logo

XXII Aprilis AD

Tiberius Gracchus benyújtja a földtörvényjavaslatot.

Gracchus javaslatai az eddig kizárólag politikai téren vezetett harcot gazdasági térre vitték át. Eddig a politikai jogok megszerzéséért folyt a küzdelem, ettől kezdve a fennálló rend elleni küzdelem gazdasági térre ment át s az egyes társadalmi osztályok szembekerültek egymással. Forrásaink nyíltan a gazdagok és szegények harcáról beszélnek s a küzdelem gazdasági és szociális jellege okozta azt, hogy a mozgalom túlterjedt a római polgárságon és Itália egész lakosságát harcra szólította.
Ti. Gracchus hivatalba lépése után azonnal benyújtotta a lex Sempronia agraria javaslatát a comitia tributához és pedig a senatus előzetes beleegyezése nélkül. Eljárása merész és szokásellenes volt, mert évszázados gyakorlat szerint a senatus minden javaslatot, amely a nép elé került, előzetesen megtárgyalt s nagy tekintélyénél fogva a senatus véleményezése döntő volt. Ti. Gracchus azért kerülte ki a senatust, mert tisztában volt azzal, hogy javaslatát a senatus úgy sem fogja helyeselni s mindent megtesz annak elgáncsolására. Ily módon, rajtaütésszerűen akarta ezt az ellentámadást leszerelni.
Nemesi körökben nagy felháborodással tárgyalták Gracchus eljárását, mint a senatus jogainak a megsértését. A nagybirtokosok, kiket a javaslat elsősorban érintett, Gracchus akcióját kihívásnak vették s a harcot elfogadták, számítva arra, hogy a senatus nagy többsége támogatni fogja őket annál is inkább, mert hiszen a senatus évszázadokon át a rendi előjogoknak volt a védelmezője.


A javaslat tartalma

A földtörvényjavaslat benyujtott formájában nem tartalmazott sok újat, nem volt forradalmi tendenciája, ilyen szempontokat csak a rosszakaratú pártosság fedezhetett fel benne. Lényege szerint nem volt egyéb, mint a Kr. sz. előtti 367-ben hozott és jog szerint még ekkor is érvényes Lex Licinia-Sextia korszerűen átdolgozása.
Egy régebbi törvény nyert benne új fogalmazást és megerősítést, de meg kell jegyeznünk egy olyan törvény, melyet soha becsületesen százszázalékig nem hajtottak végre. Határozatai a következőkben foglalhatók össze:

1. Az ager publicus-on foglalt s bérfizetés nélkül használt állami földek az állam által újból birtokba vétetnek. Kivételt képeznek:
a) a bérbe adott állami földek, mint pl. Capua környéke, amelyek továbbra is a bérleti szerződés értelmében a bérlőkéi;
b) az occupálók birtokában marad az occupátor személye számára 500 hold, további két fia részére 250-250 hold, vagyis a birtokmaximum közföldeken 1000 holdban állapíttatott meg. Ezzel a lex Sempronia 500 holddal többet hagy meg magánkézen, mint a lex Licinia-Sextia. Lange szerint a birtokmaximum felemelésének az volt az oka, hogy ezzel a kisegítő rendelkezéssel ténylegesen minden legalább kétgyermekes család kezén 1000 hold hagyassék, úgy, hogy az apa halála esetén mindkét fiú 500 holdat örökölhessen. Gracchus szemmel láthatólag ezzel az engedékenységével az ellenzéket akarta lecsöndesíteni.

