logo

XIX Junius AD

Római utak 1. rész

A Miliarium Aureum magasba nyúló, henger alakú márványoszlop volt, amelyet aranyozott bronzlapok fedtek. Augustus rendeletére rávésették a nagyobb itáliai városoknak Rómától való távolságát római mérföldekben számítva.
A számítást azonban nem az oszloptól, hanem a Servius Tullius király (legalábbis így tudták) építtette ősi városfalak kapuitól mérték. E mérföldkő elhelyezésével a császár hangsúlyozni kívánta Róma kiemelkedő helyzetét, Itália és az egész birodalom fölötti uralmát.

romaikor_kep



Ezt a birodalmi gondolatot kifejező oszlopot azért is állíttatta ide, hadd lássa mindenki, aki a Forum Romanumon a nap fényében tündöklő, márványlapokkal burkolt középületek, szentélyek között jár, hogy minden út Rómából indul ki és Rómába vezet vissza. És ezt ne csak Róma - egyébként is öntudatos - lakossága, hanem a Városba vetődő idegenek is lássák, vegyék ezt az elvvé magasztosult gondolatot tudomásul. Mert nemcsak a római legiók fegyverei, hanem a jól megépített közutak is összekapcsolják a hatalmas birodalom minden területét, tartományát. Ekként vált nevezetessé az „arany mérföldkő” így lett az augustusi birodalmi politika egyik emlékezetes jelképévé.

Augustus, akárcsak a korábbi, őt megelőző korok római államférfiai, jól tudta, hogy a jó utak múlhatatlanul szükségesek a hadügyek, a közlekedés, a gazdasági élet, az államigazgatás számára. Ezt felismerve, még a köztársaság korában hozzáláttak kiépíteni Itália, majd pedig a meghódított tartományok úthálózatát.
Amíg azonban Augustus i. e. 27-ben megfontolta és elhatározta, hogy az utakra nagy gondot kell fordítani, s ezért elrendelte a már megépített itáliai, majd pedig a tartományi utak teljes tatarozását, addig bizony még sok víznek kellett lefolynia a Dunán és a Tiberisen.

Az itáliai közutak megépítésére a rómaiak aránylag későn szánták rá magukat. Az itáliai és római kereskedők már évszázadokkal előbb kitaposott ösvényeken közlekedtek. Ezt jól példázza a nevezetes „borostyánkő út”, amely - többek között - Savarián, a mai Szombathelyen át vezetett észak felé.
Az etruszk, majd római kalmárok egészen az Északi- és Keleti-tenger partjáig elmerészkedtek, hogy az Itáliában nagyon becses, nagy értékű kincset, a borostyánkövet megvásárolják és hazaszállítsák, hogy otthon ékszereket készítsenek belőle. Úttalan utakon, marhacsapásokon, az Alpok havas hágóin, folyók gázlóin áthaladva, vagy inkább átvergődve jutottak el utazásuk célpontjához, ahol a magukkal szállított árucikkeket borostyánkőért elcserélték.

Olykor öszvérek, szamarak, lovak hátára rakott zsákokban szállították a cserekereskedelem számára szükséges portékákat, s ugyanilyen módon hozták haza a borostyánkövet, hogy otthon feldolgozva, az etruriai, később pedig más itáliai piacokon értékesítsék őket. Gyakran több kalmár verődött össze, hogy csapatokban együtt utazva egymáson segítsenek, illetve együttesen vegyék fel a harcot az erdők sűrűjéből váratlanul előtörő útonállók vagy ellenséges népek támadása ellen.
A „borostyánkő utat” később átépítették, kőlapokkal burkolták és így évszázadokon át teljesítette funkcióját. (Szombathelyen ma is jól látható egyik feltárt része.) Ezt az utat azonban főként csak a vállalkozóbb szellemű, merészebb kereskedők vették igénybe. Hiszen Itáliában még számos településen, községben éltek emberek, akikkel kereskedhettek.

