logo

XXIII Maius AD

Előfeltételek és általános ismertetőjegyek I. rész

A késő császárkor társadalmi viszonyai messzemenően azokon a struktúrákon alapozódtak, amelyek a késői Antoninus-kortól Diocletianus uralkodásáig terjedő válságos korszakban alakultak ki. A római társadalom további fejlődése nem mutatott egészen eltérő irányba, hanem annak az átalakulási folyamatnak volt a szerves folytatása, amely a 3. századi válság következtében vette kezdetét. Új társadalmi erők csak az 5. századtól kezdve, a germán territoriális államoknak római területen történő kialakulása következtében jutottak fokozatosan érvényre.
Ugyanakkor azonban míg ebben az említett évszázadban sem törekedett senki a késő római társadalmi rend megváltoztatására. Sőt, még a 6. században sem váltotta fel a késő antik társadalmi rendszert teljesen új társadalmi rend, pedig ekkor a római rendfenntartó hatalom Nyugaton többé már nem létezett. Az „ókorból" a „középkorba" való átmenet nem egy csapásra ment végbe, hanem „folyamatos változások széles sávja" volt, amelynek egészében a Nyugatrómai Birodalom széthullása csak abban az értelemben jelentett választóvonalat, hogy ezáltal Nyugaton a római társadalom politikai kerete megszűnt létezni.

A társadalmi fejlődés kontinuitása mindenekelőtt abból adódott, hogy a gazdasági feltételek, amelyek a 3. század válságos időszakában újonnan alakultak ki, továbbra is kifejtették hatásukat és alapvetően nem változtak meg. Diocletianus (284-305) és I. (Nagy) Constantinus (306-337) uralkodása alatt a Római Birodalom gazdasági helyzete szigorú intézkedések következtében megszilárdult, és az azt követő időszakban — hozzávetőleg I. Valentinianus koráig (364-375) — alig szenvedett megrázkódtatást.
A 3. század folyamán végbement társadalmi átalakulás következményeit azonban már nem lehetett visszafordítani. Jóllehet számos város megért még egy utolsó fellendülést, kézműipari termelésük és kereskedelmi életük — mindenekelőtt a birodalom nyugati felében — többé már nem érte el a korábbi császárkor virágzását. Így aztán a mezőgazdaságnak mint a jövedelem és a gazdagság fő bevételi forrásának jelentősége minden korábbihoz képest még jobban megnövekedett. Ugyanakkor azonban a mezőgazdaság is állandó szerkezeti problémákkal küszködött, amelyek mindenekelőtt a munkaerőhiányból, valamint a földbirtokok colonusok által történő, gyakran nem igazán kifizetődő megműveltetéséből adódtak. Azt követően, hogy a hunok nyomására megindult népvándorlás új politikai válsághelyzetet idézett elő (375), a gazdasági nehézségek soha nem látott mértékben növekedtek.
Rövid távon ez a válság oda vezetett, hogy a rómaiak 378-ban Hadrianopolisnál vereséget szenvedtek a gótoktól. Hosszú távú következményeit sem lehet azonban félreismerni: I. Theodosius (379395) halála után a birodalom nyugati felét barbárok özönlötték el, ami sok város lerombolását és elnéptelenedését eredményezte. Ez mindenekelőtt a kézműiparra és a kereskedelemre nézve járt súlyos következményekkel, még akkor is, ha a helyzet a római Nyugaton belül is területről területre meglehetősen különböző volt. A kézműipari termelés és a kereskedelem sehol nem állt le egészen, és a városi élet sem szűnt meg teljesen a birodalom egyetlen részében sem. Viszont a város és vidék közötti kapcsolatok a korábbi császárkortól eltérő módon többé már nem annyira a városi termelési központok erején alapultak, mint a vidéki birtokok növekvő jelentőségén. Jellemző módon a nagybirtokok már a 4. századtól kezdve mind jobban átálltak arra, hogy kézműipari szükségleteiket immár ne a kereskedelem útján, hanem főképp saját előállítás révén fedezzék.

