logo

XXII Aprilis AD

A földreform és Tiberius Sempronius Gracchus

Az ókori és modern történetírók, midőn a római história ezen részéhez érkeznek, nagy lélegzet vételre megállnak és gyorsütemű eseményekben, regényes részletekben gazdag, reánk maradt emlékekben viszonylag szegény s főleg társadalmi forradalmai miatt érdekkeltő események áradata nehezedik reájuk.
Mielőtt e változatos és drámailag gyorsan lepergő idők ismertetéséhez hozzákezdenénk, szükségesnek látjuk, hogy a dolgok fontossága által megkívánt részletességgel beletekintsünk abba a kráterbe, honnan a jövő lavinája fog kiömleni.

A római köztársaságot a szervezetében, államformájában és államalkotó képességekkel megáldott népében rejlő hatalmas ősi erő tette naggyá, hatalmassá s az akkori világ urává hivatott volt az így elnyert vezető szerepre addig, amíg a keretet képező szociális, gazdasági és politikai berendezkedés megfelelt a tényleg fennálló viszonyoknak s míg a nemesség, az állami élet ezen gerince az utolsó század alatt megszerzett és biztosított uralmát a fennálló viszonyok között meg tudta őrizni.
De mint láttuk, a régi formák átalakításra szorultak s az állam teste egészében a szép, piros, de belülről rothadt gyümölcshöz hasonlított. A tényleg meglévő visszásságok, melyeket az elvakult uralkodó rendszer és a szűk látókörű osztálypolitika a maga gőgös önteltségében és rideg önzésében sehogyan sem akart észrevenni, a fokozódó erővel minduntalan kitörő belső villongások, a megmerevedett kormányzat összeütközése a megváltozott életviszonyokkal, a tradíciók kétségbeesett harca az idők követelte újítások szellemével, végül az uralmon levő nemesség politikai messzire-látásának és reformérzékének fokozatos visszafejlődése: szükségszerűen az ellentétek forradalmi kirobbanásához vezettek s ez a forradalmi szellem aztán nemcsak a jövő útját-medrét ásta meg, hanem hogy győzhessen, elsősorban aláaknázta a régi rendet, kirágta romboló fogaival azokat az alappilléreket is, melyeken magának a római köztársaságnak az intézménye nyugodott.

Az elmérgesedett közállapotok mellett nagytehetségű államférfiakra lett volna szükség az állam élén, kik a szegényes múlt intézményeit összhangba tudják hozni a jelennel, kik ésszerű reformokkal át tudják hidalni az űrt a kis városállam és a világbirodalom között, kik az imperiálista hóbortnak, az uralkodó osztályok mértéktelen falánkságának gátat tudnak vetni legalább is addig, amíg az itáliai kérdés, a földkérdés megoldást nyer s kik végül általában Rómának, úgy kül- mint belpolitikában programot tudnak nyújtani. Ilyen ember azonban nem volt. A hivatalnoknemesség, melynek a vállaira nehezedett az ókori méretekben óriási, 30-40 milliós birodalomnak a kormányzata, teljességgel híjában volt nemcsak a reformérzéknek, hanem annak a magas politikai iskolázottságnak is, melyek az előző korszak Scipio Africanusát és Catoját jellemezték.
Az uralkodó osztály a legféktelenebb pártpolitikát űzte, melyből hiányzott a szociális megértés, a római állam, a római polgárság magasabb érdekeinek a szemmel tartása. Ezzel szemben nemesi családok és egyes személyek kisszerű pozíció harca vívatott a forumi méltóságokért, a hatalomért s az ezzel járó gazdasági előnyökért. A patriciusok és plebeiusok közötti ellentét megszűnése óta még csak pártpolitikáról sem beszélhetünk, mert Róma nagyjait nem az országos, vagy szűkebben vett városi érdekek, nem magas eszmei szempontok, hanem kizárólag a családi érdekek vezették.
Egy-egy nemesi család ősei szerzett jogán követelte mindazokat a méltóságokat, melyeket egy hatalmas birodalom nyújthat s mint a minden korok trónkövetelői, a legszentebb meggyőződéssel hitték azt, hogy születésük jogán övék a hatalom, gazdagság és minden földi jólét. Mindezt képzeljük el az ősi vallásos formák erős tradicionális szellemétől megerősítve, nézzük az egyének küzdelmét tülekedve, vesztegetve és erőszakoskodva, hol nem fontos semmi, csak hogy az egyénen keresztül a Fabiusok, Corneliusok, Metellusok s a többiek háza egy újabb tekintélyes őssel legyen gazdagabb.