Az itáliai utazás mindenesetre kockázatmentesebb, kevésbé kimerítő volt. Miután pedig Róma meghódította, majd bekebelezte az etruriai városokat, az etruszk kereskedők a római kalmárokkal együtt keresték fel a távolabbi piacokat.
Minthogy azonban az itáliai félszigeten végighúzódó, akkor még sűrű erdőkkel borított Appennin hegység szinte elzárta az utat keletnek, az Adriai-tenger felé, ezért a használati tárgyakat inkább északabbra és délebbre fekvő városok piacain értékesítették, illetve ott vásárolták meg az otthon keresett kézműipari árucikkeket.

romaikor_kep



A termékeny dél-itáliai területeken már évszázadokkal korábban alapított görög városokban előnyösen adhatták el áruikat, ugyanakkor jutányos áron beszerezhették a Rómában kelendő portékákat. Így gyakran felkeresték a virágzó Capuát, Cumaet, Neapolist (ma Nápoly), Paestumot, hogy csak a Rómához aránylag közel fekvő helységeket említsük meg a sok közül.

Róma vezető tisztségviselőinek, a censoroknak, valamint a consuloknak és a praetoroknak lett a feladata, hogy mindenekelőtt a hadászati érdekeknek, valamint kormányzati és gazdasági céloknak megfelelő utakat építsenek. Tehát olyan vezető tisztségviselők rendelték el az utak építését, akik állásuk révén imperiummal rendelkeztek, vagyis a legmagasabb polgári és katonai főhatalmat gyakorolhatták.
Minthogy a közutak építéséhez rendszerint magántulajdonban levő földbirtokrészeket is igénybe vettek, a szükséges területet előbb ki kellett sajátítani. A kisajátításra pedig csak imperiummal felruházott tisztségviselőnek, consulnak, praetornak volt joga.

A kezdeti időkben a közutak végső állomásukról kapták nevüket. Így a Via Gabinia Gabiibe, a Via Ardeatina Ardeába, a Via Portuensis Róma kikötőjébe (portus latinul kikötő), Ostiába vezetett, tehát aránylag rövid utak voltak. A nevezetes Via Salaria, a „Só út” északkeletre, a sabinusok lakta terület felé vezetett.
A Via Salaria létesítése jól példázza, miként hozta Róma a katonapolitikai, hatalmi és gazdasági érdekeket összhangba. Amikor az i. e. IV. században a közeli kis tengeri kikötőt, Ostiát hatalmába kerítette, mindjárt hozzálátott, hogy az ottani gazdag sólelőhelyeket kiaknázza.

A sónak a szükségességét a mindennapi táplálkozásban nem kell külön hangsúlyozni. A sóra természetesen nemcsak Róma lakosságának, hanem a sóban szegény vidékeken élő népeknek is szüksége volt. Minthogy pedig Itáliában kevés könnyen kiaknázható sólelőhely akadt, s olcsó ára miatt sem volt érdemes érte nagyobb utat megtenni, a Város környékén élő népek az ostiai sót vásárolták.
Az ostiai só fontosságát a vezető római államférfiak hamar felismerték, jól tudták, milyen politikai lehetőségek rejlenek birtoklásában. A só eladása folytán Róma befolyásolhatta, majd később hatalmába kerítette a tőle északkeletre fekvő Sabinumot, majd más területeket is. Érdemes volt tehát a Via Salariát megépíteni.

Később szokássá vált, hogy az utakat ne végcéljukról, hanem az építtető tisztségviselő nemzetségéről nevezzék el, ezzel is hirdetve az utókor számára a család dicsőségét. A császárkorban természetesen az építést elrendelő uralkodó nevét kapták. Két hírneves út, a Via Appia és Via Flaminia pedig censorok nevét örökítette meg.

romaikor_kep



A közutak építésénél mindenkor az az elv vezérelte a római államférfiakat, hogy azok csak meghódított, tehát Róma fennhatósága alá tartozó területeken vezessenek át. Az elsők kezdetben csupán szilárdan megalapozott, kavics-csal, kőzúzalékkal, murvával borított keskeny utak voltak.
Az i. e. V. században alkotott „Tizenkét Táblás Tőrvény”-nek, a rómaiak első írásos törvénygyűjteményének egyik jogszabálya az utakkal foglalkozik. Eszerint az útnak nyolc láb, a kanyarban tizenhat láb szélességűnek kell lennie. (A római mértékek szerint 1 láb 24 centiméterrel egyenlő, tehát az út szélessége mintegy 192 centiméter volt.)

