logo

XXIV Sextilis AD

A késő-római társadalom és az Imperium Romanum felbomlása

A szegénység, szolgaság és elnyomás a római történelem minden korszakában a társadalom széles rétegei számára a megszokott életkörülményeket jelentette. A késő római társadalomban azonban a lakosság szenvedése minden korábbi mértéket felülmúlt, a szükség és az ínség még szélesebb rétegeket érintett, mint korábban. Minthogy a városok előkelő rétegének — amely hajdan a római uralmi rendszer haszonélvezőjének számított — számos tagja a 3. század óta gazdasági, társadalmi és politikai szempontból csaknem az alsó rétegek színvonalára süllyedt, a késői császárkorban a lakosságnak már csak vékony rétege élhetett háborítatlan jólétben. Ily módon a késő Római Birodalomban a társadalmi feszültségek kirívóan elmélyültek, és a kortársak közül sokan világosan látták a szegény és gazdag közötti ellentéteket. Ambrosius felháborodva kérdezte:
„A tehetősek közül vajon ki nem törekszik arra, hogy a szegény embert kicsiny birtokáról elkergesse, a szükséget szenvedőt pedig örökölt földjéről elűzze? ... Nap mint nap gyilkolják a szegényeket!" (Ambr., De Nab. 1). Salvianus az 5. században meglehetősen sötét képet festett a végelgyengülésben levő Római Birodalomról (Salv., De gub. Dei 4,30):
„Egy olyan időszakban, amelyben a római állam vagy már meghalt, vagy legalábbis biztos, hogy a végét járja, és akkor, amikor úgy tűnik, hogy még él, az állam az adók bilincsétől mint rablókéztől fojtogatva hal meg, egy ilyen korban számos gazdaggal lehet találkozni, akiknek az adóit a szegények kell hogy megfizessék, vagyis számos gazdag van, akiknek az adói szegényeket ölnek meg..."

A késő római társadalom feszültséggel telítettsége főként a városokban és vidéken igen gyakran és teljesen eltérő okok miatt felszínre jutó társadalmi nyugtalanságokban mutatkozik meg. Az a tény, hogy földművesek — közöttük jogi szempontból független parasztok ugyanúgy, mint colonusok és rabszolgák az adóterhek és a rossz bánásmód miatt elszökdöstek, rablóbandákba verődtek, és a római államot katonai fellépésre kényszerítették, a 3. századi tapasztalatokhoz képest nem volt újdonság.
A Bagaudae mozgalma, amelynek résztvevőit a forrásokban rusticani, agrestes, rustici, agricolae, aratores, pastores, latrones néven nevezik, korábbi előképekre ment vissza, és Galliában valamint Hispaniában még az 5. század folyamán is fellángolt. A vidéki ellenállási mozgalmak korábban ismeretlen motívumokkal is összekapcsolódhattak, amelyek elősegíthették a kibontakozásukat. Ezt a legvilágosabban az agonisztikusok megmozdulásában lehet megfigyelni, amely a 4. században és az 5. század elején Észak-Afrikát, mindenekelőtt azonban Numidiát rendkívül nyugtalanította, és a galliai, valamint a hispaniai lázadások mellett a késő Római Birodalomban a leghevesebb vidéki ellenállási mozgalom volt. Hordozói főként a circumcelliones — azaz Numidia földbirtokainak idénymunkásai — voltak, akik egyrészt nem rendelkeztek rendszeres jövedelemmel, és emiatt rendkívül kedvezőtlen körülmények között éltek, másrészt viszont személyileg nem függtek annyira a földbirtokostól, mint a rabszolgák vagy a colonusok.
A mozgalom egyébként nem annyira társadalmi, mint inkább vallási áramlat formájában jelentkezett, mivel a donatista egyházszakadásból indult ki. Később sem egyszerűen a gazdagok ellen irányult, hanem sokkal erősebben a katolikus egyház ellen, amelynek vezetőivel (episcopi et clerici) Augustinus szerint a circumcelliones különös gyűlölettel bántak el.

