logo

XXIII Maius AD

Előfeltételek és általános ismertetőjegyek II. rész

Aurelius Symmachus személye körül szerveződő csoportosulás testesítette meg, és maga Symmachus, korának „első" senatora (Sokr. 5,14), egy nagy tiszteletnek örvendő senator fia, tehetős nagybirtokos, író, szónok, köztisztviselő és éppoly tudatos, mint amilyen befolyásos pogány, világosan kifejezésre juttatta e csoport érdekeit és elképzeléseit.
A senatori renden belül azonban azok a társadalmi különbségek játszották a legnagyobb szerepet, amelyek abból adódtak, hogy ki milyen módon lett senator. Az egyik oldalon a senatori családok leszármazottai és azok az „új emberek" álltak, akik ifjúkorukban nyertek felvételt a senatori rendbe, a másik oldalon pedig azok az alacsony származású főtisztek és közigazgatási tisztviselők, akiket hosszú katonai vagy hivatali pályafutást követően idősebb korukban vettek fel valamelyik senatori rangosztályba.
Az előbbiek a vagyonukat rendszerint elődeiktől örökölték, kora ifjúságuktól fogva eltanulták az előkelő személyek illemtanát, gyakran magas szintű képzettségre tettek szert, például a jogtudomány, a szónoklattan, az irodalom, a történettudomány területén, és már alacsonyabb — quaestori vagy praetori rangú — hivatalokban is gyakorolhatták a senatori erényeket. Ezáltal a hagyományokhoz ragaszkodó és köztiszteletnek örvendő arisztokráciát alkottak.

Symmachus kifejező módon testesítette meg az ilyen késő római arisztokrata típusát. Az alacsony származású államhivatalnokok és parancsnokok ebben az arisztokráciában sokkal kevésbé tudtak asszimilálódni, mint a korai császárkorban a senatori rendbe felvételt nyert előkelő lovagok az akkori ordo senatoriusban. Ennek oka leginkább az volt, hogy a késő Római Birodalomban a homines novi rendszerint viszonylag nem előkelő társadalmi szintről, amint például a principatus korának emelkedtek fel a senatori rangig legtöbb lovagja, hanem gyakran rendkívül alacsony társadalmi viszonyok közül. Így például Sextus Aurelius Victor, a történetíró, egyszerű afrikai parasztcsaládból származott, és a vita honestiorig, sőt, végül Róma praefectusának tisztségéig vezető utat műveltsége segítségével küzdötte végig (Aur. Vict., Caes. 20,5).
Az állami bürokráciában szolgáló „új emberek" esetében a polgári közigazgatási feladatkörökben folytatott tevékenység és az ennek ellátásához szükséges képzettség mégis olyan tényezők voltak, amelyek összekötötték őket az arisztokrácia tagjaival. Az arisztokrácia és a főtisztek között azonban hiányoztak az ilyen jellegű kötődések. A katonák igen gyakran barbár vagy félbarbár származásúak voltak, mint például a magister militum tisztségét betöltő Flavius Stilicho, aki vandál tiszt és római nő fia volt.
Hivatali pályájukat, akárcsak Stilicho, ab ineunte aerate per gradus clarissimae militiae ad columen regiae adfinitatis evectus (ILS 1278), a katonai szolgálaton belül járták be, amelyhez az arisztokráciának már semmi köze nem volt. Ennek megfelelően sok magasrangú tiszt egyáltalán nem felelt meg a senatori rend kulturális elvárásainak. Vetranio magister militum például, akit seregei 350-ben Illyricumban császárrá kiáltottak ki, írástudatlan volt, és ráadásul mint prope ad stultitiam simplicissimust tartották számon (Epit. de Caes. 41,25).

Ennek megfelelően az egyes senatori körök szemléletmódja és eszmevilága meglehetősen különbözött egymástól. A pogányok és a keresztények közötti frontok a renden belül további választóvonalakat jelentettek. Míg az előbbiek ahhoz ragaszkodtak, hogy minden erényt ad exemplum veterum valósítsanak meg (ILS 1243), addig számos keresztény senator „nem római" módon viselkedett, mint például Valerius Pinianus, aki a vagyonának eladásából befolyt hatalmas összeget szétosztotta a szegények között.
Jóllehet az 5. század elejére a senatori családok zöme állami nyomásra formálisan keresztény hitre tért, de legalábbis Rómában változatlanul az ő köreikből indult ki a heves egyházellenes propaganda. Az antik hagyományok és a keresztény felfogás olyasfajta ötvözetére, amely Boethiusban (megh. 524-ben) öltött testet, a senatori arisztokrácia csak később volt képes.

