logo

XXII Aprilis AD

Tiberius Gracchus fellépésének indítékai

Merőben téves és elfogult állásponton lennénk azonban akkor, ha feltennénk azt, hogy pusztára ez a személyes meghurcoltatás váltotta ki Gracchusban azt a meggyőződést, hogy az állam belső regenerációra szorult s csupán ez sarkallta volna a reformmozgalom megindítására. Ha ezt tennénk, megtagadnánk Gracchustól minden tiszta, ideális motívumot és kétségbe vonnánk azt, ami az egymásután következő eseményekből magukból is kiviláglik, hogy Gracchust a színtiszta meggyőződés vezette.
Az ókor történetírói helytelenül ítélték meg a Gracchusokat. Csak a felforgatókat látták bennük, s nem azt, ami bennük igazán korszerű volt s amiben igazán nagyok; csak az utókor ismerte meg őket, mint társadalmi reformereket. Az Ókor felfogása szerint Tiberiust a bosszú és személyes nagyravágyás vezette. Ezen a véleményen van Cicero is s utána a Livius nyomán haladó Florus, Orosius, továbbá Dio és Velleius. Joggal mutatnak rá arra, hogy ennek a közhiedelemnek egyik főokozója épen sógora, P. Scipio Aemilianus.
Nagyszámú ellenségei, csaknem az egész uralkodóosztály, a legnagyobb rágalmaktól sem riadtak vissza. Ilyen rágalom volt az, hogy minden cselekedetét nagyravágyásával, vagy bosszúszomjával magyarázták. Az egyik híresztelés szerint visszatérése után látta, hogy Sp. Posthumius Albinus őt hírben megelőzi, egy másik tudósítás szerint félt attól, hogy kortársa, M. Livius Drusus háttérbe szorítja s őket akarta maga alá gyűrni merész vállalkozásával. Legelterjedtebb az a felfogás volt s ezzel akarták magyarázni a nemességtől való elpártolását, hogy nevelői, Diophanes és C. Blassius befolyásolták, kiknek világpolgári felfogásával összeegyeztethetetlen volt a gyűlölt nemesi uralom s kik talán kifejezetten római ellenesek voltak.

Mások tudni vélték, hogy anyja féktelen becsvágya volt a főtényező s Cornelia állítólag megfeddte gyermekeit, hogy ő nemcsak Scipio anyósa, hanem elsősorban a Gracchusok anyja akar lenni. Ismét mások becsvágyó barátait vádolták. Mindezek nem egyebek, mint a politikai harc és a forradalom véres küzdelmeiben megszületett gyanúsítások. Kétségtelen, hogy ily kívülről jövő ösztönzések csak megerősítették Ti. Gracchust elhatározásában, — ilyen tényezőket csak az élettel kapcsolatban nem álló tudósok zárhatnak ki, — de ezek csak támogatták az elhatározás létrejöttét s megerősíthették Tiberiust elszánásában.
Ti. Gracchus tisztában volt azzal, hogy a kormányzat példátlan gazdasági politikája következtében Itália elszegényedett, tönkrement polgárokkal van tele, a mezőgazdasági krízis elérte a csúcspontját s hogy az állam úgy belülről, mint kívülről a teljes felbomlás képét mutatja.

137-ben Etrurián keresztül Hispaniába utazott, öccse, Gaius tanusága szerint az ott látottak mély benyomást gyakoroltak reá. Az egykor gazdag országrész sivárnak és elhagyatottnak látszott. Szabad polgárt egyet sem találni. Amint a kisembert megfojtó végtelen latifundiumokon keresztül haladt, látta, hogy a földművelést és állattenyésztést kizárólag rabszolgamunkások végzik. Kétségtelen az is, hogy Gracchushoz elhatott a tönkrement gazdák panasza is, akik miután tribuni hivatalbelépése után tervei nyilvánosságra jutottak, falragaszokon hívták fel, hogy ő mint Scipio unokája, ne feledkezzék meg a szegény népről s mentse meg a szenvedő Itáliát. Ezt az elégedetlen és elkeseredett társadalmi osztályt, amikor politikai akcióját megkezdte, hívei közé számolhatta.
Gracchus nem jött váratlanul, nem hozott teljesen új dolgot és nem is állott egymagában. A földosztás, mint láttuk, a római politikának évszázadokon át egyik vezérproblémája. Egy évtizede alig múlt, hogy C. Crassus újból felvetette a földkérdés rendezését s hogy C. Laelius, a Scipio-kör egyik vezetője, híven ennek a mérsékelt ellenzéknek tétova és határozatlan politikájához, visszavonta földreform javaslatát.
A kérdés tehát napirenden volt s Gracchusnak már kezdettől fogva kellett számolnia a nehézségekkel is, azzal az ellenállással, melyet az uralkodó osztály javaslatával szemben előreláthatólag ki fog fejteni. S a választás, bármennyire is mellette voltak nagytekintélyű és befolyásos barátai, nehéz volt, talán épen azért, mert tökéletesen tisztában volt a helyzettel. Szakítania kellett családi tradícióival, őseivel, meg kellett tagadnia apja emlékét, odadobni nyíltan a kesztyűt a senatus többségét kézbentartó, rendületlen biztossággal uralkodó optimatáknak. Hogy mi lesz ennek a következménye Róma jövője tekintetében, azt sem ő, sem pedig azok a büszke és gazdag republikánus nemesek nem láthatták, kik az oldalára állottak.