A városokban a társadalmi elégedetlenségeket kiváltó okok igen különbözők, és esetenként szinte semmisek voltak. Rómában időről időre éhséglázadások törtek ki, mivel ott a szűkös termés, szállítási nehézségek, politikai csatározások és nem utolsó sorban a korborban. Csak a 360-as évekből három ilyen seditióról tesznek említést a források. Jellemző azonban, hogy még egy ilyen jellegű lázadásra is egyszerűen egy népszerű kocsihajtó letartóztatása okot adhatott, amely aztán elszabadította a felgyülemlett indulatokat, mint például 356-ban (Amm. Marc. 15,7,2). 390-ben egy kocsihajtó letartóztatása Thesszalonikiben a germán származású magister militum, Buthericus ellen irányuló zavargást váltotta ki, aki a nép számára a gyűlölt, idegen katonai apparátust testesítette meg. Rómában 366-ban még egy pápaválasztás is elegendő volt egy csetepaté kirobbantásához, amely 100 emberéletet követelt (Amm. Marc. 27,3,11. skk.).
Néhány évvel később a cappadociai Caesareában az idézett elő lázadást, hogy Valens császár (364-378) a számára elfogadhatatlan püspököt, Basiliust le akarta váltani. 387-ben Antiochiában az váltott ki forrongást, hogy a városi közösségnek tudtára adták az adók megemelését. Az állandóan ismétlődő nyugtalanságok okainak változatossága sem tudja azonban elkendőzni, hogy végső soron valamennyi lázadás ugyanazokra az okokra vezethető vissza: nevezetesen a városokban felgyülemlett társadalmi feszültségekre, amelyeket a széles néptömegek szegénysége és az állam részéről történő brutális elnyomatása váltott ki.

Mindezek az ellenállási mozgalmak, lázadások és nyugtalanságok sem tudtak azonban az alsó néprétegek társadalmi forradalmához vezetni. Sem a római uralmi rendszer széthullása, sem pedig az „ókoriból" a „középkori" társadalmi rendbe való átmenet nem valamiféle forradalom hatására ment végbe. Az Imperium Romanum határain belül a társadalmi függőség leginkább irányadó formája a nyugatrómai császárság lehanyatlása előtt és után egyaránt a colonustömegeknek a földbirtokosokhoz való kötődése volt, és a 4. század és a 6. század között eltelt időszakban a nagybirtokos réteg alapstruktúrája éppoly kevéssé változott meg, mint a vidéki tömegeké.
A lázadások és az elégedetlenségek egyes vidékeken és a városokban — a római történelem korábbi korszakainak legtöbb, hasonló jellegű ellenállási mozgalmához hasonlóan — egymástól térben és gyakran időben is elszigetelten lángoltak fel; ezért egységes forradalmi mozgalom nem tudott kibontakozni. Ez már csak amiatt is lehetetlen volt, mert az elnyomott társadalmi rétegek gondolkodási horizontja — ugyanúgy, mint a római állam története folyamán korábban mindig — legfeljebb az erőszakkal és az elnyomatással szemben megnyilvánuló ellenszegülésig, nem a társadalom megváltoztatására irányuló forradalmi elmélet kibontakoztatásáig terjedt.
Jellemző módon a szökött colonusok és rabszolgák célja rendszerint nem az volt, hogy a nagybirtokosokkal szemben bandákba verődjenek. Amint az a jogi forrásokból kiderül, általában egyik birtokról a másikra szökdöstek, amelynek birtokosa részéről esetleg jobb bánásmódot remélhettek. Még a nyílt ellenállási mozgalmak hordozói — közöttük maguk a félig-meddig katonai szervezettségű circumcelliones — sem voltak abban a helyzetben, hogy forradalmi ideológiát dolgozzanak ki.