A késő Római Birodalomban a társadalom felső rétegeinek a széthullását az is elősegítette, hogy széles csoportokat nemcsak hogy kizártak a senatori rendből, de funkciójuknak, életmódjuknak és eszmeviláguknak megfelelően részben más érdekeket testesítettek meg, mint az első renden belül legalábbis a hagyománytisztelő arisztokrácia. Az ilyen körökhöz tartozott az officiales, valamint a clarissimi rangosztálya alatt elhelyezkedő tisztek széles csoportja, továbbá az értelmiség, azon belül is mindenekelőtt az egyházi hierarchia képviselői.
A rendszeres fizetésnek, az adó- és büntetőjogi kiváltságoknak köszönhető általában jó anyagi viszonyok, a kedvező felemelkedési lehetőségek és nem utolsósorban a tekintélyes politikai befolyás ezeket a csoportokat az előkelő társadalom részeivé minősítették. Hogy az egyházi vezetőket a császári udvarban mekkora tisztelet övezte, megmutatkozott például abban a befolyásban, amelyet Ambrosius milánói püspök I. Theodosiusra gyakorolt. Éppen az előbb említett csoportok eltérő szellemi színvonala és kulturális ideáljai nem tették lehetővé, hogy ezek a körök ugyanolyan módon a császárság egységes támaszát alkossák, mint a senatori és lovagrend, valamint a decuriók rendje a principatus korában.
A tisztek gyakran római műveltség nélkül barbárok voltak. Az officiales soraiban ugyanúgy voltak művelt pogányok, mint keresztények, az értelmiség rétegének legjobb képviselői pedig részben öntudatos pogányok, részben szorgos keresztények voltak, míg az utóbbiak köre is az orthodoxia vagy egyes eretnek irányzatok híveiként egymással küzdelmet folytató különböző csoportokra esett szét.

Ily módon a késő római császárság nem támaszkodhatott messzemenően homogén, egységes érdekű vezető rétegekre. Ebben a fejlődésben nagy szerepet játszott a curialisoknak a késő római társadalomban elfoglalt helye is. A curialisok sok tekintetben a kiváltságos felső rétegekhez tartoztak. Főként még a 4. században a felvétel egy adott közösség curialisai közé sokak számára a társadalmi felemelkedés szempontjából kívánatos célnak tűnt. A curialisok földbirtokosok voltak, még akkor is, ha adott esetben — mint például egy 342-ben hozott határozat értelmében — már a 25 iugera nagyságú földbirtok elég nagynak számított (azaz 6,3 ha, kb. harmincada Ausonius bordeaux-i birtokának) a curialisi besoroláshoz (Cod. Theod. 12,1,33).
Akadtak gazdag curialisok is, akik az egyes városokban a principales rétegét alkották. Symmachus megjelölése szerint ezek voltak a városi lakosságon belül az optimates (Ep. 10,41), Ausonius szavaival a proceres (Aus., Mos. 402). A curialisok büntetőjogi kiváltságokat élveztek, köztiszteletnek örvendtek, és hatalommal rendelkeztek honfitársaik fölött. Salvianus szerint a curialis saját városában tyrannus volt, aki abban a hitben élt, hogy hatalmas és megbecsült (Salv., De gub. Dei 5,18).
Az afrikai Thamugadi város 363-ból származó albuma a helyi ordo 190 tagját régi címeikkel és a hagyományos rangsornak megfelelően sorolja fel. Egy évszázaddal később a curialisok a legmagasabb császári elismerésben részesültek: Maiorianus császár 7. novellájában az a megjegyzés található, miszerint curiales nervos esse rei publicae ac viscera civitatum nullus ignorat. Mégis a közhivatalok, amelyeket a thamugadi ordo egyes tagjai magukra vállaltak, a legtöbbjük számára teher (munus) volt, és a curialisok Maiorianus által dicsért szerepe mindössze az állam javára hozott teljesítményre szorítkozott.

Különösen Nagy Constantinusnak a curialisok rendjéről hozott törvényei óta ennek a rendnek a tagjait sokszor alig részesítették jobb bánásmódban, mint a nem szabad embereket, és terheik is hasonlóak voltak. Bár a curialis-állás kényszer örökletességét törvény útján nem írták elő, a gyakorlatban ez mégis ténylegesen fennállt, mivel a curialis családból származó fiúkat vagyoni helyzetük alapján rendszerint besorolták a curiae testületébe. A curiae feltöltéséhez minduntalan kényszerítő eszközök alkalmazásához kellett nyúlni. Ily módon egy 317-ben kiadott törvény értelmében egy város curialis rendjébe azoknak a vagyonos személyeknek is be kellett lépniük, akik incola minőségben csak ideiglenesen tartózkodtak a városban, vagy mint idegenek a közelben földbirtokkal rendelkeztek (Cod. Theod. 12,1,5).
A curialisok szabadságát nagymértékben korlátozták. Közösségüket csak helytartói engedéllyel hagyhatták el, még akkor is, ha például a várost érintő ügyekben a császárt akarták felkeresni. Ha pedig több mint öt évet voltak városuktól távol, akkor vagyonuk a kincstárra szállt. Még az is tilos volt számukra, hogy a városon kívül fekvő saját birtokukon hosszabb időre letelepedjenek, és birtokuk eladásához helytartói engedélyért kellett folyamodniuk.