E feltételeknek megfelelően a késő római társadalomban a latifundiumok birtokosai a korábbihoz képest még egyértelműbben a gazdaságilag vezető réteggé váltak, a lakosság alacsony helyzetű rétegei pedig a nagybirtokosoktól még inkább függő helyzetbe kerültek, mint korábban.
Azt a tényt, hogy ez a társadalomtörténeti fejlődési folyamat az Imperium Romanum szétesésével kapcsolódott össze, semmiképpen sem szabad kizárólag a barbároknak a Római Birodalomra gyakorolt növekvő nyomására visszavezetni. E folyamatnak rendkívül bonyolult és szerteágazó okai voltak, amelyek közül a társadalmi jellegű okokat legtalálóbban a „római társadalomnak saját államrendszerétől való elidegenedése" fogalommal lehet összefoglaló módon meghatározni.
A növekvő gazdasági nehézségekkel, a késői ókor fokozódó társadalmi és politikai problémáival és ideológiai konfliktusaival a császári monarchia csak úgy tudott szembeszállni, hogy egyre erősödő hatalmi és központosító politikát folytatott. Ennek a politikának a megvalósításához azonban nagyméretű és költséges hatalmi apparátusra volt szükség, és az államnak mindinkább szembe kellett néznie azzal a kérdéssel, hogy mily módon tudja biztosítani ennek az apparátusnak a fenntartását a szűkösen csordogáló városi és vidéki anyagi forrásokból.
A késő római állam ezt — nagyjából ugyanúgy, mint a 3. századi monarchia is — csak kényszerintézkedések révén tudta megvalósítani, amelyekkel decuriókat, kereskedőket, kézműveseket és mezőgazdasági munkásokat megfelelő munkateljesítményre és beszolgáltatásokra bírtak. A késő római állam ezt az erőszakrendszert a foglalkozás kötelező érvényű öröklődése, továbbá új és régi adók kivetése révén bonyolult adórendszer kiépítésével fejlesztette tökélyre. A szabadságtól való megfosztottság és az óriási adóterhek a széles néptömegek elnyomatását jelentették. Szemükben az állam egyre inkább már csak ellenségként jelent meg. Ezzel egyidejűleg azonban az állam többé már a nagybirtokos réteg érdekeit sem testesítette meg.

A császári monarchia despotikus jellege a késő római korban még jobban kidomborodott, mint a 3. században. A császárok a „földkerekség uralkodójánák és győztes haduraknak" (ILS 8809), „minden emberi dolgok urainak" (ILS 807) számítottak. A velük való érintkezést szigorú, keleti előképek által erőteljesen befolyásolt udvari szertartás jellemezte. Az uralkodóval szembeni engedetlenség nem egyszerűen bűntett, hanem egyenesen szentségtörés volt. A pogányok és keresztények császárfogalma abban különbözött egymástól, hogy az előbbiek szemében a császár továbbra is istenként jelent meg (Paneg. 12,4,5), míg az utóbbiak az Isten kegyelméből uralkodó császárt látták benne. Azonban a császár szakrális jellegén, illetve ezáltal az uralkodó és az alattvalók közötti végtelen távolságon ez mit sem változtatott, mivel az uralkodó keresztény szemszögből nézve is a summa divinitas által kiválasztott személy volt, akinek személyére „valamennyi földi dolog kormányzását bízta".
A császár hatalmát Diocletianus és Constantinus közigazgatási és hadseregreformja következtében hatalmas hivatali apparátus és újjászervezett — a 4. században legalább 435 000 vagy inkább 560 000 fős — hadsereg biztosította. A hatalmi apparátus magában foglalta a császár magánszemélyzetét (sacrum cubiculum) és a központi közigazgatási hivatalok személyzetét, akik együttesen az udvari személyzetet (comitatus) képezték, továbbá a polgári közigazgatás számtalan hivatalát, valamint a nagyobb közigazgatási körzetek és a birodalom egyes provinciáinak katonai parancsnokságát.

Az apparátus fő feladata az volt, hogy biztosítsa a birodalom egységét, illetve a munkateljesítmény és a beszolgáltatás kényszerítő rendszerének a működését. Hasonló célt szolgált a meglehetősen intenzív joggyakorlat is, amely aktív törvényhozói tevékenységben, valamint törvények és rendeletek kodifikációjában nyilvánult meg. A császárság hatalmi helyzetét különösen az a tény emeli ki, hogy a senatus a hatalom gyakorlásában többé már nem azt a tekintetbe veendő ellenőrző testületet jelentette, mint a korai császárság idején.
A birodalom nyugati felében, ahol az uralkodói székhely nem Rómában, hanem Trierben, Milánóban, Ravennában és egyebütt volt, többé szó sem lehetett a császár és a senatus közötti rendszeres párbeszédről.