Ti. Gracchus azonban el volt szánva; látta, hogy cselekednie kell, még ha az általa megindított hógörgetegből lavina is lesz. Számítania kellett, mint minden forradalmárnak arra is, hogy ha a reformmozgalom sikerre nem vezet, akkor le kell majd bontania az ősi tradicionális kereteket, hogy helyükre újakat építhessen.
Joggal mutatnak arra rá, hogy a gracchusi mozgalom belpolitikai adottságok szerint érett helyzetet talált. Ennek a kornak minden gondolkodója előtt nyilvánvaló volt, hogy a közhelyzet tarthatatlan. A gazdasági krízist mindenki érezte, de ennél is szorongatóbb volt a szociális krízis. Érvényesült ez elsősorban a tönkrement és proletárként Rómába került parasztok tömegén keresztül, ugyanakkor azonban megmutatta az ókori termelésnek másik sebzett pontját, a rabszolga-gazdálkodást, mint ennek a nagyméretű elproletarizálódásnak és munkanélküliségnek közvetett kórokozóját. Nemcsak a városi tömegek voltak telítve forradalmi elégületlenséggel, hanem az ugyanerre az időre eső a siciliai rabszolgalázadás, a társadalmi és gazdasági bajok egy másik kútforrását mutatta meg.

Ti. Gracchus és a reformerek mindezeket a belső bajokat éppúgy látták, mint annak közvetett külpolitikai és hadászati következményeit. A hispaniai lázadás és egyéb külső háborúk rámutattak arra, hogy a hadsereg szelleme rossz, az állam védelme bizonytalan, mert a tönkrement parasztság nem szolgáltat elegendő katonaanyagot s az újoncok megbízhatósága és fegyelme ezen nemzetfenntartó rétegek romlása következtében gyengült. Lehetetlen összefüggést nem látni a parasztság gazdasági romlása és a római államot egyre-másra érő kül- és belháborúk katasztrófái között.
Már Appianus felismerte azt, hogy Ti. Gracchus reformtörekvéseinek egyik fontos indítóoka volt, hogy meglátta a hadsereg leromlásával előállott fenyegető külpolitikai veszedelmeket. A külső veszélyeket Scipióék is felismerték, de Ti. Gracchus mutatott rá először arra, hogy a fennálló kormányzati rendszer az oka a legtöbb bajnak. Schwartz és Wilamowitz szerint Appianosnak ez a gondolata, hogy a római hadseregnek kevesebb a teljesítőképessége, az augusztusi korszak egyik vezérgondolatának száz évvel hátrább való ügyes applikálása. Minden jel arra mutat, hogy Ti. Gracchus nemcsak a belső, hanem a külső politikai helyzetet is tisztán látta s ezért indította be reformmozgalmát.
Kétségtelenül hatnak rá korszerű benyomások, így a hispaniai háború szomorú tapasztalatai, a siciliai rabszolgalázadás eseményei s ő mint sokoldalú és reagens természet, beszédeiben azért áll időről időre elő újabb és újabb érvelésekkel, mert a dolgokat a maguk egyetemes vonatkozásában látja.

Az előadottak, mint már érintettük, nemcsak Gracchusnak a meggyőződései, hanem az elégületleneknek, a tisztánlátók egész csoportjának.

A római történelem folyamán nem elég egyszer rámutatni arra, hogy Rómában tulajdonképpeni értelemben vett pártélet sohasem volt és a politika nem elvi alapon álló pártok küzdelméből, hanem némelykor elvi színeződésű alkalmi érdekcsoportok egymással való harcából állott.


Forrás: Szász Béla - Földkérdés Rómában (Budapest 1935)