Ezek az utak megfeleltek az akkori hadászat és a földműveléssel, állattenyésztéssel foglalkozó rómaiak igényeinek. Inkább csapások, dűlőutak voltak, amelyeken a csordákat a legelőkre hajtották. Az áruk szállítása, a katonai alakulatok menetelése azonban az idők múltával már szélesebb úttestet kívánt. Ezért a későbbi szabályozás a közutak építését elrendelő tisztségviselő feladatává tette, hogy az úttest szélességét meghatározza. Augustus átlagosan húsz-negyven lábban állapította meg a műutak szélességét.

A modern kutatás szerint a római birodalomban az utak szélessége nem volt egyforma, míg Itáliában többnyire négy-hét méter között, addig Galliában öt-hat méter, Arabiában öt és fél-hat méter, Pannoniában öt és fél-tíz és fél méter között váltakozott az utak szélessége.
Sok évtizednek, évszázadnak kellett azonban eltelnie, amíg az ösvényeknek beillő utakat a jól megtervezett, kőlapokkal borított műutak felváltották, és a rómaiak létrehozták azt a nagyszerű úthálózatot, amely napjainkig hirdeti az építtetők és a mérnökök alkotó képzeletének erejét, valamint az utakat megépítő munkások szakértelmét, szorgalmát!

A műutak építése nem a rómaiak kizárólagos találmánya volt. A perzsák a Kisázsiában talált utakat továbbfejlesztették, nevezetesen a „Királyok útját”, amely a tengerparti kikötővárosokat, Smyrnát és Ephesos városát - a kereskedelméről híres Sardesen áthaladva, s átszelve a birodalmat - Susa városával kötötte össze.

A perzsák felismerték a „Királyok útjának” nagy gazdasági, politikai és hadászati jelentőségét, s ezért hatalmi célkitűzéseik megvalósítására használták fel. A nagyszabású utat Nagy Sándor macedoniai király hódításai nyomán a görögök is megismerték, de valószínűleg pénzhiány miatt nem tudták hazájukban megvalósítani.
„Hadrianus császár - tudósítja Pausanias az egyik úttal kapcsolatban - úgy helyreállíttatta, hogy elég széles és megfelelő volt még akkor is, ha kocsik egymással szembe jöttek.” A nagy király utódai, a diadochosok és ezek leszármazottai újonnan megszerzett országaikban már egész úthálózatot létesítettek, főként azért, hogy vetélytársaik, a többi hellenisztikus uralkodó támadásai ellen országukat megvédhessék.

De az utakat nemcsak katonai, hanem államigazgatási szempontból is felhasználták. Ekként az uralkodók elérték azt, hogy a királyi székhelytől távol fekvő városok, községek lakosságát, a falvakban élő földműveseket hatalmuk alá vonják, és a központilag irányított termelést, a kereskedelmet, s főként a kivitelt hatékonyan előmozdítsák.
Feltételezhető, hogy a rómaiak útépítésénél részben etruszk, részben hellenisztikus hatás érvényesült. A római közhit szerint az útépítés tudományát a punoktól vették át. Kezdetben bizonyára az etruszkok nyomán csinálták, hiszen azoknak már az i. e. V. században jól kiépített úthálózatuk volt, de a műutak építését valószínűleg a hellenisztikus országokban tanulták.

