volt a római élet, e területét tekintve is. Akkor egyszerűség, tiszta és puritán életmód uralkodott, nem voltak szépítőszerek, az asszonyok arca festetlen. De a későbbi időkben, mikor Róma tiszta egyszerűségében szomjasan szívja magába az idegen hatásokat, megváltozik a társadalom festet/ en arca. A magyarázat az, hogy Róma nemcsak külföldi intézmények, istenek, ruhák, nyelv előtt nyitja meg kapuit, - Graecia capta ferum victorem cepit, hanem annak puha kényelme, színes, forró és illatos forgataga előtt is.
Nemcsak Görögországra gondolok itt, hanem a titokzatos, keleti provinciákra, magára az egész Keletre, melynek misztikuma ezer színes fonálból szövődik össze: különös vallási tevékenységekből, sajátos zenéből, csodálatos istenképekből, jósokból, szemfényvesztőkből és hódító, ismeretlen illatszerekből és festékekből. Róma, a nagy, erős rendíthetetlen, sok más, keleti hatással együtt Kelet fojtott levegőjű szépségápolását is átvette, s a római hatalom szimbóluma, a sas is olajban fürdik már a fárasztó menetelések után. (Plin. Nat. Hist. XIII. 23.)
Nézzük tehát meg: mi jellemzi a római nő szépségápolását, milyen szépítőszereket találunk öltözőasztalán, mennyi munkát jelent neki a napi szépségápolás, s mire célunkhoz érünk, előttünk áll maga a római nő. Nem fog sokban különbözni XX. századbeli testvérétől, csak kevésbé finom kozmetikai szerei lesznek, - nem lanolinnal finomítja majd bőrét, hanem - mint Ovidiusnál olvashatjuk, - oesypummal, ami pedig a juh mosatlan gyapjából sajtolt maradék. (Óv. A. A. III. 213, 214.)

A római szépségápolással foglalkozva lehetetlen meg nem emlékeznünk arról, hogy az auktorok e szempontból való tanulmányozása közben pontos képet nyerünk az írók egyéniségéről. Könnyű párhuzamul kínálkozik például Horatius és Ovidius. „Musarum sacerdos” mondja magáról Horatius, s az arany középútról, az elégedettségről, a régi erkölcsökről énekel, hirdeti a kapzsiság átkos voltát, s a hiú világ csak annyiban érdekli, hogy gúnyt űz belőle szatíráiban.
Horatiusnál hiába keresünk színes adatokat az ókori testkultuszra vonatkozólag, ha említ is néha illatos olajat, balzsamot, azért teszi, hogy aláfesse vele versei hangulatát. Vele szemben áll Ovidius, a „tenerorum lusor amorum.” Valóban „lusor,” hiszen tankölteményt írt a női arc szépítőszereiről. Bár műve töredék, ponos képet ad arról a sokoldalú tehetségről, mellyel a költő büszkélkedhetett. Csupa játék, csupa báj minden sora. Ovidius nem „Muzsapap,“ csak költő, és felszínes, de pazarul sokoldalú lényének meg bocsátjuk léha világnézetét. Mert ő is római, ízig-vérig, csak éppen a hanyatló Róma képviselője, lovag, de a Via Sacra lovagja, s nála ékesebben senki sem csillogtatta meg a latin nyelvet.
Egyik munkája, a Medicamina Faciei Feminae, a női arc szépítőszereivel foglalkozik. Művét a tárgyi megnevezésével kezdi, akár a komoly, nagy eposzok írói: a lányokat akarja megtanítani a szép külső elérésére. Védi az asszonyokat, kiknek életét a szépségápolás tölti be, s komolyan állítja, hogy a cultus hozzátartozik az élethez. Majd a régi kor tisztes asszonyait állítja szembe kora lánynemzedékével: sóhajtva emlékezik meg a jó Tacitus idejéről, amikor az élet még egyszerű volt, s egyszerűsége kielégítette az asszonyokat.

A „rubicunda” matróna szőtt, mezei munkát végzett, ügyelt a tűzhelyre, vigyázott a bárányokra (A jelzőn bizonyos hangsúlyt érezni: Tatius idejében természettől fogva volt „rubicunda” a római nő, nem kellett festékhez folyamodnia). De a korabeli lányok nem szeretik a munkát, inkább hajukat, ruhájukat gondozzák.
Ovidius megérti őket: „Sit vobis cura placendi kimondja nekik, hiszen manapság a férfiak is asszonyi törvény szerint élnek, s illik, hogy az asszony is szépítse magát. Mégis, a költő fontosabbnak tartja a szilárd jellemet a szép külsőnél, mert az idő elrabolja az arc üdeségét, s csak a „facies ingenio conciliante piacet.”
Az 50. sortól kezdve kozmetikai receptet kapunk, káprázatos költői nyelven, nagy hozzáértéssel, kecses, finom, ovidiusi stílusban, arra vonatkozólag: mit kell tennünk, hogy arcunk hófehér legyen. (Úgy látszik, hogy elsősorban az arc fehérségére törekedtek, s a mesterséges úton fehérré tett arcot festették ki aztán különböző színekkel.)