Leginkább azonban az előírt teljesítési kötelezettségek terhelték meg őket. A curialisok felelősek voltak városuk gabonaellátásáért, közrendjéért és a középítkezésekért; a magistraturák betöltésekor nyilvános játékokat kellett rendezniük. Ezen túlmenően irányítaniuk kellett városuk pénzügyeit, az adósságokért pedig teljes felelősséggel tartoztak. Elsősorban rájuk ruházták a közösségen belüli fej- és földadó behajtását, annak elmulasztása esetén szigorú büntetések kilátásba helyezése és a bevételekért való teljes személyes felelősség kikötése mellett. Polgártársaik szemében különösen ez utóbbi kötelezettségek miatt tűnhettek „tyrannusoknak". A császári politikának az a sakkhúzása, hogy saját közösségükön belül adóbehajtóvá tették őket, jelentősen hozzájárult a késő római társadalmon belüli ellentétek kiéleződéséhez.
A felsorolt kötelezettségek révén azonban, amelyeket a késő Római Birodalom gazdasági feltételei közepette korántsem lehetett mindig teljesíteni, maguk a curialisok is az állam áldozatai lettek. Ilyen körülmények között városi „önkormányzatokról" már nemigen lehetett beszélni. A város közigazgatásában a legfontosabb funkciót a curator gyakorolta, mint a központi kormányzat által a városi pénzügyek irányítására kinevezett felügyelő. Így aztán nem lehet csodálkozni azon, hogy a curialis rang sokak szemében nem kiváltságnak, hanem egyenesen büntetésnek tűnt. Jellemző módon Pontus dioecesis ariánus helytartója az orthodox keresztényekkel szemben olyan intézkedést hozott, amelyet korábban aligha lehetett volna büntetésként elképzelni: ellenfeleit besoroltatta a városok curialislistáiba.

Sok curialis mindebből levonta a megfelelő következtetést, és különböző úton-módon megpróbált a terhek alól kibújni. A curialisok szökése a városokból a késő római jogalkotás ismétlődő tárgya volt. A szökések során a városi felső réteg tagjai nemcsak a hadseregben kerestek menedéket, ahol a curiába való visszatérést előíró rendelkezés (Cod. Theod. 12,1,22) ellenére még mindig leginkább el tudtak vegyülni, hanem agyafúrt módszereket is kitaláltak, például valamelyik nagyhatalmú nagybirtokos védelméért folyamodtak annak rabnőjéhez fűződő viszonyuk alapján. Ennek a cselnek a megtiltását 319-ben nemcsak a Codex Theodosianusba (12,1,6), hanem a Codex Iustinianusba (5,5,3) is felvették, minthogy a szökésnek ez a módja — sok más módszer mellett — nyilván ismételten előfordult.
A gyakorlatban azonban a curiák elnéptelenedését rendeleti úton nem lehetett feltartóztatni. Arról, hogy még egy olyan nagy város, mint Karthagó sem rendelkezik többé a megfelelő számú curialisszal, már 339-ben panasz történt (Cod. Theod. 12,1,27). A 380-as években Libanios azt írta, hogy szülővárosában, a syriai Antiochiában, ahol korábban 600, vagy akár kétszer annyi curialis is volt, még 60-at sem lehet összeszedni (Lib., Or. 48,4). Ez idő tájt a cappadociai városokban olyan nagy volt a curialisok hiánya, hogy egy ízben még egy nagy vagyont öröklő négyéves gyermeket is felírtak a curialisok listájára (Basilius, Ep. 84,2). 429-ben megállapították, hogy Africában sok helyütt szinte egy tanácstagságra alkalmas személy (nullus paene curialis idoneus in ordine cuiusquam urbis) sem található (Cod. Theod. 12,1,186).

445-ben kelt az a rendelet, amely szerint egy város ordóját csakis akkor lehet munkaképesnek tekinteni, ha legalább három curialist tud felmutatni (Nov. Val. 13,10). Ezek a tényezők a curialis rend hanyatlását és ezáltal az érintett területeken a városi élet katasztrofális meggyengülését mutatják. Még ha a curiák elnéptelenedését nem is mindig csak az alig elviselhető kötelezettségek okozták, és noha a birodalom különböző részein a helyzet különböző volt, a fentebb vázolt fejlődési folyamat feltartóztathatatlannak bizonyult.