Amikor a második pun háborúban (i. e. 218-201) a karthagoi hadak fővezére, Hannibal seregével északról rátört a rómaiakra, hogy hagyományos vetélytársát, Rómát saját földjén, Itáliában semmisítse meg, a rómaiaknak még csak két műútjuk volt.
A háború folyamán aztán rájöttek, hogy hadászati szempontból milyen szükségesek a szilárdan megépített műutak, hiszen a kedvezőtlen útviszonyok gátolták a gyors hadmozdulatokat, és a gyakran felázott, szűk mezei utakon, dűlőutakon a nehéz fegyverzetű gyalogos légiók csak nehezen vergődtek át.

Római hagyomány szerint az első, kőlapokkal fedett műút építtetése Appius Claudius Caecus nevéhez fűződik. egy tudták, hogy i. e. 312-ben censorként látott hozzá a híres út, a Via Appia első szakaszának megépítéséhez. Ez az első szakasz ebben az időben még csak a tengerparti Formiae (ma Formia) városáig jutott el. A Város egyik déli kapujától, a Porta Capenától vezetett mindössze nyolcvannyolc mérföld hosszúságban. (Lévén egy római mérföld 1480 méter, a Via Appia első szakasza alig volt több százharminc kilométernél.)

romaikor_kep



Az útvonal közepe táján, mintegy negyvenhárom mérföldnyire a Porta Capenától, a censor vásárhelyet alapított, Forum Appit (a forum itt ez értelemben piac), hogy a környék lakosai termékeiket az ott tevékenykedő kereskedőknek eladhassák, egyben a számukra szükséges árukat beszerezhessék. Hamarosan fogadók is létesültek, ahol az utazás fáradalmaitól törődött, éhes, szomjas utasok szállást, élelmet, italt kaphattak.

Az idők folyamán a kezdetben csak piacnak szánt kis település mezővárossá fejlődött, és Latium gazdasági életében jelentékeny szerephez jutott. Ilyen forumnak nevezett községeket szinte minden műút mentén létesítettek. Amikor a Via Appia építését Appius Claudius 307-ben Capuáig folytatta, az új útszakasz közepe táján is községet alapított, Forum Claudit.
A híres műút mind a mai napig megtartotta nevét. A Via Appiát pinea-fenyők szegélyezik, ernyőszerű koronájuk jótékony árnyékot nyújt a melegben utazóknak. A mai turisták nagy része nem mulasztja el, hogy megcsodálja az első római műutat és megtekintse az út mentén álló római sírépítményeket, mauzóleumokat, a régi idők jeles emlékeit. Romantikus lelkek ma is gyakran keresik fel, ha nem is anynyiszor, mint Lord Byron, a nagy angol költő, aki rövid római tartózkodása alatt mindennap lóháton látogatta meg a Via Appiát.

Mint már említettük, a műutak nagy része az építtető, nemzetségének nevét viseli nőnemű végződéssel (Via Domitia, Via Flaminia), ugyanis latinul az út, a via nőnemű. A Via Appia azonban a kiváló államférfi, Appius Claudius személynevét kapta meg.
A rómaiak tisztában voltak vele, hogy az Appius személynevet kizárólag a patrícius Claudius nemzetség előkelőbb ága használta, tehát pontosan tudhatták, kiről nevezték el a nevezetes műutat. Appius Claudius haladó szellemű államférfiként emelkedett ki kora római politikusai közül, és nemcsak az első nagy műút építésével szerzett hírnevet, hanem az Aqua Appia, a kitűnő vizet szállító vízvezeték létesítésével is beírta nevét a római történelem évkönyveibe. Politikai tevékenysége ma már a feledés homályába merült, de nevét mind a műút, mind a vízvezeték megőrizte. A híres műútról bízvást elmondhatjuk, hogy történelmet látott - és csinált.

A Via Appiát később továbbvezették. Capuát elhagyva Beneventumon (ma Benevento) áthaladva elérte az Adriai-tenger partján fekvő Tarentum (ma Taranto) városát, majd Brundisium (ma Brindisi) kikötővárosig hosszabbították meg. Bár az építést jóval Appius Claudius halála után folytatták és fejezték be, az út neve nem változott.
A Via Appia a gazdasági szempontból fontos kikötővárosokat kötötte össze Rómával, mégis sokkal jelentékenyebb volt hadászati jelentősége: Brundisiumban szálltak hajóra a római hadak, hogy keleten, akár Görögorszában, akár Kisázsiában partra szálljanak.