A késő Római Birodalomban — az alsó társadalmi rétegek nivellálódása, és a szegények és gazdagok közötti összes konfliktus ellenére — ugyanúgy nem létezett egységes forradalmi osztály, mint a római történelem korábbi idöszakaiban. Az egyes elnyomott társadalmi csoportok érdekei — helyzetük és függőségük tekintetében — továbbra is különbözők voltak, és ezek világosan megmutatkoztak egy és ugyanazon lázadás alkalmával. A legjobb példa erre az Antiochiában 387-ben kitört felkelés. Az elégedetlenség Antiochia tehetős polgárai és curialisai soraiból indult ki, akik elsőként szereztek tudomást az adók megemeléséről. Bekapcsolódott azonban az elégedettlenség kifejezésébe a színházi klakk által feltüzelt városi nép is, amelynek céljaival viszont a városi vezető réteg legtöbb tagja már nem azonosította magát. Ugyanakkor a felkelés során megmutatkozott, hogy ez esetben nem egyszerűen a felső és az alsó rétegek közötti társadalmi összeütközésről volt szó.
A gyűlölet ugyanis jellemző módon az állam ellen irányult, és legvilágosabban a császárszobrok ledöntésében jutott kifejezésre, ugyanúgy, mint 382-ben egy felkelés során a cappadociai Nazianz városában. Az ilyen jellegű elszigetelt lázadások elfojtásához azonban a római állam még kellő erővel rendelkezett. Antiochiában a katonaság gyorsan helyreállította a rendet. A császárság részéről a felkelőkkel szemben alkalmazott terrorra jellemző volt, hogy I. Theodosius 390-ben Thesszalonikiben megtorlásul Buthericus meggyilkolásáért 3000 ember lemészárlását rendelte el.

A nyugatrómai császárság még a 430-as években is elég erös volt ahhoz, hogy Noricumban a felkelők ellen katonaságot vessen be. Ily módon a felkelések és elégedetlenségek a római uralmi rendszer felbomlásához vezető folyamatban csak meglehetősen korlátozott szerepet játszottak. Egyes esetekben mégis hozzájárultak a császárság gyengítéséhez, így például 417-ben, amikor a civitas Vasatica nevű galliai kisvárost egy factio servilis játszotta a barbárok kezére. Az a tény azonban, hogy a Nyugatrómai Birodalom az 5. században többé már nem tudott ellenállni a barbárok nyomásának, nem egyfajta forradalom, hanem sokkal inkább az állam és a társadalom közötti elidegenedés következménye volt.
Az egyes társadalmi csoportoknak az állammal szembeni ismétlődő engedetlensége csak egy volt az elidegenedés számos ismertetőjegye közül. Amint azt már az antiochiai felkelés is megmutatta, az elégedetlenkedők fő ellenfele nem a földbirtokos réteg volt, hanem az államapparátus. A császári zsarnokság elvetése pedig olyan célnak bizonyult, amely végeredményben a nagybirtokosok érdekeinek is megfelelt. Ilyen értelemben a Nyugatrómai Birodalom hanyatlását mint olyan folyamatot kell tekinteni, amelynek fő társadalomtörténeti aspektusa nem abban rejlett, hogy az alsó rétegek szembeszegültek a hatalmi rendszert hordozó felső rétegek valamelyikével, hanem abban, hogy a római államrend, amelyet már csak saját hatalmi apparátusának egy igen vékony rétege képviselt, szinte az egész társadalom számára terhessé vált.

Jellemző a késő Római Birodalomra, hogy a mobilitás rendszere, amely a korábbi császárkorban a római uralmi rendszer megszilárdulásához kétségkívül jelentős mértékben hozzájárult, a késői időkben — legalábbis Nyugaton — mindinkább hátramozdító erőnek bizonyult. A császári uralom a Nyugatrómai Birodalomban a szigorú foglalkoztatási kényszer és a kereskedők, kézművesek, colonusok és gyakorlatilag a curialisok foglalkozása kényszer-örökletességének előírásával alapvetően statikus társadalmi rendszert igyekezett felépíteni.
A társadalmi pozíciók örökletességét saját hatalmi apparátusán belül is elősegítette, amennyiben lehetővé tette, hogy az officialest hivatalukban saját fiaik kövessék (Cod. Theod. 7,22,3). Ugyanakkor azonban a késő római társadalom nem volt kasztrendszer. A lakosság különböző csoportjai számára intézményesen is biztosították a társadalmi felemelkedés lehetőségeit: ha valaki a közönséges plebei közül földbirtok vagy pénzösszeg révén elérte egy curialis minősítését, felvették az adott város curialisainak a sorába (Cod. Theod. 12,1,133), a gazdag curialisokat pedig a clarissimi soraiba léptették elő.