Azt is megtudjuk, hogy kozmetikai szereik használata abban az időben történt, mint a mai világban: ezt az arcfehérítő anyagot ugyanis éjtszaka alkalmazták. (M. F. F. 51.) A receptből kitűnik, hogy a lybiai árpát és lendeket tíz tojással együtt meg kellett szárítani és őrölni, s belekeverve megőrölt szarvakat, melyek a szarvas homlokáról elsőnek hullottak le, át kellett szitálni, majd beletenni tizenkét burkától megfosztott nárciszhagymát. Gummi, semen Tuscum és méz hozzáadásával olyan keverék nyerhető, mely az arcot tükörnél ragyogóbbá teszi, őrölt farkasbab, ólomfesték, vörös nátron habja, illinat írisz és alcyoneum, - mely a madár fészkéből nyert szépítőszer - eltüntet arcunkról minden tisztátalanságot. Hogy ezek jól összeálljanak, s kellőképpen kenhetők legyenek, Afrikából származó mézet pergessünk beléjük.
A tömjént se áldozzuk mind fel a haragos isteneknek: tömjén, nitrum, gummi s egy kis kocka a zsíros myrrhából újabb szépítőszert eredményez. Ha a myrrhába ánizst teszünk, maréknyi száraz rózsalevéllel együtt, s tömjént és sál Ammoniacust, melybe az árpa kibocsátotta nedvet töltöttük, olyan szer keletkezik, mellyel bekenve arcunkat „haerebit toto nullus in ore color“. A századik sornál vége szakad a költeménynek, de már e töredékből is látni: milyen sokféle szépítőszerrel rendelkezett Róma.

Az ókor kozmetikusai leleményesek voltak a szépítőszerek összeállításában, hiszen Ovidius e, most ismertetett receptjében árpa, lendek tojás, szarvasagancs, nárciszhagyma, gummi, semenTuscum, méz, farkasbab, ólomfesték, nátron, írisz, alcyoneum, tömjén, myrrha, ánizs, szárított rózsalevél s sál Ammoniacus szolgálnak egy célt. E szerek között sok nem szorul bővebb magyarázatra, de a farkasbab, ólomfesték (cerussa), nátron (nitrum), Ammoniacus, alcyoneum, myrrha és maga a gummi is ismeretlenebb fogalmak a szépségápolás szerei között, s ezért tanácsos őket néhány szóval, s az auktorokra való utalással megvilágítani.

A farkasbab, lupinus,»a hüvelyesek közé tartozó babfajta. Plinus Maior a babfélék között emlékezik meg róla. (Na*. Hist. XVIII. 50) Martialis is megemlíti (V. 78, 21.). A római testkultuszban szerephez jutotta finommá őrölt babliszt, s az arcápolás fontos kellékese volt. Ilyen értelemben említi már a M. F. F. is. (69, 70.)
A cerussát, vagyis ólomfestéket, melyet psimithiumnak is neveztek, Plinius Maior szerint (Nat. Hist. XXXIV. 175, 176.) ólomból nyerték, mégpedig úgy, hogy folyékony állapotban ecettel egyesítették. Martialis gyakran ír róla (I. 72. 6. II. 41, 12. VII. 25, 2,) s epigrammáiból kiderül, hogy ólomtartalmánál fogva tejfehér szint adott az arcnak, s ezért igen ismert és kedvelt szépítőszer volt Rómában.
A M. F. F. említette nitrum szótári jelentése nátron, lúgsó, szóda, s tisztító és bórszépítő hatása miatt gyakran használták. Plinius szerint (Nat. Hist. XXXI. 107.) Macedónia egy vidékén nitrumtartalmú forrás található. Az ilyen nitrumtartalmú vízből vonták el a nátront, Az Ovidius említette spuma nitri bíborvörös színével rendkívül híres volt Mint Plinius írja, (Nat. Hist XXXI. 109.)
Egyiptomban a Nilus áradása után nitrum marad vissza a földeken, s amikor sűrűsödni kezd, felszedik, s alkalmassá teszik „ad scabiem animalium.” Ugyancsak e helyen tudjuk meg, hogy Bythiniában néhány forrás kútfeje édes, és iható, alsó szakasza azonban nitrumtartalmú. Az aphronitrum szó a spuma nitri megfelelője. Martialis is ezt igazolja. (XIV. 58.) A nitrum a mosdóvízbe került, s a bőr tisztátalanságainak eltüntetésére volt alkalmas.