A Via Appia fontosságát a rómaiak ismerték, hangoztatták is. Az i. sz. I. században élt költő, Publius Papinius Statius „Erdők” (Silvae - II. 2. 12.) című művében egyenesen az „utak királynőjének” (regina viarum) nevezte.

A római hagyomány szerint a második műutat Gaius Flaminius censorként i. e. 223-ban kezdte építtetni, és ezt Via Flaminiának nevezték. Szinte folytatása volt a Róma városi Via Latának (Széles útnak lehet fordítani), a mai Corsonak, amely a Porta del Popolo után beletorkollik a Via Flaminiába (így nevezik ma is).
A Via Flaminia mindössze kétszáz mérföld volt (296 kilométer), északi irányban haladt, tervezőjének, építtetőjének az volt a szándéka, hogy Umbrián át kösse össze egyrészt Rómát az Adriai-tengerrel és az itt levő Ariminummal (ma Rimini), másrészt az Alpokon inneni Galliával (Gallia Cisalpina).
Javában folyt az építése, midőn Hannibal hadseregével rátört Itáliára. Többszörös győzelme után Róma C. Flaminius fővezérlete alatt újabb hadat küldött a punok ellen, hogy seregük előrenyomulását feltartóztassa.

I. e. 217-ben Hannibal a Trasimenusi-tó melletti harcmezőn megütközött a rómaiakkal, akik katasztrófális vereséget szenvedtek, maga a fővezér, C. Flaminius is elesett. Nevét egyrészt a szerencsétlen kimenetelű csata, másrészt - és főleg - a műút tartotta fenn.

Az útépítési munkák újabb szakasza kezdődött el i. e. 174-ben. „A censorok a Városban kaviccsal boríttatták be az utakat, valamennyi közül ők gondoskodtak először vállalatba adás útján arról, hogy a Városon kívül levő utakat fedjék be és lássák el peremmel, és több helyen hidakat építtettek” - írta Titus Livius (XLI. 27. - Muraközy Gyula fordítása.), Augustus korának történetírója. (Ez a közlés azért figyelemre méltó, mert bizonyítja, hogy a műutakat ez időben még kőzuzalékkal vagy kaviccsal borították. Még a híres Via Appiát is csupán murvával fedték be, s úgy tudjuk, hogy hosszú időnek kellett eltelnie, míg kőlapokkal borították. Rómában az első kőhidat i. e. 179-ben építették, tehát öt évvel az említett censori rendelkezés előtt.)

romaikor_kep



A második pun háború győzelmes befejezése után (i. e. 201) Róma helyzete megerősödött Itáliában. Bizonyára a hannibali háborúkból okulva, a rómaiak több műutat építettek, s ezek szinte kizárólag hadászati szempontok alapján létesültek. így lehetővé vált, hogy a legiókat gyorsabban vethessék be az ellenség ellen. Itáliának egyes részeit ekkor még nem hódították meg a rómaiak, és ha tekintélyük gyarapodott is, még jó ideig tartott, hogy Róma hatalmát az Alpoktól a félsziget déli csúcsáig kiterjeszthette.
Az építésnél főként a legiókra voltak tekintettel, a keményre döngölt műút ugyanis nem kedvezett a lovak patkolatlan patájának (a patkót csak az ókor vége táján ismerték meg, addig - főként - a kocsilovak patáira vastalpú papucsot kötöttek).
A tervezők ezért akár húsz százalékos emelkedésű dombokon is átvezették az utakat, a gyalogosok ugyanis bírták az emelkedést, még ha a kerekes, fogatolt járművek nehezen evickéltek is át. Ekkor még nem ismerték a féket, s így lejtőn lefelé menet a kocsikat igen óvatosan kellett hajtani.