Miközben a késő római világban a honesti számos rétegre hullottak szét, a humiles egyes rétegei mind egységesebb formát öltöttek. Nivellálódásuk egyrészt a városi és vidéki általános elszegényedésben nyilvánult meg, másrészt a városi és vidéki tömegek szabadságának elvesztésében, amely az egységes gazdasági, társadalmi és politikai kötöttségekből adódott. A rabszolgaság mint hajdani gazdasági és társadalmi intézmény szinte teljesen elvesztette jelentőségét.
„A végeredmény azonban az volt, hogy nem a szabad munkának engedtek szabad teret, hanem hogy a rabszolgaság intézményével együtt versenytársa, a szabad munka is lehanyatlott. Az új körülmények, amint azok a 3. század végétől konszolidálódtak, nem ismerik többé a szabad munkát, hanem csak a munkakényszer fogalmát az örökletessé vált rendekben, a vidéki lakosság és a colonusok soraiban, valamint a kézműveseknél és a céhekben — és ugyanígy a adóterhek legfőbb viselőivé lett tanácsosok körében.

A rabszolgaság a késői császárkorban sem a városokban, sem pedig vidéken nem tűnt el. Augustinus szerint Karthagóban szinte minden második családban voltak rabszolgák, Synésios szerint pedig Kyrénében szinte minden házban. Libanios korában Antiochiában azok, akik kéthárom rabszolgát tartottak, egyáltalán nem számítottak gazdagnak. A senatori rangú Valerii siciliai birtokain a 4. és az 5. század fordulóján még 400 servus agricultor tevékenykedett, és ekkoriban a hispaniai nagybirtokokon is dolgoztak olyanok, akik a forrásokban mint servuli jelennek meg. Beszerzési lehetőségek a rabszolgacsaládok természetes szaporulatán kívül is voltak.
Kitett gyermekekre mint a rabszolgaság utánpótlási forrására vonatkozólag a késői császárkorban is vannak adatok. Gyakran fordult elő, hogy eladósodott egyének gyerekeiket rabszolgának adták el. A barbároktól is lehetett rabszolgát vásárolni, és időnként barbár hadifoglyokat is rabszolgasorba vetettek. Ez történt például 406-ban azoknak a germánoknak a tömegeivel, akik Radagaisus vezetése alatt benyomultak Itáliába. A jogelméletben a rabszolgákat továbbra is külön kategóriaként kezelték, és a személyi szabadság vagy szolgaság még Iustinianus (527-565) Intelmeiben is a személyjog legfontosabb ismertetőjegyének számított.

Ugyanakkor azonban a szabadság és szolgaság hagyományos értelemben történő megkülönböztetése a tényleges társadalmi viszonyok tekintetében nem játszott olyan nagy szerepet, mint korábban. A nivellálódás világosan megmutatkozott a jog fejlődésében is. Az egyik oldalon a 4. században a rabszolgák jogi helyzete különböző törvények jóvoltából javult, és több tekintetben egyenrangúak lettek a szabadokkal. Így például keresztény rabszolgáknak zsidó rabszolgatartójukkal szemben a törvény védelmet nyújtott, a rabszolgák kasztrálását megtiltották, és testi fenyítést csak mint végső fegyelmező eszközt engedélyeztek. Különösen humánus hang csendül ki Nagy Constantinus 325-ben kiadott rendeletéből, amelyben megtiltotta, hogy a rabszolgacsaládok tagjait különböző tulajdonosoknak való eladással elszakítsák egymástól (Cod. Theod. 2,25,1).
A másik oldalon viszont a „szabad" lakosságot a lakóhely és a foglalkozás szabad választásának megakadályozása, valamint a munkateljesítmény és beszolgáltatás kényszere révén a rabszolgák szintjére süllyesztették. Különösen a colonusokkal kapcsolatos kérdéseket taglalva már maga a jogelmélet sem tett többé különbséget „szabadok" és „rabszolgák" között.

A colonusok a röghöz kötöttségük (adscriptio glebae) miatt a 4. század végén a „rög rabszolgái"-nak számítottak: et licet condicione videantur ingenui, servi tamen terrae ipsius cui nati sum aestimentur (Cod. lust. 11,52,1,1). Beszolgáltatási kötelezettségeik a nagybirtokosok javára szintén erős személyi kötöttséggel jártak, olyannyira, hogy a jogelmélet szemében szinte a földbirtokos rabszolgáiként jelentek meg. Így válik érthetővé, miért beszél a császári törvényhozás időnként a colonusokról mint „tulajdon"-ról (Cod. Theod. 4,23,1).