A gyakorlatban a foglalkozás megváltoztatásának és a társadalmi felemelkedésnek a lehetőségei még sokrétűbbek voltak. A curialisok, kereskedők, kézművesek és colonusok foglalkozásváltoztatásával kapcsolatos ismétlődő törvénybeli megszorítások éppen ennek a gyakorlatnak akartak gátat szabni. Jó felemelkedési lehetőségek adódtak többek között az egyházi szolgálat révén. Hogy ez mindenekelőtt Keleten meddig terjedhetett, világosan megmutatkozik a 4. században a cappadociai Eunomius példáján. Kisparaszt gyermekeként nem akart osztozni apja sanyarú sorsában, ezért megtanult írni és olvasni, s írnok lett, majd tanító. Ezután Constantinopolisba ment, ahol szabóként dolgozott, majd Antiochiába költözött, ahol diaconusszá szentelték.
Később Kyzikos püspöke lett és öreg napjait Calchedón közelében fekvő birtokán élte le egy villában. III. Valentinianus alatt (424-455) Nyugaton a colonusok különböző kategóriái, a rabszolgák, illetve a céhekbe tömörülő kereskedők és kézművesek, valamint a curialisok számára megtiltották, hogy egyházi tisztségeket vállaljanak (Nov. Val. 35,3).
Legalábbis az állam hivatali apparátusában és a katonai szolgálatban azonban mindig kínálkoztak kedvező felemelkedési lehetőségek, annak ellenére, hogy megtiltották a hivatalnokszemélyzet és a hadsereg toborzását a függő helyzetben levő néptömegek köréből. Ezáltal azonban figyelemre méltó ellentmondások keletkeztek. Miközben az állam makacsul ragaszkodott a foglalkozási kényszer és a foglalkozások örökletességének a rendszeréhez, gyűlöletessé tette magát a lakosság érintett csoportjainak körében.
Másrészt viszont a hatalmi apparátusban a felemelkedési lehetőségek megnyitásával leginkább maga az állam járult hozzá ahhoz, hogy az erőszakrendszer a gyakorlatban hézagos maradt. Végezetül pedig az állam a kiváltságos hivatalnoki és katonai réteg támogatásával, amelynek tagjai gyakran alacsony származásúak voltak, a hasonló privilégiumokkal nem rendelkező tömegek soraiban megintcsak elégedetlenséget és gyűlöletet váltott ki.

Az elidegenedésnek számos egyéb tényezője volt. A késő római társadalomnak az államtól való elválása eleve megmutatkozott azáltal, hogy Nyugaton a nagybirtokok saját földbirtokosuk kezében az államon belül mind gazdasági, mind pedig politikai szempontból egyre önállóbb egységeket alkottak. Ezek a birtokok messzemenően önellátásra rendezkedtek be. Amint azt egy nagybirtok leírása 369-ből megvilágítja, a birtokokon egyaránt léteztek szőlők, olajfaültetvények, szánták, legelők, erdők, települések, városi és vidéki rabszolgák, kézművesek, házi-személyzet, colonusok, szerszámok, jószág és pénz (Cod. lust. 9,47,7,1). A földbirtokos mind jobban visszahúzódott latifundiumára.

Ausonius a 4. század végén — miután csaknem két évtizedet a császári udvarban töltött — felváltva élt Burdigalában és aquitaniai birtokán. Már 327-ben és 354-ben hoztak olyan törvényeket, amelyek a provinciabeli senatorokat arra kényszerítették, hogy legalább az ünnepi játékok rendezésére Rómába utazzanak (Cod. Theod. 6,4,2 és 4).