A 4. század folyamán ez a rendszer elég erős volt ahhoz, hogy önmaga létezését biztosítsa, és ezáltal a birodalom egységét megőrizze. A társadalom legszélesebb köreinek erőszakos elnyomása révén azonban az állam mindjobban megfosztotta magát saját társadalmi gyökereitől. Ezáltal a római császárság hatalmi apparátusával öncélúvá vált, úgyszólván puszta teherré, amely erőszakrendszerével elsősorban a társadalom elnyomására törekedett, és ezzel egyidejűleg bénította a társadalmi fejlődést. A népvándorlás megindulása óta az állam egyre kevésbé volt abban a helyzetben, hogy alattvalóinak védelmet tudjon nyújtani a külső ellenséggel szemben.
A barbárok korábban soha nem tapasztalt mértékben megnövekedett nyomása következtében az államszervezet jelentősen meggyengült, és szétesését a Római Birodalom 395-ben gyakorlatban is bekövetkezett kettéválása óta többé már nem lehetett feltartóztatni. Míg a Keletrómai Birodalom — amely kedvezőbb társadalmi előfeltételekkel rendelkezett és a barbár támadásoknak is kevésbé volt kitéve — fenn tudott maradni és képes volt saját uralmi rendszerének fokozatos megreformálására is, addig a Nyugatrómai Birodalom sorsa az 5. században már a végéhez közeledett. Az ismétlődő barbár hadjáratok, Róma átmeneti megszállása először a nyugati gótok (410), majd a vandálok (455) által, különösen pedig a germán territoriális államok létrejötte a Római Birodalmon belül — mindenekelőtt Észak-Afrikában, Hispaniában és Galliában — teljes nagyságában megmutatták a nyugati Imperium gyengeségét. A korábbi politikai rendszer végét Nyugaton 476-ban az utolsó nyugatrómai császár, Romulus Augustulus Odoaker, germán zsoldosvezér általi trónfosztása jelzi.

Ilyen feltételek közepette a késő Római Birodalomban a társadalmi rétegződést meghatározó alaptényezők még inkább eltolódtak, mint a 3. század folyamán. Az Imperium gazdasági nehézségei tovább mélyítették a szegény és gazdag közötti szakadékot. Hogy mennyire fontosnak tartották a tulajdon által adott pozíciót, kiderül Iulianus (361-363) egyik edictumából, amelyben a büntetőjogi kiváltságokat rögzítette (a tulajdon elkobzása halálbüntetés kiszabása helyett, ha valaki a bűnös vagyonát elrejtette). A császár ugyanis nem honestiores és humiliores között tett különbséget, amint ez a késő római büntetőjogban szokásos volt, hanem a locupletes és azok között, akik per egestatem abiecti sunt in faecem vili-tatemque plebeiam (a szegénység révén a söpredék és az alantas nép soraiba süllyedtek le — Cod. Theod. 9,42,5).
A hatalom birtokosai és a hatalommal nem rendelkezők közötti különbségek is még jobban megnövekedtek, mint korábban, mégpedig az állam hatalmi igényének megfelelően. Egy 4. századi szerző a római társadalom két fő csoportját egyrészt a potentesben, másrészt pedig a — szegény — tenuioresben vélte felismerni (Anon., De reb. bell. 2,3).

A késő római monarchia uralmi rendszerének megfelelően az egyes társadalmi csoportok tényleges hatalmi pozíciója természetszerűleg sokkal inkább az uralkodóhoz fűződő viszonyukból adódott, mint a császárkor első évszázadaiban. Az udvari személyzet több befolyással bírt, mint az egyszerű senatorok, és a legfontosabb hatalmi pozíciók az uralkodó mindenkori tanácsadóinak kezében voltak. Ez annál is inkább így volt, mivel sok császár gyermekként került a trónra, és ily módon kezdettől fogva a császári hatalmi apparátus irányítása alatt állt.
A legbefolyásosabb személyek a „szent" consistorium tagjaihoz tartoztak, amely a legfontosabb közigazgatási feladatkörök vezetőit foglalta magában. A korai császárkorban működő consilium principisszel ellentétben ez már állandó jellegű testület volt, amely a hadsereg főparancsnokaiból, az uralkodó hűséges, személyes szolgálóiból, nem utolsó sorban pedig tekintélyes egyházi méltóságokból tevődött össze. Ennek megfelelően a társadalmi megbecsülés alapja is mindenekelőtt a tulajdon és a hatalom volt, a zárt rendekhez való tartozás pedig részben elveszítette korábbi jelentőségét.
A lovagrend teljesen belemosódott egyrészt „felfelé" a senatori rendbe, másrészt pedig „lefelé" a decuriók rendjébe, akiket mint a városi tanácsok (curiae) tagjait gyakran a curialis megnevezéssel jelöltek. Ugyanakkor a tisztikar és a hivatali apparátus széles csoportjai továbbra sem tartoztak a senatori rendhez, hanem az ordo senatorius rangfokozatai alatt saját rangcsoportokat alkottak. Ezzel egyidejűleg a senatori renden belül is új hierarchia alakult ki.

Hogy az újonnan létrejött rangcsoportok társadalmi kategóriákként mennyire átvették a korábbi ordines helyét, leginkább abból a 412-ben kiadott edictumból derül ki, amely az eretnekség vétségéért járó büntetéseket rangcsoportokként szabta ki. A rendelet különbséget tesz az illustres és spectabiles (a két legmagasabb senatori rangosztály tagjai), a senatores és clarissimi (a senatus tagjai és egyéb senatori rangállású személyek), a sacerdotales (provinciális papi rangot viselők), a principales és decuriones (gazdag és közönséges curialisok), a negotiatores, plebei (közönséges „szabadok" a városokban és vidéken), circumcelliones (a birtokokon dolgozó, személyileg független idénymunkások) között, továbbá megkülönbözteti a servi és a coloni csapatjait is (Cod. Theod. 16,5,52 és 54).