A colonusokat a vagyonszerzés jogától ugyanúgy megfosztották, mint a rabszolgákat, akik csakis gazdájuk jóindulatától függően rendelkezhettek saját peculiummal. A colonusoknak csak vagyonszerzésre volt joguk, elidegenítésre azonban nem, és amire szert tettek, az jogi szempontból nem az ő tulajdonuk volt, hanem a földbirtokosé (Cod. lust. 11,50,2,3). Igy Iustinianus joggal állapíthatta meg, hogy a servi és az adscripticii (azaz röghöz kötött colonusok) között lényegében nincs semmiféle különbség: mindkét csoport az úr potestasa alatt állt, és míg a rabszolga saját vagyona révén felszabadulhatott, addig a colonust az általa megművelt földbirtokkal együtt el lehetett adni (uo. 11,48,21,1).
A rabszolgák és a szabadok életfeltételeit a mindennapi életben rendszerint alig lehetett megkülönböztetni, és ez nemcsak a földbirtokokon volt így, hanem a városokban is. Libanios szerint a névleg szabad kézműveseknek, hacsak nem akartak éhen pusztulni, keményebben kellett dolgozniuk, mint a rabszolgáknak (Or. 20,37). Ehhez járult még a megvetés is, amely a névleg szabad és rabszolga humilest a hatalmasok részéről egyformán érintette. Jellemző módon a császári edictumok a faex („csőcselék”) kifejezést ugyanúgy használták az alacsonyabb néprétegekre általános értelemben, mint külön a rabszolgákra vonatkozólag is.

Természetesen a humiles széles rétegén belül is léteztek társadalmi különbségek, nevezetesen a városi és a vidéki lakosság között, továbbá mind a városokban, mind pedig vidéken egyes csoportok között is, mégpedig a foglalkozás, a tulajdonviszonyok és a honestihez fűződő kapcsolatok tekintetében. A városi és a vidéki plebs között nem csupán a lakóhelyet és a foglalkozást illetően álltak fenn különbségek, hanem társadalmi állásukat tekintve is. Diocletianus idején a rusticana plebset olyan népességcsoportként határozták meg, amely a fallal körülvett központok környékén élt és meghatározott mennyiségű mezőgazdasági terméket (annona) szolgáltatott be, és amelyet fejadó (capitatio) fizetésére köteleztek (Cod. lust. 11,55,1).
Ugyanakkor a plebs urbana Diocletianustól fejadómentességet kapott, és ezt a kiváltságot 313-ban Nagy Constantinus megerősítette (Cod. Theod. 13,10,2). Ez a réteg rendkívüli adók fizetésére — mint például a collatio lustralis nevű vagyonadóra, amelyet a kereskedőknek ötévenként aranyban kellett teljesíteniük —, valamint pontosan előírt munkaszolgálatra volt kötelezve. Ehhez járult még egy további társadalmi különbség, nevezetesen az, hogy a vidéki lakosság tömegeinek egyidejűleg kellett az államapparátus fenntartásához szükséges adók jelentős részét valamint a földbirtokosok által előírt kötelezettségeket előteremtenie. Ezzel szemben a kereskedőknek és a kézműveseknek elvben csak az állam által támasztott igényeket kellett kielégíteniük. Ily módon a városlakók a vidéki tömegekkel szemben bizonyos előnyöket élveztek, és ezeket — legalábbis egyes esetekben — ki is tudták használni.

A 4. században például Antiochiában voltak olyan kereskedők és kézművesek, akik kedvező anyagi körülmények között éltek, és főleg az ott megtelepedett állami hivatalnokréteg vásárlóerejéből hasznot tudtak húzni. Nem valószínű azonban, hogy a késő Római Birodalomban a plebs urbana felől a plebs rustica irányába ugyanolyan egyértelmű társadalmi lejtő vezetett volna, mint a korai császárkorban.
A városi lakosságra nehezedő terhek is éppen elég nyomasztóak voltak, a szegénység és az ínség sok várost nyomasztott, és a közvetlen állami ellenőrzés gyakran sokkal terhesebbnek bizonyult, mint a földbirtokosok által gyakorolt elnyomás. Ehhez járult még az is, hogy a földműves a legnagyobb kizsákmányoló, vagyis az állam túlkapásaival szemben éppen saját földbirtokosánál tudott némi védelmet találni, miközben a városi kereskedő vagy kézműves például egy korrupt tisztviselővel szemben szinte teljesen védtelen volt. Hogy a késő római uralmi rendszer keretein belül a hivatalnokok korruptsága még a legmagasabb rangok esetében is hihetetlen méreteket ölthetett, éppen eléggé ismert tény (pl. Amm. Marc. 28,6,7. skk.).