Az 5. század folyamán sok mágnás hosszú időre a saját birtokán telepedett le, ahol szinte uralkodói hatalmat gyakorolt. Colonusaik fölött ugyanis vagy maguk bíráskodhattak, vagy tetszésük szerint saját bírát rendelhettek ki föléjük, és joguk volt a testi fenyítésre, sőt, halálos ítélet végrehajtására is. A barbár támadások elleni védekezésben — különösen a 4. század vége óta — egyre inkább saját személyzetükre voltak utalva. Sok birtokot erődítményekkel látták el, amit egy 420-ban hozott törvény hivatalosan is megengedett (Cod. lust. 8,10,10).
Számos földbirtokos — mint például 407-ben a hispaniai Didymus, Verinianus, Lagodius és Theodosiolus fivérek — colonusaikat és rabszolgáikat a banditák és barbárok ellen felfegyverezték, és ezek a magánseregek néha eredményesebben vették fel a harcot az ellenséggel, mint a reguláris csapatok. Ily módon a nagybirtok és a császári központi hatalom közötti kapcsolatokból alig maradt meg több az adókötelezettségnél, amely ilyen körülmények közepette az előbbi számára már csak értelmetlen terhet jelentett.

A birodalom lakossága és a császárság közötti elidegenedést jelentősen fokozta az úgynevezett patrocinium-megmozdulás. Ez nem volt más, mint egyes colonusok és független parasztok, vagy akár az egész egy és ugyanazon településen élő lakosság menekülésének egy módja a jogtalanságok és az adóterhek elöl. Salvianus a következőképpen írja le ezt a folyamatot (Salv., De gub. Dei 5,38): a parasztok, hogy az erőszakos adóbehajtások elől elmeneküljenek, „a nagyobbakhoz folyamodnak védelemért, és mint jobbágyok adják meg magukat a gazdagoknak, és alávetik magukat úgymond azok hatalmának és fennhatóságának". Az érintettek befolyásos katonák, köztisztviselők vagy egyszerűen csak valamely, hatalommal rendelkező nagybirtokos védelme (patrocinium) alá helyezték magukat, akiknek ellenszolgáltatásként kezdetben „ajándék", később pedig rendszeres beszolgáltatás formájában mezőgazdasági termékeket vagy pénzt juttattak. A 4. század közepe táján a patrocinium kapcsolatok Egyiptom, Syria és Illyricum területén már egyértelműen kimutathatók.

A nagybirtokosok és az alsó rétegek között ezen a téren teljesen egyértelmű érdekközösség állt fenn, amely ugyanakkor ellentmondott az állam érdekeinek. Az állam ezt a folyamatot azzal próbálta feltartóztatni, hogy — 368-tól kezdve — maga is bevetett úgynevezett „népvédőket" (defensores plebis), akik a közösségeket az erőszakkal és a jogtalanságokkal szemben voltak hivatva védelmezni. Ez az intézkedés azonban éppúgy nem járt sikerrel, ahogy a patrociniumokkal szemben 360-ban, 368-ban, 395-ben és 399-ben hozott rendelkezések sem, míg aztán 415-ben hivatalosan is elismerték őket (Cod. Theod. 11,24,6).
Ez azt jelentette, hogy a császári uralmi rendszerből immár nemcsak az egyes birtokok személyzete, hanem gyakorlatilag egész térségek teljes lakossága is kivált, minthogy ezen az úton-módon számos városi közösség is védelemre törekedett. Ugyanakkor ez a fejlődési folyamat — akárcsak a nagybirtokok növekvő autonomiája — egyértelművé tette, hogy a római államrend széthullása nemhogy a fennálló társadalmi rend változásával, de még csak gyengülésével sem járt együtt. Éppen ellenkezőleg, ez a folyamat a nagybirtokosi réteg megerősödését és széles néptömegek colonatus-szerű függőségi rendszerének további elterjedését eredményezte.