2. Az ily módon az állam kezére visszajutó közföldeket egy, a comitia tribután évenként választandó háromtagú bizottság ossza szét az arra jogosultak között. Ezzel a rendelkezéssel a lex Sempronia pontosan meghatározta a reform végrehajtásának módját, ami előrehaladást jelentett a Lex Licinia-Sextiával szemben, amely tudvalevőleg csak megtiltotta az ager publicuson 500 holdnál nagyobb terjedelmű birtoklást. Nagy jelentősége volt annak, hogy a lex Sempronia nem egy rendes magistratust bízott meg a törvény végrehajtásával, annál is inkább, mert tartani lehetett attól, hogy ezek a többnyire nemesek által betöltött méltóságok a törvény végrehajtását szabotálhatták volna. Míg a nép által választott bizalmi emberek nem. A törvény későbbi végrehajtása megmutatta, hogy Gracchusnak mennyire igaza volt.
A törvény rendelkezése szerint a bizottságnak elsősorban az a feladata, hogy megállapítsa mi a köz- és mi a magánföld. Ennek alapján döntő joga van minden vitás kérdésben, így a föld milyensége és a határok kérdésében is. Az így rendelkezésre jutó közföldeket a szegény polgárok között, fejenként, kis, valószínűleg 30 holdas parcellákban felosszák. A bizottság, bár ebben a formájában nem új intézmény, mégis lényegében a consulok és censorok hatáskörének egy részét kapta meg. Münzer szerint az itt ismertetett rendelkezések, mint rendelkező rész a törvény második részét képezték.

3. A régi birtokosok kezén hagyott föld kárpótlásképen teljes magántulajdonba megy át, vagyis ezekre nézve az állam minden jogáról lemond. Ezzel megszűnt a régi birtokosok hátralékos, egyébként már régóta nem fizetett vectigalja.

4. A törvény végrehajtása következtében keletkező új földműves-osztály jövőjének és állandó megmaradásának biztosítására a törvény kimondja, hogy a birtokparcellák 30 holdnál nagyobbak nem lehetnek és elidegeníthetetlenek.
Ezzel a rendelkezéssel Gracchus messzire menő közgazdasági és szociális célt akart szolgálni. A földigénylők és földhözjuttatottak jelentős része parasztból városi polgárrá, proletárrá lett, elszokott a földtől. Tartani lehetett attól, hogy ezek a részükre juttatott földet, mivel az teljes, quiritáris magántulajdonukba jut, el fogják adni s ezáltal a törvény célját el nem éri, mert újból kevesek kezén fog a föld összehalmozódni.
A földhöz való megkötés gondolata nem volt új s későbbi korokban is alkalmazták. De törvényes rendelkezésekkel ezeket az új parasztokat csak akkor lehet a földhöz kötni, ha az új tulajdonosok újból. lelki kapcsolatba jutnak a földdel és tényleg szívvel-lélekkel újból részesei lesznek a mezőgazdasági termelésnek. Ez a törvényes rendelkezés tehát elsősorban az elvárosiasodott parasztság- nak szólott.

5. A lex Sempronia elrendelte továbbá, hogy az új birtokosok földjük után adót, vectigalt fizessenek. Az eddigi occupátoroknak is kellett volna fizetni vectigalt, de azok ténylegesen nem fizettek. Valószínűtlennek tartjuk, hogy ezt a bizonyára haszonbér összegénél jóval alacsonyabban megállapított összeget a továbbiakban fizették volna s különben is rövid ideig volt érvényben, mert M. Drusus javaslatára már 121-ben eltörölték.
Az elidegenítési tilalomnak volt egy másik nagyjelentőségű következménye. Mivel a rómaiaknál a zálogbaadás a tárgyak formális átbocsátását (mancipatio), vagy in iure cessiot tételezte fel, az új földek nem voltak elzálogosíthatók.

6. A törvény a továbbiakra nézve megtiltotta az ager publicus occupálását.

7. A régi birtokosok kártalanításáról nem tudjuk, hogy eredetileg történt-e említés a javaslatban. Ihne joggal teszi fel,. hogy eredetileg Gracchus ezt tervbe vette.

8. Tudósításaink hiányos volta miatt nehezen lehet a törvényt rekonstruálni. Így nem tudjuk azt, hogy a törvény csak a római polgárok által bírált ager publicust vette-e igénybe, vagy pedig kiterjedt-e a szövetségesek és latinjogúak földjére is és hogy a felszabaduló és rendelkezésre kerülő földek csupán római, vagy pedig latin és szövetséges szegények között osztattak-e fel.