A plebs urbana soraiba kereskedők, kézművesek, a közösség közigazgatásában ténykedő alacsonyabb rangú személyzet, a városi előkelő rétegek háziszemélyzete és egészen szegény alkalmi munkások tartoztak. Ennek megfelelően ez a réteg — főleg a nagyvárosokban — nemcsak névleg „szabadokból" tevődött össze, hanem rabszolgákból és kisebb számban felszabadított rabszolgákból is. A rabszolgák mindenekelőtt a gazdag polgárok házi-személyzetét alkották, továbbá a városi közigazgatás céljaira vették őket igénybe, de ezenkívül megtalálhatjuk őket a kézművesek között is. A kereskedők és a kézművesek rétege mindenekelőtt az Imperium Romanum — elsősorban a keleti birodalomrész — nagyvárosaiban főleg a 4. században még mindig jelentős méretű volt. Libanios Antiochiában pékeket, zöldségeseket, ezüst- és aranyműveseket, vendéglősöket, borbélyokat, kőfaragókat, illatszerárusokat, fémműveseket, cipészeket, takácsokat, élelmiszerkereskedőket és textilárusokat említ.
A Notitia urbis Romae adatai szerint Rómában 254 kis pékműhely létezett. Constantinopolisban Ióannés Chrysostomos szerint mindenütt cipészeket, takácsokat és ványolókat látni, Themistios pedig azt állította, hogy a városban hemzsegtek az ácsok, építőmunkások és egyéb kézművesek. Számos városi kézműves saját kis műhelyében ténykedett, de nem hiányoztak a rabszolgákat vagy szabadokat foglalkoztató nagyobb magánüzemek sem. „Nagyüzemeknek" az állami manufaktúrák (fabricae) számítottak, amelyeket a késő Római Birodalomban azzal a céllal hoztak létre, hogy az államnak, de mindenekelőtt a hadseregnek a szükséges kézműipari termékekkel történő ellátásában jelentkező nehézségeket kiküszöböljék vagy legalábbis csökkentsék.
A Notitia Dignitatum adatai szerint Nyugaton 20, Keleten 15 ilyen fabrica működött. Számos műhely csupán egyetlen termék előállítására szakosodott; így pajzsokat például Lauriacumban, Carnuntumban és Aquincumban, íjakat Tici-numban, nyilakat Concordiában, egyenruhákat Trierben és másutt gyártottak. Az ilyen üzemekben ugyanúgy dolgoztak szabad születésű kézművesek, mint rabszolgák; az utóbbiak között fegyencek is akadtak.

Így tehát legalábbis a nagyvárosokban a plebs különböző rétegekre tagozódott, és társadalmi hierarchiája a még leginkább megbecsülésnek örvendő, részben tehetős kereskedőktől az állami manufakturákban dolgozó fegyencekig terjedt. Ugyanakkor rendkívül világosan mutatkoztak meg azok a tényezők is, amelyek elősegítették a városi alsó rétegek nivellálódását. Minden kereskedő és kézműves szigorú állami ellenőrzés alatt dolgozott. Az ellenőrzést elősegítette, hogy a kézműveseket és kereskedőket testületek fogták össze, amelyek tagságát jól át lehetett tekinteni, és amelyek felett felügyeletet lehetett gyakorolni. Ilyen jellegű testületekbe tömörültek például a milánói kereskedők (corpus mercatorum Mediolanensium).
Rómában egyes foglalkozások szerinti csoportok jöttek létre például a pékek (pistores) és egyéb foglalkozásúak körében. Az állami fabricae munkásai kezdettől fogva zárt, collegiumszerűen szervezett csoportokat alkottak, és ezeket rendkívüli szigorral irányították. Az ott kirótt büntetések megegyeztek a katonai büntetésekkel. A kereskedők és á kézművesek függősége még erősebb volt azáltal, hogy foglalkozásukat — legalábbis Nyugaton — nem választhatták meg szabadon. A hajósoknak például kifejezetten megtiltották, hogy munkaterületüket megváltoztassák (siet perpetuo navicularii), és a foglalkozás öröklése kötelező érvényű volt. A kényszeröröklés ugyanígy fennállt a kézműveseknél is. A pékek körében a foglalkozási kényszer odáig terjedt, hogy még a pék vejének is magára kellett vállalnia az ezzel a foglalkozással járó terheket, és a mesterséget ugyanolyan kötelezettségek mellett kellett gyakorolnia, mintha pékcsaládban született volna. Ugyanígy, ahogy nőttek az állam gondjai a kézműipari termelés területén, szigorodott a kézművesek elnyomása is a kényszertestületekben.
I. Theodosius halála után a nyugati birodalomrészben kifejezetten megtiltották a kézműveseknek, hogy vidékre költözzenek, vagy akár a hadsereg, akár az egyház szolgálatába álljanak.

