logo

XIX December AD

A köztársaság korabeli dediticiusok jogi helyzete

A köztársaság korszakában Róma, először Itália (i. e. 270 körül), majd az egész Mediteraneum uralmát megszerezte és a II. pun háború győzteseként (i. e. 201.) birodalommá vált. Ebben a korszakban a birodalom szabad lakossága polgársági állapota szerint lehetett: római polgár (cives), Latinus vagy peregrinus. Római polgárnak lenni ebben a korszakban hatalmat és kiváltságot jelentett.
A római polgár politikai jogait érvényesítve (ius suffragii és ius honorum) nemcsak saját közösségét (civitas) irányította, de egyaránt döntött a birodalomhoz tartozó népek sorsáról is. Magánjogi szempontból, a római polgár élhetett közösségének joga (ius civile) szerint és így érvényes házasságra léphetett római polgárral (ius conubii), valamint ügyletek létrehozásával (ius commercii) megszerezhette a Róma és Itália területén fekvő telkeket és más alapvető termelőeszközöket.

A Latinus jogállású lakos, annak kivételével, hogy a Róma városában (civitas) működő valamely tisztségbe megválaszthassák (ius honorum) és hogy a római szenátus tagja lehessen, a római polgár minden egyéb jogát élvezhette. A peregrinusoknak a római ius civile szerint semmilyen joguk sem volt. Ők politikailag a római törvények alárendeltjei voltak, kivéve, ha Róma meghagyta a népnek saját joga alkalmazásának lehetőségét, ügyleteiket pedig a ius gentium (a közös jog - a népek joga) szerint hozhatták létre.
Ebben a korszakban a római polgárság elnyerésére okkal pályáztak a birodalomhoz csatolt népek, Róma pedig, politikai érdekeit mérlegelve, az arra érdemesnek talált egyéneket és népeket meg is ajándékozta a római polgárság privilégiumával. Ezáltal a római polgárság nem egy etnikumhoz fűződött, az azt elnyerő idegennek pedig, Ciceró szerint, két hazája lett: a születése szerinti (patria naturae) és a római polgárság általi (patria civitatis). ivel a peregrinus népek elsősorban deditio által kerültek Róma fennhatósága alá, felmerül a kérdés, hogy vajon minden nép peregrinus dediticius jogállású lehetett- e?

Gaius Institutiojában a peregrinus dediticiusokat így említi: „A peregrinus dediticiusok azok, akik egykor fegyverrel kezükben harcoltak a római nép ellen azután pedig, legyőzötten, megadták magukat.”
Ezek szerint Gaius csupán a deditio in dicionem által Rómához csatolt népeket illette ezzel a megnevezéssel, az önszántukból (deditio in fidem) Róma kötelékébe lépő népeket nem. Mindez még nem derít fényt arra, hogy valyon ezt az elnevezést alkalmazták- e a köztársaság korszakában minden peregrinusra aki a deditio in ditionem által Róma kötelékébe lépő nép tagja volt?

A deditio által az alárendelt nép szuverenitása Rómára szállt. Így a dediticius nép habár szabadságát (status libertatis) megőrizte, polgárságát (status civitatis) elvesztette. Ezután a római törvények és a ius gentium szerint élt. Ez azonban nem volt mindig így. Róma visszaadhatta a nép szuverenitását, vagy legalább arra való jogosultságát, hogy saját joga szerint éljen, leges suas reddere Az ilyen népek helyzete megkülönböztetett volt. Ők saját közösségük (civitas) törvényei szerint éltek: “secundum propriae civitatis iura”fperegini qui suis legibus utuntur”.
A források utalnak arra, hogy a peregrinus dediticius a dediticius közösségek (civitates dediticiae) tagja volt. A civitates dediticiae statusát pedig büntetésként szabta ki Róma, mint magára a Róma ellen vétő közösségre, de annak minden tagjára is, függetlenül attól, hogy személyesen mennyiben vétettek volna Róma érdekei ellen.