Ihne, Appianus egy helyéből egész határozottan arra következtet, hogy a törvény nemcsak egész Itáliára, hanem egyúttal minden italusra is vonatkozott. A nincstelen római parasztság létszámbelileg sem volt elegendő arra, hogy abból egy egészséges és elegendő létszámú parasztság keletkezzék. Véleménye szerint a szövetségesek egyenlő elbánása a Gracchusok egyik alapvető gondolata s ha Tiberius még nem is javasolja az italu-sok egyenjogúsítását, öccse Gaius ebben állást foglal.
Hasonló véleményen van Mommsen, Orth, Münzer ebben a kérdésben nem nyilatkozik. Lange szerint a latinok és szövetségesek a földosztásból valószínűleg kihagyattak, tehát Gracchus itt taktikai okokból, ismerve a római polgárság szűkkeblűségét, nem ment elég messzire. Ezt a felfogást látszik osztani Nitzsch is, aki utal arra, hogy a triumvireknek ugyan joguk volt mindennemű közföldet felosztani, de ez súlyosan megkárosította volna a latinjogú coloniákat, mert ezeket az ager publicuson alapították. Ez az érvelés azonban nem állhat meg, mert a latinjogú törpe- és kisbirtokosokkal rendelkező telepeseket a törvény tételes rendelkezései nem fenyegették, s csak azok juthattak kényelmetlen helyzetbe, akiknek jogtalanul okkupált és 500, illetőleg 1000 holdat meghaladó földjük volt.
Lange Cicero egyik töredékét hozza fel bizonyításul, ami azonban nem a tárgyra vonatkozik. Hasonlóan kétséges Appianus általa hivatkozott részének az értelmezése is. Hivatkozik arra, hogy Tiberius nem indulhatott egy olyan nagy politikai tehertétellel, amelyet számára az jelentett volna, ha a latinokat és szövetségeseket hasonló jogosultsággal ruházza fel, mint a római nincsteleneket. Kétségtelen, hogy ez nem volt népszerű része a javaslatnak, csakhogy GracChus egész pályafutása arra mutat, hogy ő nem volt az az ember, aki taktikai okokból elveiből engedett volna.

A mi véleményünk a következő:
A kérdés első része, hogy vajon a szövetségesek által occupált állami földek is felosztás alá kerültek, úgy hisszük, kétséget nem szenvedhet. Nem valószínű, hogy Gracchus a szövetséges gazdagokat előnyben akarta volna részesíteni római osztályos társaikkal szemben. Erre különben is van egy közvetett bizonyítékunk. Négy év multán a latinok épen azért támogatják valósággal forradalmi lázban, Scipio Aemilianust, mert a földosztó triumvirek munkásságukat az ő földjeikre is ki akarják terjeszteni, amit pedig nem tehettek volna meg, ha erre őket maga a törvény kifejezetten fel nem jogosítja.
Ami a kérdés másik részét illeti, hogy a közföldekből a szövetséges nincstelenek is kaptak volna, ebben a tekintetben igazat adunk Langenak. Ha tényleg történt volna és pedig nagyobb méretű földosztás közöttük, ezt az ellenzék minden bizonnyal kitűnően fel tudta volna használni politikai ütőkártyának Gracchus ellen s így arról forrásaink is tudósítanának.