Feltűnő, hogy a kiszabott büntetések mértéke a sacerdotales és a senatores között megegyezik, míg a clarissimi a principales büntetésének mértékében osztoztak, illetve, hogy a rabszolgáknak és a colonusoknak — mint nyilvánvalóan szegény rétegek tagjainak — megkorbácsolást helyeztek kilátásba, ellentétben a hierarchiában magasabb helyen elhelyezkedő csoportokkal, amelyeket pénzbüntetéssel sújtottak. Figyelemre méltó, hogy egy 382-ben kiadott törvény Constantinopolisban az egyes rangcsoportok tagjai, így például senatores, milites, officiales (a polgári közigazgatási apparátus tagjai) és servi számára a hétköznapokon is a rangjuknak megfelelő öltözéket rendelt el (uo. 14,10,1).

Az egyes társadalmi rangcsoportokhoz vagyoni, hatalmi és presztízs alapon való tartozás már egyáltalán nem volt a területi vagy etnikai származás függvénye. Jellemző módon a késő római hadsereg tisztikara I. Constantinustól kezdve növekvő mértékben barbárokból — mindenekelőtt germánokból állt.
A személyes jogállás is csak másodlagos szerepet játszott, a polgárjog jelentősége pedig már korábban teljesén megszűnt. A szabadok és a rabszolgák közötti különbség inkább csak elméleti jelentőséggel bírt, mivel a munkateljesítmény és beszolgáltatás, valamint a foglalkozás öröklésének kényszerítő rendszere a szolgaság új formáját testesítette meg, amely a lakosság legtöbb csoportját azonos mértékben érintette és a szabadság-szolgaság régi kategóriáit szinte teljességgel hatályon kívül helyezte. Ezzel szemben a társadalmi pozíció meghatározása szempontjából nagymértékben nőtt a személyes származás jelentősége, amely menthetetlenül következett a decuriók, kereskedők, kézművesek és colonusok foglalkozásának közvetve vagy közvetlenül fennálló, a katonák és az officiales körében pedig az állam részéről kikényszerített örökletességéből.
Hogy a születési arisztokrácia mit gondolt az előkelő származásról, azt aligha lehetne világosabban szavakba önteni Quintus Aurelius Symmachus senator kijelentésénél, miszerint „a jó vért mindig fel lehet ismerni" (Symm., Or. 8,3). Ezzel egyidejűleg a személyes képességek és teljesítmények és ezáltal a műveltség is jelentős szerephez jutottak. Ez a szembeszökő ellentmondás egyrészt úgy magyarázható, hogy azokat a korlátokat, amelyek elkülönítő ereje a társadalmi pozíciók kényszer örökletessége révén jelentős mértékben megnövekedett, rendszerint csak különleges személyes képességek által lehetett áttörni.

Másrészt viszont a késő Római Birodalom uralmi rendszere az egyéni képességek és teljesítmények kibontakoztatását — amennyire azok közvetlenül az állam hasznára váltak — nemcsak lehetővé tette, de egyenesen meg is követelte. Mivel a császárságnak érdeke volt a társadalmi erőszakrendszer fenntartása, ehhez nagyméretű hatalmi apparátusra volt szüksége. Ily módon az egyén mind az állami bürokráciában, mind pedig a katonai szolgálatban személyes teljesítmények révén mégis gyorsan felküzdhette magát. Ehhez járultak még a társadalmi felemelkedés lehetőségei az egyházon belül is, amelyhez megint csak nem előkelő származásra, hanem — akárcsak a császári bürokráciában is — elsősorban műveltségre, beszédkészségre és szervezőképességre volt szükség.