Az utakat nem csupán hadászati és gazdasági szempontokból, de még politikai fegyverként is fel lehetett használni. A demokratikus politikai elvek megvalósítására törő fivérek, Tiberius és Gaius Sempronius Gracchus (néptribunus i. e. 133-ban, illetve i. e. 123-ban és 122-ben) egyik legfontosabb programpontja volt, hogy Róma nincstelen polgárságát földhöz juttassák. Gaius Gracchus utakat építtetett, hogy a felosztásra kerülő közföldeket könnyebben lehessen megközelíteni, főként pedig, hogy munkaalkalmat teremtsen, a vállalkozókat haszonhoz juttassa, és ezzel is erősítse pozícióját a városban.

Az i. sz. I. században Plutarchos görög történetíró és bölcselő így ír C. Gracchus eme tevékenységéről: „Különösen nagy buzgalmat fejtett ki az útépítésben; figyelmet fordított a hasznosságra, a tetszetősségre és szépségre egyaránt.
Az általa épített utak nyílegyenes vonalban szelték át a vidéket, az útburkolatot faragott kövekből készítették, alatta keményre döngölt agyag alépítménnyel. A mélyedéseket feltöltötték, a vízmosások és szakadékok felett hidakat építettek. Az út magassága mindkét oldalon egyenlő volt, s így az egész mű egyenletes és szép látvány volt. Minden utat mérföldek szerint méretett fel, és minden mérföldnyi távolságban egy-egy mérföldkövet állított.” (Plut. C. Gracchus, 7. - Máthé Elek fordítása.)

Az i. sz. II. században élt alexandriai történetíró, Appianos ekként tudósít bennünket ugyanerről: „Gracchus eközben egész Itália területén hatalmas utakat építtetett, s ezzel a vállalkozók és kézművesek nagy tömegét tette készséges hívévé.” (Appian B. c. I. 23. - Hahn István fordítása.)
Forrásaink tanúsága szerint C. Gracchus nem műutakat építtetett a Via Appia vagy Via Flaminia mintájára, hanem szilárdan megalapozott bekötő és mellékutakat, amelyeken a felosztásra kerülő közbirtokokat és az egyes parcellákat meg lehetett közelíteni. Hellenisztikus mintákat követve, hellenisztikus hagyományokat felhasználva, saját tapasztalataikon okulva alakították ki a rómaiak műutajik pítési módszereit.

Az útvonalat előbb kijelölték, majd az építéshez szükséges szélességben és mélységben kiásták a műút helyét. Alapját úgy készítették el, hogy a mélyedésbe legalább harminc centiméter vastagságban, öklömnyi nagyságú kődarabokat raktak és azt jól ledöngölték. Ez volt a műút alapja (statumen).
Reá ugyanilyen vastagságban mésszel kevert kőtörmeléket szórtak, s miután ezt is alaposan ledöngölték, egyenletes, tömör alapot kaptak. Ezt a réteget nevezték rudusnak. Erre durva szemcséjű kavicsot, murvát, kőzúzalékot borítottak, amelyet akár úthengerrel, akár nyeles bunkókkal addig döngöltek, amíg teljesen szilárddá nem vált.
Ezt a réteget - amelyet az úttest kemény magjának (nucleus) neveztek - úgy készítették el, hogy jobbra és balra enyhén lejtsen, tehát az esővíz az út melletti árkokba, csatornavájatokba folyhassék.

romaikor_kep



Kezdetben ezen a szilárd, kemény úttesten mentek az utasok, a katonák, gyalog vagy lóháton vagy kocsin. Később, valószínűleg a császárkor elején már egy vagy két rétegben szabálytalan alakú kőlapokkal borították az utat, gondoskodva arról, hogy ennek a fedőrétegnek a széle szintén lejtsen mindkét oldalra, az esővíz elvezetése céljából.
A kőlapokat nem tudták hézagmentesen lerakni, ezért kötőanyagot, caementumot (a beton őse) öntöttek a hézagokba. Ennek a kötőanyagnak a legcélszerűbb összeállítását hosszas kísérletezés után állapították meg: három rész kavicszúzalékhoz egy rész mészhabarcsot kevertek.