9. A földosztás nem terjedt ki az egész ager publicusra, így az ager Campanus sem osztatott fel s nagyon valószínű, hogy az állami dominiumoknak egy egész csoportja maradt meg, melyek bérlet útján hasznosíthatók voltak, vagy pedig az állami jövedelmeknek jelentős részét tették ki.
Visszatérve a 7. pont alatt ismertetett kártalanítás kérdésére, megjegyezzük, hogy a lex Licinia-Sextia a possessoroktói az ager publicust, mint az állam jogszerű tulajdonát minden kártérítés nélkül vette vissza. A lex Sempronia ezzel ellentétben méltányossági tekintetből, nevezetesen figyelemmel arra, hogy a veteres possessores túlnyomó része régi elbirtoklás, öröklés, vagy vásárlás útján jutott a földhöz, kárpótolni akarta őket. Ez nem is lett volna méltánytalan, mert a régi birtokosoknak lehetett tőkebefektetésük s különösen a gazdasági eszközök voltak itt számottevők. Erre volt már precedens: így 172-ben kártalanították az ager Campanus possessorait.
Igaz ugyan, hogy az állam nem volt abban a helyzetben, hogy a kártalanításra magasabb összeget fordítson és az is igaz, hogy Gracchus ezt a méltányossági záradékot később az occupátorok heves ellenállására válaszul törölte, de túlságba mennek azok, akik Gracchusnak ezt a tettét elítélik, viszont ugyanakkor a javaslat messzire menő nemzetpolitikai jelentőségét teljesen negligálják. A kártalanítási záradék elvetése következtében a régi birtokosokat anyagi kár nem érte, mert ellenkezőleg nagy anyagi hasznot jelentett a számukra, hogy a meghagyott 500-1000 hold föld magántulajdonukba ment át és mentesíttettek a vectigal fizetésétől is.
A földtörvény nehéz feladat elé állította a hármas bizottságot, pedig ennek a bizottságnak a hathatós működésétől függött tulajdonképpen az egész reformgondolatnak a megvalósítása s ebben a tekintetben a semproniusi törvény nagy haladást jelentett a lex Licinia-Sextiával szemben. A törvénnyel kapcsolatban Mommsen megjegyzi még, hogy Gracchus gondolt arra is, hogy az ager publicus nem lesz elegendő az igénylők számára s hogy a triumvireknek évente bizonyos összegeket kellett volna kiutalni arra a célra, hogy földosztásra földeket vásároljanak.


A javaslat bírálata

Midőn a javaslat bírálatához fogunk, egész sereg fontos. körülményre kell, hogy kiterjeszkedjünk, mert alapos és teljesen objektív kritika nélkül nem tudjuk megállapítani azokat a momentumokat, melyek a javaslat ellenzőinek felfogását befolyásolták, feltéve természetesen már eleve azt, hogy Gracchus ellenzékét nemcsak szűkkeblű osztályönzés, hanem esetleg elvi szempontok is vezették.


A jogi szempont. Mommsen véleménye

Mommsen nem tartja a gazdasági élet egészségessége jelének azt, ha a paraszti kisbirtokos osztály megerősítéséről törvény, földosztás útján kell gondoskodni, de a fennálló politikai és társadalmi viszonyok között célszerűség parancsolta ezt. Megállapítja azt is, hogy az ager publicus felosztása nem volt tulajdonképpen politikai kérdés s meg lehetett oldani anélkül, hogy akár a fennálló rend, akár pedig az arisztokrácia uralma veszélyeztetve lett volna ezáltal. Jogsérelemről sem lehet szó, mert az igénybevett földek az állam tulajdonát képezték, azon a veteres possessores csak megtűrt birtokosok voltak s rámutat arra is Mommsen, hogy a római közjog értelmében az állam tulajdonjoga a birtokosokkal szemben nem évült el.
Forma szerint a javaslat teljesen korrekt volt s az állam, midőn az ager publicust igény bevette és felosztotta, tulajdonképpen el nem évült jogát gyakorolta. Ezzel a tisztára jogi és korrekt állásponttal szemben azonban fel lehetne hozni azt, hogy viszont az állami földek részben már 300 éve magánkézen voltak, magángazdaságoknak tekinttettek, a jelenlegi birtokosok jelentős részben vétel, vagy más terhes szerződés alapján birtokolták s ez a körülmény a gracchusi javaslat szigorúan jogi álláspontját a gyakorlatiakban odamódosítja, hogy a valóságban nem jogtalanul bírált földek visszavételéről, hanem tulajdonképpen a földreform érdekében végrehajtott kisajátításról volt szó.
Az általános közfelfogás és gyakorlat megerősíti ezt az állítást. Capuának és a szomszéd városoknak 211-ben közfölddé nyilvánították a területét. A következő zavaros korszakban az ager publicusnak ezt a részét is occupálták önkényesen. S bár ezóta egy emberöltő telt el csupán, mégis midőn 172-ben az állam ezeket a területeket az okkupátoroktól visszavette, az okkupátoroknak bizonyos kárpótlást szavazott meg.