Egészében véve a plebs urbana gazdasági helyzete is meglehetősen kedvezőtlen volt. A kereskedők gátlástalan kizsákmányolása és a kézművesek elnyomása közepette kevesen voltak közöttük jobb helyzetben — ezek is többnyire a keleti városokban. Ugyanakkor őket is az az állandó veszély fenyegette, hogy a curialisok rendjébe történő kényszerbesorolásuk következtében elveszítik vagyonukat. Még egy olyan átlagon felül gazdag városban is, mint Antiochia, a 4. században Libanios szerint a kereskedők az ötévenként esedékes adót csak „zokogva" tudták megfizetni. Ha pedig erre képtelenek voltak, nem maradt más hátra, minthogy gyerekeiket rabszolgának adják el, és ily módon teljesítsék fizetési kötelezettségüket.
Antiochia legtöbb kézművese szegény volt. Lakáskörülményeik — gyakran nyomorúságos házakban — rettenetesek voltak. Sokan közülük olyan szegények voltak, hogy már saját kis műhelyük kifestésének költségei miatt is tönkrementek. Az alsó néprétegek helyzete számos más városban még rosszabb lehetett. A nagyobb városokban mindenütt beteg koldusokba lehetett ütközni, akiket az egyház ápolt és táplált. Az afrikai városokban uralkodó szegénységre vonatkozóan sokatmondó az a történet, amelyet Augustinus mesél el: egy öreg szabó Hippo városában elveszítette a kabátját, és egyáltalán nem volt pénze, hogy újat vegyen magának.
Csodával határos módon aztán talált egyszer egy halat, amelyet el tudott adni, azonban a kapott pénz még mindig nem volt elegendő kabátra, hanem csupán némi gyapjúra, amelyből a felesége valamiféle ruhadarabot tudott előállítani. Ammianus Marcellinus szerint Rómában sokan olyan szegények voltak, hogy nem saját fedél alatt, hanem kocsmákban és középületekben éjszakáztak. Szegénységüknek megfelelően a városi alsó rétegek általában alacsony társadalmi megbecsülésben részesültek: Ammianus Marcellinus szerint a plebs már csak a kockajáték és kocsiverseny iránt érdeklődött, így Rómában többé semmiféle komoly dolgot nem művelhettek.

A városi plebshez hasonlóan a plebs rustica is számos csoportra tagozódott. E csoportok tényleges helyzete általában véve rossz volt, és többé már nem különböztették meg őket egymástól olyan nagy társadalmi különbségek, mint amilyenek például az 1. században egy önálló parasztot és egy megbilincselve dolgoztatott földművelő rabszolgát elválasztottak egymástól. A vidéki lakosság nagy tömegeit földművesek tették ki. Nagy számban voltak azonban kézművesek is, mindenekelőtt a nagybirtokokon, amelyek tulajdonosainak Palla-dius azt javasolta, hogy a számukra fontos kisipari ágazatokat szakmunkásokkal képviseltessék. A bányakörzetekben voltak névleg szabad bérlők, valamint rabszolga fegyencek is, akik bányászokként dolgoztak.
A földművesek is különböző társadalmi rétegekből tevődtek össze. A nagybirtokokon a röghöz kötött colonusok képviselték a munkaerő nagy tömegeit. A latifundiumokon is akadtak azonban inquilini, földművesek, akik ott telepedtek le, és akik I. Valentinianus uralkodása előtt még azzal a joggal is rendelkeztek, hogy elköltözhettek a birtokról. Nem hiányoztak a bérmunkások sem, akik a földbirtokossal contractumot kötöttek, és megállapodásban kikötött munkabért (merces placita) kaptak (Cod. lust. 11,48,8,1). Külön csoportot képeztek közöttük az idénymunkások, mint például számos észak-afrikai vándormunkás, akik nyaranta aratáskor a nagy numidiai birtokokon leltek munkára.

A kisméretű saját birtokkal rendelkező önálló parasztok rétege a késői császárkorban korántsem tűnt el. Így például Libanios szerint Syriában nemcsak olyan falvak léteztek, amelyekben egy uraság, vagyis egyetlen nagybirtokos volt jelen, hanem olyanok is, amelyekben sok kisbirtokos élt. A vidéki lakosság különleges rétegét alkották a barbár hadifoglyok, akiket egyes földbirtokosok között osztottak el, és akik mint quadam servitute dediti (Cod. lust. 11,50,2) — de a rabszolgákéval mégsem teljesen azonos jogállásban — termelőmunka végzésére voltak kényszerítve (tributarii).
Végezetül a Földközi-tenger medencéjének nyugati részén — legalábbis helyenként, mint például Sicilia szigetén és Hispaniában — a nagybirtokokon rabszolgák is dolgoztak. Számos provinciában azonban — így például Syriában vagy Cappadociában — a bőségesen rendelkezésünkre álló források ellenére sem lehet őket többé már kimutatni. Ebből a tényből kiderül, hogy a mezőgazdasági dolgozók összetételének sokszínűségét regionális különbségek is fokozták. Ez érvényes magára a colonatus rendszerére is, amely nem mindenütt azonos mértékben terjedt el: a birodalom egyes peremterületein, ahol a latifundium-gazdálkodás csak később alakult ki, a colonatus rendszere csak a 4. század második felében intézményesült, nevezetesen Illyricumban 371-ben, Palaestinában pedig 386-ban.