Ilyen feltételek közepette a késő római társadalom rétegződése lényegesen különbözött a kora császárkoritól. A társadalmi piramis felépítése alapvonásaiban messzemenően megfelelt a 3. századi válság idején kialakult modellnek, a birodalmi lakosság magasabb és alacsonyabb állású rétegeiben a 3. század folyamán végbement változás következményeit azonban még egyértelműbben kifejezésre juttatta. A honesti rétege meglehetősen heterogén, rangok szerint erősen tagolt társadalmi csoportokból tevődött össze, és ez a tagozódás az egyes földbirtokviszonyokkal és hatalmi pozíciókkal párosult.
A felső rétegekhez a császári házon kívül a senatori rend tartozott, amelybe formálisan a vezető közigazgatási tisztviselők és katonatisztek is beletartoztak, és amely maga különböző hierarchikus csoportokra tagozódott. Továbbá a felső rétegekhez számítottak a tisztikar és a közigazgatási személyzet további rangcsoportjai is, ugyanúgy, mint a műveltebb körök maradék része a magasabb egyházi hierarchiával egyetemben. Végezetül a városi curialisok rendjeit kell itt megemlíteni, amelyek azonban a rájuk nehezedő terhek miatt sok tekintetben az alsó rétegek felé sodródtak. Ezzel szemben a városi és vidéki humiles viszonylag homogén népréteget alkottak, amelynek egyes csoportjai a termelési és beszolgáltatási kötelezettség, a foglalkozási kényszer, erős szociális függőség, szegénység és alacsony megbecsülés révén alapvető közös jellemvonásokkal rendelkeztek.
Ez a széles réteg a közös ismertetőjegyek tekintetében, akárcsak a 3. században — szemben a felső rétegekkel — tagadhatatlanul az „osztály" ismertetőjegyeit mutatta, noha továbbra is hiányzott ennek a megjelölésnek a döntő kritériuma, nevezetesen a termelőeszközökhöz fűződő egységes viszony. Ily módon ez a réteg ugyanúgy magában foglalta a termelőeszközökkel közvetett vagy közvetlen módon rendelkező csoportokat, például saját felszereléssel bíró kézműveseket, kisbirtokos parasztokat, parcellát bérelő colonusokat, mint a teljesen nincstelen tömegeket, így például az állami manufaktúrában dolgozó kézműveseket és mezőgazdasági idénymunkásokat.

Ezáltal a római társadalom — a korábbi korszakokhoz hasonló módon — a késői császár- korban is alapvetően két kategóriára — felső és alsó rétegekre — tagozódott, anélkül azonban, hogy az előbbiek esetében a rendi szerkezet a korábbihoz hasonló, meghatározó szerepet játszott volna. A curialisok rendjének fejlődése a 3. századihoz képest sokkal erőteljesebben mutatott egy újfajta modell irányába, amelyben az arisztokrácia a városok felső rétegétől mind jobban elkülönült. Jóllehet egy igazi „középréteg" kritériumainak a curialisok nem feleltek meg, azok a nagyméretű társadalmi különbségek, amelyek nemcsak az alsó rétegektől, hanem a nagybirtokosoktól és az államhatalom képviselőitől egyaránt elválasztották őket, mégis világosan kifejezésre juttatták, hogy a késő római társadalom mennyire más szerkezetű volt, mint a korai császárkor társadalma egyik oldalon a kiváltságos rendekkel, másik oldalon pedig az egyszerű lakosság tömegeivel.
Az a vélemény, miszerint a lakosság nem két, hanem három fő csoportra tagolódik, jellemző módon már Nagy Constantinus korától felbukkant: egy 326-ban kiadott törvény a potior dignitas birtokosai, a decuriones és a plebei között tett különbséget (Cod. Theod. 13,5,5).
Ammianus Marcellinus pedig a honorati, urbium primates és a plebei csoportjáról beszélt (14,7,1), míg egy 409-re keltezhető edictumban a possessores, curiales és plebei három csoportjáról esik szó (Cod. Theod. 9,31,1).

Róma birodalmi elitjének 3. századi története arra a végkifejletre látszott jutni, hogy a senatori rend a lovagrend javára teljesen elveszíti vezető pozícióját. E politikai fejlődés eredménye azonban mégsem az lett, hogy az ordo senatorius második renddé degradálódott vagy teljes egészében eltűnt volna. Éppen ellenkezőleg, a 3. században végbement társadalmi átalakulás hosszú távon azzal a következménnyel járt, hogy a lovagrend vezető csoportjai teljesen beolvadtak a senatori rendbe, és hogy az ordo equester mint rend megszűnt létezni. Az ordo senatorius egyrészt ősi tradícióit, másrészt pedig a senatorok gazdagságán és megbecsülésén alapuló presztízsét illetően a késői császárkor idején is magától értetődőleg az uralkodó után a legmagasabb társadalmi ranggal rendelkezett.
Továbbra is mint pars melior humani generis számított (Symm., Ep. 1,52), a keresztény császárság számára is felmerült tagjai pedig változatlanul a nobilissimi humani generis (Symm., Or. 6,1). Így aztán a legmagasabb megtiszteltetés, amelyet az arra érdemes lovagi rangú katonatisztnek vagy közigazgatási tisztviselőnek adományozni lehetett, nem az első renden kívüli előléptetés volt, mint Gallienus és főként Diocletianus idejében, hanem az első rend soraiba való felvétel.
Ez a felismerés Nagy Constantinus nevéhez fűződik, aki 312 és 326 között a legelőkelőbb lovagokat besorolta a senatori rendbe, és ezzel egyidejűleg a magasabb rangú lovagi szolgálati helyeket senatori tisztségekké változtatta. Ilyen — számunkra ismert — hosszú lovagi pályafutás után consuli rangban a clarissimi soraiba felvételt nyert előkelő lovag volt például Caius Caelius Saturninus, az uralkodó hűséges kísérője (ILS 1214). Ezzel egyidejűleg a legkülönbözőbb provinciákból is sokan felemelkedtek a senatori rendbe (Paneg. 10,35,2).