A patrocinium-rendszer elterjedése a császári monarchia szempontjából súlyosabb következményekkel járt, mint az egyes felkelések és lázadások. Az adók gyakori kimaradása miatt a hatalmi apparátus fenntartásához szükséges bevételi források veszélyben forogtak. Nem maradt más választás, minthogy ott emeljék az adóterhek nyomását, ahol az uralmi rendszer még működött, nevezetesen a császári nagybirtokokon és a városokban. Az a tény, hogy ezáltal csak az állammal szembeni elégedetlenség nőtt, már 387-ben világosan megmutatkozott az antiochiai adóemelés kapcsán. Így azoknak a száma is egyre csökkent, akik készek voltak arra, hogy az állam fenntartásáért fáradozzanak.
Míg a késő Római Birodalomban a keresztény egyház érdekében olyan kimagasló tehetségű férfiak szálltak síkra, mint a milánói Ambrosius, a caesareai Basilius, a nazianzi Gregorius, a nyssai Gregorius vagy Augustinus, addig nőttön-nőtt a római rendfenntartó hatalommal szembeni közömbösség. Rómában — amely a késői császárkorban az Imperium Romanumnak már csak elméletileg volt fővárosa — a társadalmi passzivitás Ammianus Marcellinust heves kritikára késztette: arra panaszkodott, hogy Rómából lázadásokon, kocsmázáson és hasonló léhaságokon kívül immár semmi egyébről nem lehet hírt adni.

Salvianus az 5. században a római társadalom közömbösségéről lehangoló bizonyítványt állított ki: „Játszunk, annak ellenére, hogy rettegünk a fogságba eséstől, és nevetünk még a halálfélelem közepette is. Az ember azt hinné, hogy az egész római nép bolondgombát evett. Meghal, és közben kacag." A gyűlölt császári monarchia nyilvánvaló hanyatlásából azonban bizonyos társadalmi körök egészen másfajta következtetést vontak le. Ők inkább barbár uralom alatt akartak élni, mivel a kialakuló germán territoriális államok uralmi rendszere nem elnyomó apparátuson és állami adórendszeren, hanem feudális függőségi formákon nyugodott.
Az 5. század elején már Orosius is panaszolta, hogy vannak rómaiak, qui malint inter barbaros pauperem libertatem, quam inter Romanos tributariam sollicitudinem sustinere (akik inkább akarják elviselni a barbárok között a szegényes szabadságot, mint a rómaiak között az adóktól terhes sanyarúságot). Salvianus korában megszokott dolog volt, hogy széles népcsoportok — köztük előkelő és művelt egyének is — a barbárokhoz szöktek: „A barbárok között keresik a római emberséget, mert nem képesek elviselni a rómaiak barbár embertelenségét".

Ily módon nemcsak azok az erők gyengültek, amelyeknek a barbárokat kellett volna feltartóztatniuk, hanem az emberek hozzászoktak a barbárokhoz — mint kisebbik rosszhoz —a római államrenddel összehasonlítva. Ugyanakkor a császárság tragikus módon nemcsak arra kényszerült, hogy eltűrje zárt germán törzsszövetségek letelepedését a birodalom határain belül, hanem arra is, hogy saját érdekében alkalomadtán még elő is mozdítsa ezt. Így a római állam a nyugati birodalomrészben tulajdonképpen önmaga sírásója lett.
Az adóterhek és az állami zsarnokság elől egyrészt a magánbirtokokra, másrészt pedig a barbárokhoz történő tömeges menekülés következtében egész vidékek néptelenedtek el. Hogy hatalmas kiterjedésű területek elnéptelenedése már a 4. század végén mekkora méreteket öltött, kiderül Ambrosius megállapításából, amely szerint a halál nemcsak az emberek közös sorsa, hanem a városoké és a vidéké is; igen sok kihalt várost és birtokot lehetett ugyanis látni (Ambr., Ep, 39,3).