Érvényben állónak tekinthető-e a lex Licinia-Sextia

A liciniusi földtörvény 367-ben, tehát 233 évvel ezelőtt lépett érvénybe s ez alatt a hosszú idő alatt az állam tulajdonjoga egyes birtoktesteknél bizonyára feledésbe is ment,elavult, mint ahogyan elavultak pl. a mi 1690. körüli birtokviszonyaink. Erdélyben.
Egyébként is a törvény hozatala utáni reakciós irányzat. gondoskodott arról, hogy a törvényt ne hajtsák végre. Az azonban már túlzás, amidőn azt állítják, hogy a veteres possessores, nem is sejtették, hogy álláspontjuk törvénytelen. Az ager publicus jelentős részét nem 367-ben, hanem később okkupálták és igen jelentős része a második pun háború korában foglaltatott el. Az azóta eltelt két emberöltő alatt az occupatio ténye mégsem mehetett feledésbe. Tudjuk azt, hogy az ager publicus és privatus elhatárolása még Gracchusok után egy évszázaddal is előfordult és magyar példákra hivatkozva a régi Magyarországon az évtizedes és évszázados perek nem voltak ritkák Az már azután kérdés volt, hogy méltányos dolog-e az, hogy a teljesen jóhiszeműekkel szemben is alkalmazza-e az állam el nem avult jogait. A kisebb számú jóhiszemű szerzőkért azonban nem lehetett a többi tudatos szerzőkkel szemben fennálló igényről lemondani.

Az az érv, hogy az 500 hold, mint maximum 367-ben még nem volt túl alacsony, de azzá vált 133-ra, amidőn ez egy jókora középbirtok nagyságának felelt meg s hogy az ezen korbeli kiterjedt nagybirtokok rendszerénél gúny, sőt méltánytalanság lett volna a maximumot ilyen alacsony terjedelemben megállapítani. A földbirtokosok vagyonának jelentős része közföldekbe volt befektetve, annak elvétele tehát bukásukat, illetve elszegényedésüket vonta volna maga után.
A méltányosság kérdését nem lehet alkalmazni akkor, amikor az állam méltánytalanul járt el széles néprétegekkel szemben. Amilyen jogosult volt azoknak a possessoroknak a kártalanítása, akik teljesen jóhiszeműen, vétel, vagy pedig más terhes jogügylet folytán jutottak ezeknek a közföldeknek birtokába, éppoly méltánytalan volt emiatt kizárni a földosztásból az arra rászoruló rétegeket.

Az ager publicus a polgárok egyeteméé volt, mégis fennálló tételes törvény ellenére nem a polgárság egyeteme élvezte annak gyümölcseit, hanem az uralmon levő nemesség, amely a kormányzat hallgatólagos asszisztenciája mellett, ha kellett erőszakkal is elfoglalta a közföldeket. Ezzel megrövidítette a kisembereket. Mert ha az állam a közföldet sem házi kezelésben, sem pedig bérletben értékesíteni nem akarja, hanem magángazdálkodásba akarja adni, akkor a közérdek nem azt kívánja, hogy az kevesek kezébe kerüljön, mint nagybirtok, hanem azt, hogy az általában az igényjogosultak között osszák fel.
A kisbirtokos parasztság épen a helytelen gazdaságpolitika következtében ment tönkre s mivel ez a réteg adta Rómának a legionariust, az állami érdek azt parancsolta, hogy ezt a halódó társadalmi réteget erősítsék meg. Az erősebb jogának alkalmazása nem történelemalkotó tényező, mert forradalmaknak, nagy gazdasági és állami kríziseknek az okozója. A hivatalos római agrárpolitika az erőszak alkalmazásával előidézte az elkövetkező korszak nagy agrár megmozdulásait, melyek politikai forradalommá formálódván át, az egész állami élet és az államalkotmány krízisét idézték elő.