Mindazonáltal a colonusok a késő római agrárszerkezet legjellemzőbb és leginkább homogén rétegét képezték a vidéki lakosságon belül. A colonusoknak — szemben a rabszolgákkal — jogukban állt, hogy saját földbirtokuk legyen, hogy törvényes házasságot kössenek, és — legalábbis eleinte —, hogy a hadsereg kötelékébe álljanak. Kötelezettségeik és társadalmi mozgásszabadságuk tekintetében azonban de facto gyakran nagyobb függőségben éltek, mint a rabszolgák.
Miután már a 3. századi válság idején a colonusok egyre gyakrabban az általuk bérelt és megművelt földbirtokhoz kötötték, Diocletianus az adórendszer reformjával összefüggésben intézményesen röghöz kötötte a colonusokat. Jellemző, hogyan szilárdították meg ezt az alapvetőnek talált függőségi rendszert később újabb törvényekkel, ami annál is inkább szükséges volt, mert a vidéki lakosság ellenállása e rendszerrel szemben — mindenekelőtt a birtokokról való elszökdösés formájában — egyre jobban veszélyeztette annak működőképességét. Lactantius szerint Diocletianus reformja a colonusokra nehezedő adóterhek enormitasa révén azt eredményezte, hogy a földbirtokok elnéptelenedtek és kihaltak. Nagy Constantinus 332-ben elrendelte, hogy aki szökevény colonust befogadott, annak vissza kellett szolgáltatnia eredeti tulajdonosának, és azonkívül a kiesett adót is vissza kellett fizetnie, míg a szökéssel gyanúsított colonust rabszolga módjára megbilincselték (Cod. Theod. 5,17,1).

Egy 357-ben hozott rendelet előírta, hogy a földbirtokos földjének eladását követően annak colonusait ne vihesse magával: ezeket a birtokkal együtt a vevőnek kellett átadnia (uo. 13,10,3). Későbbi törvények egész sora még tovább korlátozta a colonusok mozgásszabadságát, és még a hadseregbe vagy a klérusba való belépést is megtiltották számukra. Egy 419-ben hozott törvény értelmében a szökött colonust még 30 év elteltével is vissza kellett vinni arra a birtokra, ahol született, függetlenül attól, hogy az eredeti tulajdonos élt-e még avagy sem (uo. 5,18,1). Ily módon teljesen magától értetődő, hogy a foglalkozás kényszeröröklése a colonuscsalád bármelyik tagjára mint colonus originariusra ugyanúgy vonatkozott, mint a városi kereskedőkre vagy kézművesekre. Egy 380-as törvény a colonusoknak még azt is megtiltotta, hogy saját rendjükön kívül kössenek házasságot (uo. 10,20,10).
A vidéki lakosság egyes kevésbé függő csoportjai a késő Római Birodalomban esetenként lényegesen jobb helyzetben voltak, mint a colonusok tömegei. A plebs rustica keretén belül végbemenő társadalmi fejlődés azonban mégiscsak a városi alsó rétegek esetéhez hasonlóan a kiegyenlítődés irányába mutatott. Mindenekelőtt fontos volt, hogy a colovi adscripticii függőségi formája mind jobban elterjedt, miközben a vidéki lakosság másfajta jogállású csoportjainak ereje általánosan csökkent.
A colonatusrendszer intézményes bevezetése a 4. század végén Illyricumban és Palaestinában világosan kifejezésre juttatta ezt a fejlődési folyamatot. Szembeötlő volt továbbá, hogy a társadalmi függőség formája a különböző földművesrétegek esetében is fokozottan egységes alakot öltött. Ez a fejlődés nemcsak a rabszolgák és colonusok egymáshoz közelítésében figyelhető meg, amely az előbbiek esetében különböző jogok elnyerése, utóbbiak esetében pedig a fokozódó szabadságvesztése miatt következett be.

Az inquilini, akik az adscripticii szabad költözködési joguk révén alapvetően más helyzetben voltak, mozgásszabadságukban I. Valentinianustól kezdve mind jobban korlátozták őket, és nem sokkal később teljesen elvesztették szabadságukat. Ily módon egy 419-ben kiadott törvény értelmében a birtokról való szökésük után akár 30 esztendővel is ugyanúgy vissza kellett vinni őket oda, mint a közönséges colonusokat. Még nagyobb súlyt kapott az a tény, hogy a tényleges életfeltételek a plebs rustica egyes csoportjai számára messzemenően egységesek — vagyis egységesen rosszak — voltak.

Az adóterhek leginkább a vidéki lakosságra nehezedtek, és főként az ő csoportjaik voltak kitéve az adóbehajtáskor elkövetett visszaéléseknek, függetlenül attól, hogy kisbirtokosok, vagy csupán bérlők voltak. Ennek megfelelően a szegénység vidéken ugyanúgy általános volt, mint a városokban, és ehhez járultak még a földműveseket sújtó rendkívül kemény munkakörülmények. Jellemző továbbá, hogy Nagy Constantinus 321-ben bírák, kézművesek és az összes urbanae plebes számára elrendelte a vasárnapi munkaszünetet, ugyanakkor azonban előírta, hogy a vidékiek vasárnap „önként és korlátlanul a földművelésnek szenteljék" magukat (Cod. lust. 3,12,2).



Forrás: Alföldy Géza - Római társadalom-történet Osiris Kiadó 2000