A 4. és az 5. század fordulóján a helyzet tovább rosszabbodott, és a lakatlanná vált területeknek a római gazdaság érdekében történő újra benépesítésére szinte csak egyetlen lehetőség kínálkozott, nevezetesen a barbárok letelepítése. A császárság számára a másik, különösen égető probléma a hadsereg kiegészítése volt, minthogy a hadsereg kötelékébe való belépés tilalmát fokozatosan szinte a birodalom lakosságának összes csoportjára kiterjesztették. Ezen a téren is csak a barbárokra lehetett számítani, akiket vagy felvettek a reguláris római hadseregbe, vagy — amint az már a 4. század vége óta szokásban volt — törzseiket szövetségesekként (foederati). vették igénybe. Ezáltal a római társadalom és az önmagát egyre inkább csak barbár katonai segítséggel fenntartani képes császárság között a szakadék tovább mélyült.
A barbár katonai apparátussal szemben ismételten ellenállás robbant ki, mint például 390-ben Buthericus meggyilkolásakor, vagy 408-ban Stilicho megbuktatásakor, aki „a vandálok gyáva, kapzsi, hitszegő és álnok népének a sarja, és aki nem érte be azzal, hogy az uralkodó alatt maga is császárként uralkodott" (Oros., Hist. adv. pag. 7,38,1). Ezzel egyidejűleg a barbár törzsszövetségek befogadása a birodalomba aláásta az uralmi rendszer eddigi infrastruktúráját. A barbárokat természetesen nem kizárólag a teljesen elnéptelenedett vidékekre telepítették.

A 398-ban kiadott úgynevezett bekvártélyozási törvény értelmében az elfoglalt területen a helyi lakosokat arra kötelezték, hogy házuk és udvaruk egyharmadát átengedjék a germánoknak, ami azután a közigazgatás, az igazságszolgáltatás és az adóztatás szempontjából súlyos következményeket vont maga után. Összességében véve az elfoglalt területeken a római és a germán lakosság egymás mellett élése ugyan lényegesen kevesebb súrlódással működött, mint ahogy ezt a kulturális és nyelvi különbségekre tekintettel el lehetett volna várni. A római társadalmat a földbirtokok és a vagyon szükségszerű újraelosztása nem rázta meg alapjaiban, mivel a germánok társadalmi rendje messzemenően megegyezett a késő római társadaloméval.
A germán társadalmi rend jellemző tulajdonságai — mint például a „kíséret" (Gefolgschaft) szokása — csak fokozatosan jutottak erőteljesebben érvényre, de ezek sem kerültek ellentmondásba a késő római társadalmi struktúrákkal. Ugyanakkor a katonai szempontból erős germán törzsszövetségek megtelepedése a birodalom határain belül hosszú távon megint csak gyengítette a központi császári hatalmat, és a római Nyugaton, ahol a császárság teljes egészében ettől a hatalmi apparátustól függött, el kellett hogy érkezzék az óra, amikor ez az apparátus félresöpörte a császárságot.

Abban, hogy a germánok az 5. században a Római Birodalom helybeli lakossága számára már nem tűntek olyan idegennek, mint korábban, a rómaiak és a barbárok közös vallási és etikai értékrendszerének — nevezetesen a kereszténységnek — döntő szerepe volt. A kereszténység hozzájárulása a római uralmi rend bukásához minden bizonnyal nem abban rejlett, hogy a keresztény tanok a római hazafiságot aláásták, és ezáltal az általános rezignációnak szabad utat adtak volna. A keresztény rómaiak hazafisága általában véve nem volt kisebb a pogány kortársak patriotizmusánál. Romanus orbis ruit, et tamen cervix nostra erecta non flectitur — mondta Hieronymus (a római világ összeomlott, s még csak a szemünk sem rebbent — Hier., Ep. 60,16).