Miként került egy közösség civitates dediticiae sorsra megtudhatjuk Atilius törvényéből, amely abból kifolyólag adtatott ki, hogy egyes itáliai városok a Pun háborúkban Hannibálhoz csatlakoztak:
A Lex Atilia szerint: „Minden Campaniai-, Attelanus- és Sabatinusról kik átadták magukat Quintus Flavius proconsulnak, a római nép rendelkezésére és hatalmába, valamint azokról a személyekről, akiket átadtak, valamint arról a vagyonról, földről és városról, az istenek és emberek vagyonáról, szerszámokról avagy bármi másról amit átadtak, kérdezlek én titeket Quiritusok, hogyan ítélkeztek.» (A nép így rendelkezett:)
Bárhogy is a szenátus többsége eskü alatt dönt, mi azt akarjuk és azt rendeljük el.” Liviustól megtudtuk, hogy azért mert Hannibalhoz csatlakoztak, a szenátus úgy döntött, hogy a Campaniai lakosok egy részét adják el rabszolgának, egy részét száműzzék, másoknak pedig vagyonát kobozzák el.

Az itáliai városok azonban csak ideiglenesen maradtak a civitates dediticiae helyzetében. A köztársaság vége felé a Latin státus mellett a római polgárság adományozása is felélénkült Itália területén, majd a Szövetségesek háborúja (i.e. 90-88) eredményeként Itália lakosainak többsége elnyerte a római polgárságot.
Itália területén kívül, a tartományokban, Vilems szerint, a legtöbb városi közösség a civitates peregrinae sorába tartozott. Ezek lehettek: federatae, liberae avagy dediticiae. A közösségek többsége dediticius helyzetben volt. Ezek voltak az úgynevezett civitates dediticiae.
A civitates dediticiae vagy stipendiariae (a forrásokban néha nationes externae), sohasem voltak megnevezve mint szabadok (liberae). Abban az esetben is, amikor rendelkezhettek bizonyos autonómiával, vagy ha meghagyták vallási kultuszuk gyakorlását, ezek a közösségek a római magistratusok és általuk Róma alárendeltjei voltak (“in arbitratu dicione potestate populi Romani").

A civitates dediticiae35 a római hatalomnak (imperium), annak képviselői a magistratusok által, teljes mértékű alárendeltjei voltak. Földjük Róma tulajdona ager publicus. Lakósaik (dediticii) különböző adókkal voltak megterhelve (vecigalia, stipendia, portoria).
Ezek szerint arra a következtetésre juthatunk, hogy a peregrini dediticiii a civitates dediticiae lakósai voltak. Az ő helyzetük volt a legrosszabb a Birodalomban.
E területek és annak lakosai a római hatalom teljes irányítása és felügyelete alatt álltak. elmerül a kérdés hogyan került a tartományi lakosság peregrini dediticii helyzetbe és ez a jogi állapot megváltoztatható volt-e? A feleletet az első tartományok (provinciák) kialakulásában találhatjuk meg.

Az első tartományok a Carthagoval folytatott harcok befejeztével jöttek létre.
Róma békeszerződése Carthagoval36 nem vonatkozott azokra a népekre, amelyek Carthago fennhatósága alatt álltak. A békeszerződéssel azonban ezek a népek is a Birodalom fennhatósága alá kerültek. Felmerült ekkor a kérdés: milyen legyen e népek helyzete? A háború befejezte előtt ilyen problémába nem ütköztek, a római katonai hatalom, a praetor avagy a consul döntött e népek sorsáról, akarata szerint.
Amikor azonban a háború befejeződött, meg kellett határozni e területek és népeik jövendő helyzetét. Róma nem kívánta bekapcsolni őket az itáliai szövetségbe, lakosainak primitív politikai felfogása és alacsony kulturális szintje miatt. Mindemellett, ezek a népek Rómához csatolásuk előtt nem voltak függetlenek, ezért velük nem lehetett békeszerződést kötni. A legegyszerűbb megoldás Róma számára az volt, hogy semmit se változtasson és hogy e területeket a kiküldött magistratusai által továbbá is a katonai törvények szerint irányítsa. Ezért ezeket a területeket provinciákká nyilvánította.
A provincia kifejezés eredetileg a magisztrátus arra irányuló felhatalmazottságát jelölte, hogy a bizonyos területet és annak lakosságát Róma érdekében igazgassa. Tehát, e népek felett a római hatalom egyszerűen felváltotta a carthagoit.