Arctisztítás a feladata a M. F. F.-ben említett (77, 78.) alcyoneumnak is. E szerről nem tudunk bővebbet, a költő szerint a madár fészkéből származik, s ezért kapa nevét a mythológiában szereplő Alcyonétól, Ceyx feleségétől, Ovidius receptje szerint a szépségápolási szerek közé tartozott a gummi is (M. F. F. 87 ).
A gummi színe, - mint Plinius írja, (Nat. Hist XIII. 66, 67.) zöldes, tiszta s az Aegyptia spina nevű cserje terméke. A gummi kiváló alapanyagul szolgált a különböző szerek számára.
A bibliából ismeretes myrrha említésével az auktoroknál is találkozunk. Vergilius is beszél ez illatos balzsamról, (Aen. XII. 100) Plinius is említi. (Nat. Hist. XXIV. 154.) A myrrha Kelet egyik legkedveltebb illatszere volt.
A sál Ammoniacus, mint a Naturalis Históriában olvasható, (XII 107.) az afrikai sivatagban található, Juppiter Hammon templomának közelében. Származási helyéről kapta nevét. Plinius két faját, a thraustont és phyramát tiszta, gyantához hasonló anyagnak írja le. (Hammoniaci lacrima stillat.)

Mindezek után kissé tisztább képet nyerhetünk a M. F. F.-ben előforduló szépségápolási szerekről. Ovidius töredék-tankölteményéből számos anyaggal ismerkedünk meg, de sok más szempontból érdekes adatra is találunk benne. Innen tudjuk meg, hogy Ovidius százada, - ethikáját tekintve, - már a hanyatló Róma kora, s hogy az új nemzedék, alig észrevehetően, de már halad sírja felé. Mert az a szájad, melyben az asszonyoknak minden erejüket össze kell szedniük, hogy a szépségápolásban legalább ott legyenek, ahol a férfiak, - (M. F. F. 25, 26. Feminea vestri potiuntur lege mariti, et vix ad cultus nupta, quod addat, habet), nem hivatott arra, hogy sok más század előzője legyen. Ha valakinek, úgy Ovidiusnak müvéből már látszik Róma halálraítélt volta.
Egyszóval szépítőszereit, receptjét, szárított rózsalevelét, nárciszhagymáját és cerussáját nem számítva is, a M. F. F. érték. Mert megismerjük belőle Augustus századát, jobban, mint akármilyen magasztos költeményből. Benne Róma nem világhatalom, nem törvényszabó, nem méltóságteljes szenátorok hazája - Róma itt nem akar másnak mutatkozni, mint ami. Előttünk áll minden gyarlóságával együtt, nem tógában, hanem öltözőasztalánál, szépítő szerek között, s az öltözőasztal tükre mindig őszinte képet mutat.

Róma arca tekint felénk: látjuk, mint zuhan alá a római sas, mint változik a kép, míg Tacitus tisztes matrónájától az Augustus korában élő római nőhöz érkezünk. Róma arca tekint reánk, ezer babonájával, hatalmas gyarmatárú-kereskedelmével, egész nagyszerű, ipari berendezésével, mely lehetővé teszi, hogy Lybia árpája, Etruria magva, Illyria Írisze, Attika méze, Afrika gyantája adjanak találkozót egymásnak ugyanazon az öltözőasztalon. Róma tekint felénk, melyben már inog az olympusi hatalom, hiszen az illatos tömjént már nemcsak az oltárra, hanem az öltözőasztalokra is szánja a római nő: a nitrummal kevert tömjén már a szépségápolást szolgálja.

A M. F. F. tehát nemcsak a szépségápolási szerek felsorolása miatt érdekes olvasmány. Benne lüktet az egész akkori élet színes forgataga, s Ovidius nagy segítséget nyújt általa célunk eléréséhez, hogy a római szépségápolást megismerhessük. De nemcsak ő: sok más római író és költő is, hiszen az irodalmi hagyomány a szépségápolás kérdéseire is kiterjeszkedik. De a többi, szépségápolást szolgáló szer összegyűjtése és megvilágítása más rész feladata lesz.



Forrás: Szabó Magda - A római szépségápolás