A család volt az, amely egy Claudiust a merkantil érdekek s rajtuk keresztül a városi proletáriátus érdekeinek képviselőjévé tett, mely egy Valeriust a falusi parasztság tutorává, mely a sabinus Catot az erkölcstelenség ostorozójává, végül amely egy Scipiót az imperiálista-ellenes függőállamok rendszerének hívévé tett.
Emellett az egyéni érvényesülés, az akaratoskodás, a törtetés is csak másodrendű tényezőként szerepelt. A jelöltek a választásokon ritkán küzdöttek ellentétes eszmeáramlatok képviselőjeként; a legtöbbször csak az volt a fontos, hogy egy Aemilius, vagy pedig egy Cornelius családbeli egyén szaporítsa eggyel a magas állami méltóságot viselt tagjai számát s juttassa a családot a hatalommal megszerzett harácshoz, melyre a családnak múlhatatlanul szüksége volt, ha előkelőségét és gazdagságát továbbra is meg akarta tartani.

Az államférfiúi bölcsességnek ez a hiánya, ez az örökös harc a mindennapban, a meg nem érdemelt előjogokért, a rég elavult tradíciókért, ez a sajátosan római maradiság és minden újnak a gyűlölete volt az, amely egy ideig erőt és pompás külszínt kölcsönzött az államrendszernek, de ez a szellem volt az is, mely a régi formákat korszerű újjal felcserélni nem tudván, önönmaga megbuktatójává lett.
C. Flaminius, a nép embere volt az első, ki fanatikusan tudta követelni a földkérdés megoldását, azonban Trasimennus tavánál elesett és szava a hannibáli és az azt követő világépítő háborúkban sem megértésre, sem visszhangra nem talált s míg Róma megszerezte a Földközi tenger menti területek feletti szupremáciáját s Itália félszigetéhez a provinciák egész sorát csatolta, míg a római kard nyomában a római kereskedő letarolta a kulturvilág minden kincsét és gazdagságát, otthon nem történt semmi s csak a felháborítóbb társadalmi és gazdasági szépséghibákat flastromozták be egy-egy félénk, ügyetlen és épen emiatt erőtlen törvénnyel.

Az uralkodó osztály korlátlan ura volt a birodalomnak; pár ezer ember kezében volt a világ sorsa s a római és italus földművelés tönkremehetett, három világrész kultúrája, államalkotása összeomolhatott, csak a respublica élén álló nemesség maradt változatlan hibáiban, miközben erényeit mindinkább elvesztette. S bár ez a nemesség évről-évre korruptabb lett s bár a mélységből mind több és több tünet figyelmeztette a vezető politikusokat a jövőre, mégsem tettek semmit s amit mégis kényszerültek tenni, az hiábavaló félintézkedés maradt. Flaminius óta senkisem emelte fel tiltó szavát: a nemesség uralta nemcsak az államokat, hanem a lelkeket is.
Két irányban azonban mégis szükségessé vált a cselekvés. Végét kellett vetni egyrészt azoknak a lehetetlen állapotoknak, amelyeket az előkelő kormányzók a tartományok kizsarolásával előidéztek. Végét kellett vetni, ha nem is az emberiesség diktálta szempontokból, mert az távol állott tőlük, hogy a tartománylakókat emberi bánásmódban részesítsék, hanem azért, nehogy az adóalanyok megsemmisülése folytán az államot súlyos pénzügyi kár érje. A másik tennivaló pedig az volt, hogy a mindjobban elmérgesedő személyeskedéseknek és választási küzdelmeknek gátat szabjanak, emiatt be kellett, hogy vezessék a titkos szavazást.

Forrás: Szász Béla - Földkérdés Rómában (Budapest 1935