Mindössze a perfectissimi rangcsoportja alá tartozó lovagok maradtak ki továbbra is a senatori rendből. Ugyanakkor azonban ezt a rangfokozatot az állam alacsonyabb hivatalnokaira is kiterjesztették, és számos egykori perfectissimusnak a senatori rendbe való besorolásával leértékelték. Ez a reform gyakorlatilag a lovagrend végét jelentette, még akkor is, ha ténylegesen soha nem oszlatták fel. Helyét a késő Római Birodalomban részben a senatori rend egyes új csoportjai, részben pedig a rangban alacsonyabb államhivatalnokok és tisztek vették át. Ez utóbbiak azonban többé már nem alkottak egységes rendet, ellenben, ha pályafutásuk során magas tisztséget értek el, ők is megkapták a senatori rangot.21J
Mindebből aligha lenne helyes következtetni, hogy Nagy Constantinus ezzel a politikával a senatori rend hatalmának a helyreállítására törekedett volna, és ezáltal uralma nem a dominatus kiteljesedését, hanem a végét jelentené.
Sokkal inkább az lehetett a célja, hogy a legmagasabb állami tisztségeket viselő személyek rangállását összhangba hozza a legmagasabb társadalmi ranggal. Reformja nem a senatori hatalmi pozíciók újra felélesztését eredményezte. Amennyiben a senatoroknak új funkciók jutottak, úgy ezeket mindenekelőtt az új udvari hivatalokban, az egyes közigazgatási feladatkörök csúcsán kapták, amelyekben kizárólag a császári monarchia szolgálatára voltak rendelve. Katonai szolgálati tisztségek jellemző módon nem juttottak nekik.

A késő Római Birodalomban a polgári igazgatást és a katonaság irányítását teljesen különválasztották egymástól (Cod. lust. 1,29,1), és az olyan magas parancsnoki tisztségek, mint a dux (provinciabeli seregek parancsnoka), a comes (mozgócsapatok parancsnoka) és a magister militum (hadseregtábornok) tisztsége, nem alkották a senatori hivatali pályafutás részét. Ráadásul e tisztségek birtokosai nem a senatori arisztokrácia soraiból kerültek ki, hanem rendszerint alacsony származású, hivatásos katonatisztek voltak. Noha a magister militum senatori ranggal rendelkezett, és a 4. század végétől a többi parancsnokot is átsorolták ebbe a rangcsoportba, mindez mit sem változtatott azon a tényen, hogy a senatori arisztokrácia tagjait a parancsnoki tisztségekből kirekesztették: nem ők kerültek a viri militares soraiba, hanem éppen fordítva, ez utóbbiak kapták meg a senatori rangot.
Nagy Constantinus reformja következtében a senatori rend jelentősen felduzzadt. Míg a római senatorok száma — az Augustus által hajdan rögzített létszámnak megfelelően — még a 3. században is alig haladta meg a 600 főt, számuk Constantinus idején legalább megháromszorozódott. Ehhez járult egy második senatus felállítása is az újonnan alapított fővárosban, Constantinopolisban; ennek létszáma Themistios szerint fennállásának első három évtizede alatt 300-ról 2000-re emelkedett (Them., Or. 34,13).
Ily módon a 4. század közepére vonatkozólag talán mintegy 4000 senatori rangú személlyel kell számolni (nem számítva az asszonyokat). Ez a szám az elkövetkezendő évtizedekben aligha csökkent, tekintve, hogy a kihalt családok helyére homines novi kerültek. „Új embereket" Constantinus uralkodását követően is minduntalan felvettek a vezető rendbe. A felvétel vagy ifjúkorban történt oly módon, hogy a felvett személy (legalább a praeturától felfelé) bejutott a senatori hivatali hierarchiába, vagy pedig idősebb korban — így például katonai pályafutás során szerzett érdemek elismeréseként — valamely magasabb senatori rendfokozatba történő adlectio révén.

