logo

XXI September AD

Dediticiusok a kései császárság (dominatus) korszakában (i. sz. 284 - 565.)

A klasszikus jogtudósok opusának posztklasszikus átdolgozásában a dediticiusokat csupán úgy említik, mint a felszabadított rabszolgákat kik rabszolgaként, felszabadításuk előtt, valami bűntényt követtek el. Ezekből a szövegekből, habár megfogalmazásukban az idézett gaiusi szöveget követik , feltehetően nem véletlenül, hiányzik az a szövegrész, amelyben Gaius az egykori peregrinus dediticius néppel hasonlítja össze a dediticius helyzetű libertinusokat
A posztklasszikus korszakban Gaius Institutióiból a Birodalom nyugati részének jogi iskoláiban készült kivonat, az i. sz. V. századbeli Epitome Gaii a következőképp határozza meg a dediticiusok kibenlétét: LRV, Liber Gaii, 1, 3:
“ A dediticiusok pedig azok, akik az elkövetett gaztett után meg lettek büntetve és a gaztett miatt nyilvánosan mevesszőztettek, és emellett az arcukra vagy testük más részére tűzzel vagy vassal valami jelet ütöttek, olymód hogy azt nem lehet eltüntetni; felszabadításuk után ezek a személyek dediticiusnak neveztetnek.
...a dediticiusok valóban semmiképp sem nyerhetik el azokat a kedvezményeket amelyek a római polgár helyzetében felszabadítottakat illetik meg.”

Az idézett szöveghely arra utal, hogy a dediticiusok alatt a leghátrányosabb helyzetű felszabadított rabszolgák (libertinusok) értendők.

Egyes vélemények szerint a dediticiusok azok az idegen barbár népekhez tartozó egyének, kik népükkel létrehozott szövetségi szerződés hiányában, szerepet vállaltak a római hadseregben. Ez a vélemény a középkori kommentátorok szövegein alapul, amelyekben a barbárok értendők a dediticiusok alatt: “dediticius, si barbarus tradat se Romanis”
A római források alátámasztják annak tényét, hogy a dediticiusok (barbárok) katonáskodtak a római hadseregben. Ammianus Marcelinus szintén említi azokat a barbár népeket vagy azok tagjait kik dediticiusként léptek be a római hadseregbe.

Ezek szerint megállapíthatjuk, hogy a kései császárság korszakában dediticiusnak nevezték akár a felszabadítottak, akár a barbárok egyes kategóriáit. Ebben a korszakban felszabadításukkal akár a őshonos rabszolgák, akár a barbár rabszolgák, egyaránt kerülhettek dediticius helyzetbe. Testükön mindahányan a dediticiusok bélyegét hordozták. Ez a jel figyelmeztetett arra, hogy minden közösségből kivetett és kitiltott egyénekről van szó, kik okkal nevezhetők hontalanoknak.

Nyugati területeken a libertinusok dediticius helyzete a középkor folyamán is ismeretes. Erre utal az Epitome Gaii, Breviariumban megőrzött szöveghelyének későbbi átirata (Epit. S. Gall.), amely habár megismétli a szöveg tartalmát, magát a dediticius kifejezést helytelenül veszi át: devivicii, didicius, vagy didicicius.

A posztklasszikus jogforrások nagyon ritkán alkalmazzák a barbárokra vonatkoztatva a dediticius kifejezést. Olyan szöveghelyet pedig, amely a barbár nép egészét jelölné meg így, nem találtunk. A Birodalom nyugati részére irányított és ott letelepített barbár népeket a források barbárokként (barbaris) vagy népekként (gentes) említik. Habár a Birodalom ezekkel a népekkel is kötött szövetségi szerződéseket, a köztársaság korabeli hódításai idején kötött szerződések mintájára, most, hanyatlása idején, nem előnyére, hanem mindinkább hátrányára szóltak a szerződések rendelkezései. Mindez arra mutat rá, hogy a barbár népek nem voltak a birodalom alárendeltjei és főképpen nem a peregrinus dediticius nép helyzetében. Emellett területeik sem voltak a birodalom közvetlen igazgatása alatt és népük saját joga szerint élt.

A Birodalommal vezérükön (királyukon) keresztül kötődtek és nem váltak római polgárokká, de ezt nem is kérték, mert a római polgárság ekkor már nem jelentett kiváltságot, csak terheket, főként, nehezen teljesíthető adókötelezettséget.

Salvianus a Nyugat Római Birodalom területén élő római polgárok helyzetéről így értesít bennünket:
“A szegények mindenüktől meg vannak fosztva, az özvegyek jajgatnak, a nincsteleneket annyira sanyargatják, hogy sokan, ideértve azokat is, akiknek előkelő származásuk van, valamint akik magasabb képzésben részesültek, az ellenséghez menekülnek. Hogy a közüldözéstől el ne pusztuljanak, ők a barbárok között keresik a rómaiak emberségét, mert a rómaiak között nem tudják már elviselni a barbár embertelenséget...Mert jobban szeretnek szabadon élni a rabság látszatára, minthogy rabok legyenek a szabadság színe alatt...”

Ennek alapján, véleményünk szerint, a IV. század végétől dediticius helyzetben csak azok a felszabadított rabszolgák, akiket gaztettük miatt megbélyegeztek és azok a barbárok voltak, akik nem tartoztak egy közösséghez sem és hontalanul bolyongtak a Birodalom területén.
A Keleti Birodalom területén, habár a felszabadítottak dediticius elnevezése még megmaradt, Iustinianus császár utal arra, hogy már nem világos, hogy valóban is mit jelent és csak szükségtelenül összezavarhatja a felszabadítottak státusáról döntő bírákat. Ezért Tribonianus javaslatára, e státust megszüntette és ezentúl csak a római polgári állapotú felszabadított státust ismerte el.

Forrás: Dr. Szűcs Magdolna - Mit jelentett dediticiusnak lenni a római történelem folyamán?