Kétségtelenül telekkönyv hiányában nehéz volt megállapítani a köz- és magánföldek határát, mert az időközönként készített censuslisták megfelelő adatokat valószínűleg nem szolgáltattak. Ez töméntelen sok érdek-összeütközést, igazságtalanságot, elkeseredést vont maga után annál is inkább, mert azokat a possessorokat, kik az ager occupatusból álló birtokukat vették, mint villámcsapás érte.
A lex Licinia kétségtelenül érvényben állott, de nem alkalmaztatott már régóta s az occupált földek mintha magántulajdonban lettek volna, szabad forgalom tárgyát képezték. Ez indokolttá tette volna, hogy a régi birtokosok bizonyos formában kártalaníttassanak. Így kártalanították mint említettük 172-ben a visszavett ager Campanus possessorait. Ez csak akkor volt elképzelhető, ha megteremtik annak pénzügyi alapjait.
Viszont ez csak a senatus és általában az optimaták közbenjárásával történhetett meg.

Gracchus a tribuni hatásköréből kifolyólag ezt meg nem oldhatta s mivel a kormányzat minden barátságos megoldás elől elzárkózott, a tulajdonosok kártalanításának elmaradásáért Gracchussal egyenlő mértékben felelős, de felelős a forradalomért is, mert az engedékenység politikájával a tribunt sikerült volna a túlzásoktól visszatartani. A korszerű reformok megakadályozása forradalmasít.
Legnagyobb igazságtalanságot azok a mérsékeltek követték el, kik mint Mucius Scaevola consul elviekben hívei voltak ugyan a reformeszméknek, s elsősorban belátták azt, hogy az italus parasztosztály talpra állítása egyetemes nemzeti érdek, s a tribunt mégsem támogatták hathatósan és ennek dacára mégis felelőssé tették később amiatt, hogy a forradalom útjára lépett.
Csakhogy az már leszüremlett történelmi tanulság, hogy a reformok korának első hirdetői, kisebb részükben válnak a későbbi reformmozgalom építő munkásaivá. Látják a hibákat, a bomlasztó kórokat, de még nincsen meg bennük az elszántság arra, hogy maguk vegyék kezükbe a mozgalom megindítását. A fennálló rend a maga tekintélyével és hatalmával reájuk nehezedik és még nagyon kockázatos volna az elő nem készített tömeghangulatban, ki nem forrott akarásokkal kilépni a nagy küzdőtérre.
Az ilyen határozatlan és tétova emberek azután minden merész újítástól félnek s ha mégis megmozdul a föld, önmaguk állnak oda meghasonultan a régi rendszer védelmezői közé. (Mirabeau, humanisták, Felsőbüki Nagy Pál, Széchenyi.)

A római senatus tagjainak többsége ilyen emberekből állott, akik kénytelenek voltak felismerni a hibákat, hangoztatták a reformok szükségességét, mikor azonban Gracchus a maga merész, meg nem alkuvásával fellépett, visszarettentek a valóságtól, a jövőtől, visszamenekültek elveik és tradicionális megkötöttségeik bástyái közé és oly észrevétlenül, hogy talán maguk sem tudtak róla, máris ott voltak a fennálló rend konzervatív védői sorában.
Ti. Gracchus javaslata, egyrészt merész koncepciója miatt, valamint amiatt is, hogy az eddigi szokásoktól eltérőleg javaslatát egyenesen a néphez nyújtotta be, ezek között az előkelő urak között rossz benyomást váltott ki. Mindegyikük érezte azt, hogy ez a fiatalember nem a kompromisszumok embere s, ki tudhatja, hogy hol fog megállni. Tudták jól, hogy az érdekeltek részéről heves ellenállásra kell számítani és vajon megéri-e a cél azt, amit a polgári nyugalom és biztonság megőrzése nyújt?