A római vezető rétegben bekövetkezett összes változás sem tudta előidézni azt, hogy e réteg egyes csoportjai egységes renddé váljanak. A senatori rangú személyek egyes csoportjait csak az alapvető kiváltságok és a kötelezettségek fogták össze közös elemek gyanánt. A városi földbirtokosok terhei és adókötelezettségei alól mentesítve voltak, és a büntető eljárások során nemcsak hogy az olyan szigorú eljárások alól mentesültek mint a kínzás, hanem rendi státusuknak megfelelő bíróság ítélkezett felettük.
Anyagi szempontból évi földbirtokadó fizetésére (collatio glebalis vagy follis), különleges alkalmakkor a rend egésze által szervezett beszolgáltatásra (aurum oblaticium) és nyilvános játékok megrendezésére kötelezték őket. A késő Római Birodalom gazdasági szerkezetének megfelelően a senatorok rendszerint nagybirtokosok voltak, és nagy társadalmi megbecsülésnek örvendtek. Egyes csoportjaik azonban már a vagyon és rang tekintetében is különböztek egymástól. Ehhez járultak még a területi hovatartozás, a származás és a funkciók, továbbá a képzettség, a hagyomány és nem utolsó sorban a vallás szerinti további különbségek is.

A késő Római Birodalom gazdasági fejlődése, amely számos kis- és középbirtokost a tönk szélére sodort, elősegítette a hatalmas méretű senatori birtokok kialakulását. Ammianus Marcellinus szerint a senatorok birtokairól származó jövedelem nagysága a különböző provinciákban presztízskérdés volt (14,6,10). Bevételeiket egyrészt pénzben, másrészt pedig mezőgazdasági termékekben — mindenekelőtt gabonában és borban — követelték meg. Az egyes senatori csoportok jövedelmének nagysága eltért egymástól.
Az 5. század elején a leggazdagabb senatorok birtokaikról évente 4000 font, a gazdagok következő kategóriájába tartozó földtulajdonosok pedig 1500-2000 font aranyat tudtak behajtani. E mágnások birtokai igen gyakran az Imperium Romanum különböző részeiben feküdtek, ami azzal a következménnyel járt, hogy ezeket a vagyonokat a barbár betörések és a természeti katasztrófák sokkal kisebb mértékben sújtották, mint a decuriók szerényebb méretű birtokait. Sextus Petronius Probus, a köztiszteletben álló Anicii családjának vezető tagja (consul 371-ben), Ammianus szerint a római világ szinte minden részében rendelkezett birtokokkal, és gazdagságával éppúgy kitűnt, mint családjának hírnevével és hatalmával (27,11,1).

Fiatalabb kortársának, Quintus Aurelius Symmachusnak (consul 391-ben), a pogány sena-torok vezető alakjának három háza volt Rómában, számos villája Róma környékén és Itália legszebb részein, birtokai pedig Samniumban, Campaniában, Apuliában, Sicilián és Észak-Afrikában terültek el.
A 4. és 5. század fordulója táján a leggazdagabb senatori családnak a Valerii családja számított, mígnem Valerius Pinianus és felesége, Melania, akik meggyőződéses keresztények voltak, az 5. század elején szét nem osztották vagyonukat. A családnak birtokaik voltak Eszak-Itália, Campania, Apulia, Sicilia, Gallia, Hispania, Africa, Numidia és Mauretania területén ezek évi jövedelme állítólag 120 000 font arany (vagy inkább 120 000 arany solidus) volt. Ezenkívül volt a családnak egy háza Rómában a Caelius-dombon, amelynek árát egyetlen senator sem volt képes megfizetni. Más senatorok csak lényegesen kisebb vagyont tudtak felmutatni.
A szónok és költő Decimius Magnus Ausonius (consul 379-ben), aki homo novus volt a késő római senatusban, Aquitaniában curialis rangú apjától mindössze 50 ha szántóföldet, 25 ha szőlőt, 12,5 ha legelőt és valamivel több mint kétszer ekkora erdőt örökölt. Az a nagyszámú curialis, aki Nyugaton és Keleten a senatori rendbe felemelkedett, aligha lehetett ennél gazdagabb. Az ilyen vagyoni különbségek arra késztették Constantinust, hogy a senatorokat földbirtokadójuk nagysága szerint három kategóriába ossza (kettö, négy vagy nyolc Pollis = „pénzeszsák"). I. Theodosius a senatorok kérésére bevezette még a negyedik, legalacsonyabb kategóriát (évi hét solidus adókötelezettséggel).