A Rómához csatolt területek és népeik helyzetének meghatározása azonban nem volt mindig ilyen egyszerű, mert egyes népek ugyanolyan vagy a rómaiaktól magasabb kulturális szinten álltak, vagy pedig már régebben Róma szövetségesei voltak. Ez volt a probléma például a Szicília területén lévő régi görög városokkal. A Rómaiak azonban, ebben az esetben sem kívántak eltérni a már előzőleg alkalmazott elvtől: azok a görög városok, amelyek már előzőleg szövetségben álltak Rómával szövetségesek maradtak, míg a sziget többi népe római provinciává vált.
Ami e tartományok területei között elhelyezkedő szövetséges népek helyzetét illeti, a helyzetük közötti különbség inkább formális, mint lényegbevágó volt. Ebben a periódusban az ereje teljét élvező Róma, különben is, mindinkább igyekezett arra, hogy a szövetségeseket a tartományok helyzetében élő népek szintjére vonja.

A Római Birodalom lakosai ezentúl polgárok, szövetségesek vagy a tartományok alattvalói voltak. A görög és a római-itáliai politikai hagyomány azonban nem ismerte az alattvaló fogalmát. A görög polis és a római civitas a polgáraik által, azok közös érdekében irányított közösség volt. Ebben a közösségben a polgár a hatalom része, de nem alárendeltje, alattvalója volt. Róma az alattvaló fogalmát a keleti monarchiáktól vette át, de megjelölésére római terminust használt a dediticii kifejezést, amely azokat a népeket jelölte, akik a győztes kényére-kedvére átadták magukat. Mivel e népek nem voltak polgárok (cives), sem szövetségesek (socii), őket peregrinusoknak nevezték.
Hogy milyen helyzete lesz a Róma kötelékébe lépő népeknek a tartományokban, sokban függött azok kulturális fejlettségétől, önállóságuktól, de attól is, hogy kik voltak a szomszédjaik. Így, függetlenül a kulturális fejlettségi szinttől, sőt egyéb kedvezőtlen körülménytől, Róma kedvezőbb elbírálásban részesítette azokat a népeket is melyek egy erősebb, de lázadozó nép közvetlen közelében éltek. A tartományok lakosainak különböző helyzete az «oszd meg és uralkodj» (divide et impera) politikát követte.

A tartományok lakosainak dediticius helyzete sem volt azonban megváltoztathatatlan. Már a köztársaság folyamán elkezdődött a római polgárság adományozása, nemcsak az arra érdemesnek vélt egyének (peregrinusok köréből kikerülő városatyák), de az azt kiérdemlő népek tekintetében is. A római polgárság adományozása azonban a népek esetében lépcsőzetesen, fázisonként folyt. Ezek a fázisok a helyi autonómia fokával voltak meghatározva. A tartományok (melyeknek központjai a városok voltak) autonómiájának foka annak népének múltjától függött (kulturális szint, önállóság, azután pedig Róma politikájának követése), valamint attól hogy Róma mennyiben volt kész múltjukat értékelni.

Minden tartományi közösségnek fejlettségi fokától és Rómának tett szolgálataitól függően három lehetősége volt:
- elnyerhette a szövetséges közösségek statusát és így a bár részleges adómentességet és legalább azt, hogy formális értelemben véve igazgassa saját közösségét;
- megkaphatta a Latinus vagy a római colonia státusát;
- beléphetett azon városok (közösségek) körébe amelyek a római municipiumok jogát azaz, a római polgárságot élvezték.

Az egyik fokozat a másikhoz vezetett és így a tartományi város (közösség) lépcsőzetesen felemelkedhetett az itáliai város helyzetébe, ami azt jelentette, hogy lakosai elnyerték a római polgárságot.


Forrás: Dr. Szűcs Magdolna - Mit jelentett dediticiusnak lenni a római történelem folyamán?