A római alkotmánynak épen az adta meg az állandóság jellegét, hogy szigorúan őrködött a meglevő formákra és tagadhatatlanul a nép is át volt hatva ettől a formalizmustól. Ezért alkották meg a rend tartósságának biztosítására és az egyeduralmi és újítótörekvések elleni védelemre a magistratusok társiasságát és vezették be az intercessio intézményét, mely egyben a visszaélések ellen is védőeszköz volt, valamint megőrzője a polgári szabadságjogoknak a túlkapásokkal szemben. Kezdetben senki sem gondolhatott arra, hogy az alkotmány merev formalizmusa s ezek az alkotmányjogi biztosítékok lesznek épen a legerősebb kerékkötői a fejlődésnek s hogy a római demokrácia támadófegyveréből a nemesi konzervativizmus védőpajzsa lesz.
Ne felejtsük el, hogy a 367-ben bekövetkezett rendi kibékülés után a plebeiusoknak vezetőrétege nemcsak hogy kivívta a maga számára a szabad érvényesülést, hanem egyúttal mint új nemesség összeolvadt a patriciusokkal és mint hivatalnoknemesség kezébe kerítette az állam kormányzatát is. Ez az új nemesség, mely javarészében épen a rendi küzdelmeket végig- harcolt gazdag és vezető plebeiusi familiákból került ki, a Kr. sz. előtti 200-as évektől kezdve a legerőteljesebb előharcosa a nemesi érdekeknek. Nem véletlen dolog, hogy a Porcius Catok, a Mucius Scaevolák, a Metellusok, a Catulusok, a Marcius Philippusok az elkövetkezendő korszakban a nemesség legexponáltabb képviselői, míg egyre több ősnemes patriciust találunk. a haladás táborában.

A római tradiciók szellemének ily nagy volt az átformáló ereje. A köztudat annyira átitatódott az alkotmány szellemével, hogy a senatus kisajátított jogkörét mindenki természetesnek, a tribunok s a hivatalkollégák intercessiós jogkörével való visszaélést pedig megszokottnak vette. A nemesség egyik leghathatósabb konzerváló eszközének tartotta a tribunok tiltakozási jogát, amelyet minden reformer megmozdulással szemben sikerrel alkalmaztak, ugyanakkor, amikor a plebs meg volt győződve arról, hogy a tribuni intercessio a népfölség elvének leghívebb kifejezője.
A tribuni jog eredeti értelmére azonban a háborúk évszázadai után újból rá kellett jönnie a plebsnek, amikor a görög befolyás alatt a római felvilágosodás korszaka bekövetkezett. Azok a görög szellemi kiválóságok, kik a görög szabadság romba dőlte után az új világvárost ellepték, a római alkotmánynak ezt az alapvető intézményét sokkal inkább megismerték, mint a hivatalos Róma. Polybius, a nagy görög történetíró. rámutat arra, hogy a néptribunok mindig azt kell, hogy tegyék, amit a nép kíván s ebben a tételben dióhéjban benne van az a népfölség tan, amit Gracchus a gyakorlatban kifejezésre juttatott.


Az elidegenítési tilalom bírálata

A lex Sempronia alkotmányjogi következményeinek tárgyalása után lássuk annak gazdasági hatásait is.