A dél-itáliai Puteoli (ma Pozzuoli) város mellett talált mésztufából állították elő a legjobb habarcsot. Az ebből készített kötőanyagot építkezéseiknél oly eredményesen használták, hogy az, ahol megmaradt, még ma is szilárdan tartja mind a követ, mind a téglát.
Az itáliai útépítéseknél is alkalmazták, a caementum megkötötte a hézagokat kitöltő kavicsokat. Az így készített útburkolat (pavimentum) szinte teljesen sima volt. Így elérték azt, hogy az úttesten haladó járművek csaknem zökkenőmentesen szállították az utasokat. A kővel borított utat via stratának nevezték a rómaiak, innen származik a napjainkban használatos - olasz közvetítésű - strada szó, a német Strasse, az angol strada és más nyelvek hasonló értelmű és hangzású szava.

Jól megépített műútjaikon a rómaiak kényelmesen utaztak. Az utasok olvashattak, írhattak, vagy társasjátékkal verhették agyon az időt. Claudius császár (i. sz. 41 - 54 között uralkodott) utazás közben is zavartalanul hódolhatott kedvenc időtöltésének, a kockajátéknak.

Claudius „a kockával nagy buzgalommal játszott, kocsi kirándulásai alkalmával is játszott, e célból játéktáblát erősítettek a kocsihoz, hogy a játékot semmi ne zavarja” - írta Suetonius. (Sueton. Claud. 33.)
Marcus Valerius Martialis (kb. i. sz. 42 - 104 között élt), az epés epigrammák szellemes költője másban találta örömét utazás közben. „Ha utazásodon társad a pergamen kötet, azt hiszed, megrövidül az utad, minthogy Cicero az útitársad.” (Mart. Ep. XIV. 188.) (Az útra természetesen nem papyrustekercsre írott műveket vittek magukkal az utasok, hanem egymáshoz fűzött pergamenlapokra másolt munkákat, a mai könyvek őseit. A papyrus tekercset két kézzel kellett tartani, hogy a hasábokra írott szöveget el lehessen olvasni. Az aránylag szűk járműveken erre aligha nyílt lehetőség.)

Gaius Plinius Secundus, a természettudós tengernagy „utazás közben, mintha egyéb gondja nem volna, egyedül írói munkájával törődött: mellette könyvvel és viasztáblákkal felszerelt írnok, akinek a kezét télen kesztyű védte, hogy még a zord idő se rövidíthesse meg a kutatásra szánt időt”, jegyezte fel róla unokaöccse, az ifjabb Gaius Plinius Secundus.
(Plin. Epist. III. 5. - Szepessy Tibor fordítása.)

Hasonló példákat még tovább idézhetnénk, valamennyien azt bizonyítják, hogy a rugózatlan járművek viszonylag simán gördültek a jól megépített, gondosan kövezett műutakon. Az utak építését a rómaiak - joggal - nagyon fontos, sőt lelkesítő feladatnak tekintették. Akadt költő, mint a már idézett Statius, aki versben énekelte meg a Via Domitiana építését. Az út építését Domitianus császár (i. sz. 81 -96 között uralkodott) rendelte el.

A Via Domitiana a gyógyforrásairól nevezetes egykori Sinuessa (a mai Mondragone mellett feküdt) közelében ágazott ki a Via Appiából, s a Tirrén-tenger partján Puteoli érintésével Neapolisig vezetett.
A császár azt kívánta, hogy ezt a tekintélyes, görög alapítású, főként görög lakosú várost Rómával műút kösse össze. Költeményében Statius szinte teljes pontossággal mondja el az útépítés műszaki menetét, felsorolva az olyan nehézségeket is, mint a mocsarak, vízfolyások kiszárítása, patakok eltérítése.



Folytatás: Római utak 2. rész