logo

XXII Junius AD

Deditio in dicionem és deditio in fidem a köztársaság korszakában (i.e. 509 - i.e. 27)

Az idegen (peregrinus) nép Róma fennhatósága alá, vagy hadviselés utáni meghódolással deditio in dicionem, vagy önkéntesen deditio in fidem került.

A deditio in dicionem célja az volt, hogy megkímélje a leigázott népet a teljes megsemmisítéstől. A leigázott nép ezáltal mint captivus, római fennhatóság alá került. Kérdéses, hogy megtarthatta-e továbbá is identitását, vagy annak visszaszerzése a későbbiekben csupán Rómától függött. Ezt a kérdést azonban annak általánosságában nem lehet eldönteni, mert a dediticius népek jogi helyzete igen különböző volt. Mommsen szerint, a dediticiusok lehettek: szabadságuktól megfosztott, vagy fél-szabad helyzetben, ugyanakkor egyes népek elnyerhették a római polgárságot is, avagy bizonyos fokú függetlenséget, vagy pedig szövetségre léphettek Rómával.
Nem tagadható a dediticius helyzetű nép etnikai identitása, azonban az is nyilvánvaló, hogy jogi helyzetét Róma határozta meg. Róma politikailag és jogilag teljesen alárendelhette a leigázott népet, ugyanakkor elismerve identitását szövetséget is köthetett vele. Arról is Róma döntött, hogy meghagyja-e a nép önigazgatását (autonómiáját) és milyen mértékben. Ennél fogva az alárendelt népek helyzete nagyon különböző volt. Elérhették a római municipium, vagy a szövetséges municipium helyzetét is.
Róma rendelkezett arról is, hogy a nép megtarthatja-e vagy visszanyerheti- e vallási szokásainak (sacra) gyakorlását. Ezek szerint a deditio önmagában véve nem jelenti az alárendelt nép közösségének megszűnését, csupán azt, hogy annak jövőbeli helyzetét Róma határozta meg. Más szóval, a dediticius nép a római hatalom alárendeltje lett és átruházta Rómára nemcsak szuverenitását, hanem földjét és népét is. A nép további sorsa Rómától függött.

A deditio in dicionem és a deditio in fidem közötti különbség nem teljesen világos, mert a források egyes esetekben ezeket a megjelöléseket szinonim értelemben alkalmazzák. Ennél fogva joghatásuk sem eléggé elhatárolt. A megkülönböztetés nehézségének oka feltehetően a római hódítások flexibilis politikájának következménye. Róma meghagyta a leigázott népeknek is a fennmaradás lehetőségét, a szabadság kisebb vagy nagyobb mértékű megtartása mellett. A Rómával hadban álló nép szempontjából az ilyen hozzáállás csökkentette a kapituláció következményeit és így elfogadhatóbbá vált a harc feladása. Ellenkező esetben a végsőkig harcoltak volna.
De Martino szerint, a köztársaság korszakában a deditio in fidem és dicionem megkülönböztetésében nem a fides elve volt a döntő, hanem a birodalom érdekeinek realista és tisz- tánlátó felmérése, mindenekelőtt az, hogy a deditiot a Róma kötelékébe lépő népek minden egyes esetben jó szándékúként fogják fel. Ezért nem semmisítették meg a népeket teljesen, nem fosztották meg annak minden tagját szabadságától és vagyonukat sem kobozták el teljes mértékben.

Róma hadi sikereit követve mind több nép lépett a birodalom kötelékébe önkéntes deditio in fidem által, egyesek azért, hogy védelmet szerezzenek más népek támadásától, mások azért, hogy megszabaduljanak a rajtuk uralkodó nép fennhatóságától, remélve, hogy a fides Romana által barátságos elbírálásban részesülnek. A fides elvének, azonban, ebben az esetben nem volt ugyanolyan hatálya, mint a nemzetségi szervezet patronus - cliens viszonya esetében.
A deditio in fidem esetében, a fides, habár volt védelmező funkciója, csupán erkölcsi és politikai tekintetben hatott, jogi szempontból azonban nem volt jelentősége. Jogi szempontból, akár deditio in dicionemről akár deditio in fidemről lévén szó, a népek jogi helyzete ugyanazon feltételektől függött. A kívánt feltételek megléte, avagy teljesítése folytán azonban a deditio in fidem által a népek okkal remélhették a kedvezőbb elbírálást és a jobb jogi helyzet elnyerését. Erre utalnak a következő forráshelyek is: Liv. XXXI, 54, 7 “dedidisse prius in fidem quam in potestatem populi Romani”; Val. Max.VI, 5, 1 “Faliscos non potestati, sed fidei se Romanorum commisisse.”

A deditio lehetett feltételhez kötött is, mint például, a fegyverek és a parancsnokok átadása, túszok adása, a hadi költségek fedezése. Ebből kifolyólag egyes szerzők megkülönböztetik a deditio harmadik, az úgynevezett deditio conditionata módját is.


Forrás: Dr. Szűcs Magdolna - Mit jelentett dediticiusnak lenni a római történelem folyamán?