A lex Sempronia egyik legfontosabb tétele, hogy a paraszti kisbirtok elidegeníthetetlen.
Az elidegenítési tilalom a földhöz köt, lehetetlenné teszi a gazdasági élet szabad mozgását. Épen megkötő jellege miatt nehezen tartható fenn s ha ellentétben áll a fennálló gazdasági renddel, a törvényre rombolólag hat. Megbénítja a vállalkozói szellemet s alacsonyabb színvonalra kényszeríti az egyedeket és megnehezíti a hitelellátást.
Ezeknek a hátrányoknak a megállapítása mellett azonban nem hagyhatjuk figyelmen kívül azokat a pillanatnyilag fennálló körülményeket, melyek nemcsak, hogy érthetővé teszik Ti.. Gracchus álláspontját, hanem meggyőznek annak elkerülhetetlen szükségszerűségéről is.

1. Az újonnan létesülő kisbirtokos osztály jó része már hosszú ideje ette a római proletáriátus keserű kegyelemkenyerét. Az utolsó nemzedék talán már az új, a hazai anyaföldtől távol eső fővárosi élet színes, kalandos, de munkátlan és bomlasztó talaján nőtt fel. Mikor tehát újból földhöz juttatták, az exisztenciáját újból biztosították, oda is kellett, hogy kössék a földhöz, hogy ismét megkedvelje a római költők által annyiszor megénekelt mezei örömöket. A hadi és a fővárosi naplopó életmód után bizonyára nehéz volt újból megszokni a verejtékes és sokszor hálátlan földmunkát. Ezért gyakorlati okokból is szükség volt az elidegenítési tilalomra.

2. Biztosítékot akart a törvényhozó más irányban is. Épen a hangos veteres possessores, a nagybirtokosokkal szemben. Meg akarta védeni a zsenge földműves osztályt e tilalom által attól, hogy a nagytőke a maga csábításaival és pressziójával újból és most már teljes magántulajdonba visszaszerezhesse ezeket a földeket. Mert van okunk feltételezni Gracchusról, ki a dolgokat tökéletesen ismerte, hogy tudhatta, miszerint a felosztott földek szabaddá tétele maga után fogja vonni az újbóli földhalmozást.

3. A kisbirtokos okszerűtlen gazdálkodás, vagy elemi csapások következtében nagy nyomorba juthat. A megkötött kis- ember ilyen csapás esetén jobban ragaszkodik a földjéhez és kitart még a nehezebb napokban is.

Mint a későbbiekben látni fogjuk, a kisbirtokos osztály nem hagyatott magára. Üzemi befektetésekre bizonyos összegeket kapott az államkincstártól. Nem fenyegette tehát az a veszedelem, amely a tisztára technikai földosztásokat követni szokta, a pénztelenség, a felszereletlenség. Nem egy városi iparos és proletármunkás réteg jutott itt földhöz, hanem a földjétől megfosztott parasztság, így nem kellett attól tartani, hogy az új földműves osztály nem fogja szakszerűen megművelni a földjét.
Mommsen a földtörvényjavaslat kritikája után megállapítja, hogy az minden hibája dacára a viszonyokhoz képest még a legkedvezőbb megoldás volt, mert a forradalmi hangulatnak gátat vetett és a paraszti rend fennmaradását biztosította.

A gracchusi földreformmozgalom nem is annyira a föld kérdése tekintetében volt messzire kiható a jövőre nézve. Gracchus fellépésének politikai tekintetben voltak hatalmas következményei. A senatus semmibevétele, az egyik optimata-párti tribun letétele, a népfölség elvének a proklamálása alapjaiban rázkódtatta meg az ősi alkotmányt. Megmozgatta az elégületlenek tömegeit, életre keltette a társadalmi és politikai forradalmat. Az uralkodó osztály hatalmas ellenfélre talált. Még az elkövetkező évtizedek sem tudtak szabadulni a nagy tribun szellemének igéző hatásától s talán ebben jut leginkább kifejezésre Ti. Gracchus világtörténeti jelentősége.

A lex Sempronia proklamálásával megindult az élet-halál harc a nemesi kiváltságok ellen, mely később a fennálló alkotmány elleni küzdelemmé alakult át.


Forrás: Szász Béla - Földkérdés Rómában (Budapest 1935)