Az egyház a keresztény császárság érdekében — főleg Keleten — többet tett, mint például a pogány senatori arisztokrácia. A keresztények és pogányok közötti ideológiai harc, és ezen túlmenően a katolikus egyház, illetve a számos eretnek irányzat közötti viták inkább bomlasztó erőknek bizonyultak. Mégsem lehet róluk azt mondani, hogy a császárságot mint politikai rendfenntartó hatalmat döntő módon gyengítették volna. A kereszténységnek a római hatalmi rend szétesésében játszott szerepe abból adódott, hogy ezt a vallást a germánok is felvették, és ennek hordozóivá váltak.
Korábban — Róma egész történelme folyamán — a római társadalom magatartási normáinak rendszere a mos maiorum volt, amely a rómaiak és a nem rómaiak között áthághatatlan határvonalat vont. A keresztény rómait a keresztény barbárral viszont vallása és etikája összekötötte; Orosius szavaival élve azt tartotta önmagáról, hogy inter Romanos Romanus, inter Christianos Christianus, inter homines homo (a rómaiak közt római, a keresztények közt keresztény, az emberek közt ember — Oros., Hist. adv. pag. 5,2,6). A rómaiak számára a keresztény barbárok már nem mint hostes, hanem mint fratres jelentek meg (uo. 7,32,9).
Ebből a szemszögből nézve Orosius számára Róma elfoglalása 410-ben Alarich által korántsem tűnt tragikus eseménynek, hiszen végső soron a nyugati gótok is keresztények voltak; Salvianus számára a germánok lényegesen jobban megtestesítették a keresztény erényeket, mint maguk a rómaiak. Viszont a keresztény Romania, amelyben Orosius víziója szerint a rómaiak és a germánok együtt kellett volna, hogy éljenek, a keresztény császárság csak álombeli eszménykép volt; a jövő letéteményesei az egyes germán territoriális államok voltak.

A Keletrómai Birodalomban a társadalmi és politikai feltételek kedvezőbbek voltak, és nem idéztek elő olyan erős elidegenedést az állam és a társadalom között, mint Nyugaton. A keletrómai császár és a földbirtokos előkelők — mindenekelőtt a constantinopolisi senatus — között szoros kapcsolatok álltak fenn. A keleti egyház erősen összefonódott az állammal, és azt hathatósan támogatta. Minthogy a keleti városok általában még mindig meglehetősen erős gazdasági erőt képviseltek, Keleten az egyes városi curialisrendek is nemcsak hogy szilárdabbak voltak, de jobban is támogatták az államot, mint Nyugaton. Keleten a városi foglalkozások kényszerű örökletessége is messzemenően hiányzott. Mindenekelőtt azonban: a Keletrómai Birodalom a barbárokkal szemben összehasonlíthatatlanul jobban tudott védekezni, mint a nyugati Imperium; így az előbbi nem sodródott a hanyatlás útjára. Nyugaton azonban a császári hatalmi rend szétesését nem lehetett feltartóztatni. Embertelen törvényei és rendeletei elrugaszkodtak a valóságtól, és gyakorlatilag keresztülvihetetlenek voltak; brutális intézkedései pedig hosszú távon nem vezettek sikerre.
Mindaz, amit a nyugati császárság önfenntartása érdekében tett, sikertelennek bizonyult és visszaütött saját életképességére. A társadalom szerkezete ezáltal alapjaiban nem változott meg, hanem sokkal inkább rögzült az egyes nagybirtokosok és a széles néptömegek közötti félfeudális függőségi formák elterjedése révén. Ugyanakkor az egykor szilárd politikai rendszer a fejlődési folyamat során mind több ellentmondást mutatott, míg végül összeomlott.

E tekintetben — létezésének utolsó évszázadában a késő római császárság válsága bizonyos mértékig emlékeztetett a római köztársaság válságára, ugyanis akkoriban sem a fennálló társadalmi rend alapszerkezete változott meg, hanem egy elavult politikai rendszer dőlt össze. Míg azonban a köztársaság romjain egy új, de mégiscsak római államrend jött létre, a Nyugatrómai Császárság szerepét új államok vették át.


Forrás: Alföldy Géza - Római társadalom-történet Osiris Kiadó 2000