Az egyes senatori csoportok közötti további különbségek rangállásukból következtek, amely nem vagyonuk nagyságának, hanem a különböző senatori tisztségek és a velük összekapcsolódó hatalmi pozíció megbecsültségének felelt meg. A senatori hivatalok hagyományos hierarchiája több állásnak a 3. század közepén és második felében való eltűnését követően — különösképpen pedig Diocletianus és I. Constantinus idején az új tisztségek létrehozása óta — többé már nem volt érvényben. Történtek ugyan kísérletek arra, hogy egyes hagyományos hivatalok tekintélyét újra megnöveljék. Igy például főleg Constantinus óta consuli tisztség a hivatali pályafutásban lényegesen magasabb rangot kapott a korábbinál az eponym.
Ugyanakkor ezt a hivatalt azáltal értékelték le, hogy barbár főtiszteket senatori cursus honorum nélkül is consuli tisztséghez juttattak. A vezető pozíciókat egyes korábbi, módosított tisztségek, valamint az új udvari hivatalok birtokosai kapták. Ilyenek voltak Róma és Constantinopolis városok praefectusai, a praefectus praetoriók, a proconsulok (Achaia, Asia és Africa provinciákban), az udvari elöljáró (quaestor sacri palatii), a kancellária és a biztonsági szolgálat vezetője (magister officii), a személyzeti főnök (primicerius notariorum), valamint a pénzügyek két irányítója (comes sacrarum largitionum, comes rei pri-vatae), továbbá a katonai főparancsnokok (magistri militum).

Az új hierarchia végső formáját I. Valentinianus 372-ben kiadott törvénye rögzítette. A senatori rendet három rangcsoportra, az illustres, spectabiles és clarissimi csoportjára osztotta. Az említett vezető tisztségeket az első két kategóriába tartozók kapták. Jóllehet I. Theodosius az egyes hivatalok rangját emelte, és ezáltal a rangcsoportok összetételét megváltoztatta, ezek a kategóriák továbbra is érvényben maradtak. Ez persze nem zárja ki az olyan további rangbeli különbségeket, mint amilyenek például a senatus tagjainak számító és a „közönséges" clarissimi között álltak fenn. A Colosseumban az 5. században említett rangok alapján utalták ki a Róma városi senatoroknak fenntartott helyeket.

A késő római senatori rend még kevésbé volt egységes területi összetétele tekintetében. A regionális senatori csoportok kialakulása jóval fontosabb következményekkel járt, mint a korai császárkorban, amikor a közös politikai érdekek és eszmék az egyes regionális csoportok közötti különbségeket elmosták. Először is éles választóvonal létezett a nyugati és a keleti birodalomrészről származó senatorok között. Az előbbiek a Róma városi, az utóbbiak pedig a constantinopolisi senatus tagjai voltak.
Míg a római senatus nagy tiszteletnek örvendett és hagyományokban bővelkedő családokkal büszkélkedhetett (ilyenek voltak például Anicii, a Ceionii és a Valerii), addig a constantinopolisi senatusban — legalábbis az első generációkban — a „parvenük" voltak túlsúlyban, és emiatt testületüket senatus secundi ordinisnek tekintették (Exc. Val. 1,30). Ugyanakkor a nyugati senatorok még mindig elsősorban földbirtokos arisztokráciából kerültek ki, szemben a keletiekkel, akik közül nem kevesen Constantinopolis kézműveseinek soraiból emelkedtek fel (Libanios, Or. 42,11 és 22. skk.).

Összességében véve az előbbiek szemléletmódjuk tekintetében lényegesen konzervatívabbak voltak az utóbbiaknál. Ez mindenekelőtt Nyugaton széles senatori köröknek a kereszténységgel szemben kifejtett heves ellenállásában mutatkozott meg. A nyugati birodalomrészben is kialakultak azonban regionális csoportok, nem utolsósorban azért, mert számos senatori nagybirtokos állandóan saját szűkebb hazájában élt, és saját rendjén belül legfeljebb csak a szomszédaival érintkezett. Főleg a barbár betörések következtében — amelyek egy-egy térség senatori dominiumait egyformán veszélyeztették — az adott csoportok esetében nyilvánvaló partikuláris érdekek bontakoztak ki, amelyek más csoportokéval nem mindig, a császári központi hatalom érdekeivel pedig csak ritkán estek egybe. A nyugati provinciákban a leghatalmasabb regionális csoportok Hispania, különösen pedig Gallia senatori rangú mágnásaiból jöttek létre. Így volt ez továbbá Észak-Afrikában is, ahol igen nagy kiterjedésű senatori birtokok terültek el.

Magában Rómában is jelen volt azonban egy erős senatori csoport. Ennek tagjai vagy Rómában vagy legalábbis itáliai villáikban laktak, a senatusban fontos szerepet játszottak, és politikai téren is számottevő aktivitást fejtettek ki. Annak büszke tudatában, hogy ők Róma legrégebbi és legjobb hagyományainak az őrzői, különös tiszteletet követeltek maguknak. Ezzel egyidejűleg elszánt küzdelmet folytattak az egyház ellen, amelyben a mos maiorum és ezáltal a római állam rendjét fenyegető veszélyt véltek felfedezni. Ezt az irányzatot leginkább a 4. század második felében Quintus



Folytatás: Előfeltételek és általános ismertetőjegyek II. rész