logo

XXIV Junius AD

Római utak 2. rész

Láttuk, milyen alapos, körültekintő és nehéz munkát kellett elvégezni ahhoz, hogy egy műút létrejöhessen, ezért nem meglepő, hogy az építés igen nagy anyagi terhet rótt az építtetőre. Tudjuk, egy felirat elmondja, hogy az i. sz. II. században egy mérföldnyi műút javítása mintegy száztízezer sestertiusba került. Mennyibe kerülhetett egy műút építése? Erre sajnos nincs adatunk.
[Hogy az említett útjavítás költségét megértsük, néhány árucikk árát is közöljük abból a korból: 1 mérő búza (8,733 liter) négy - öt sestertiusba, egy font olaj egy fél sestertiusba került, egy fél liter bort a kocsmában negyed sestertiusért mértek ki, egy munkásember teljes öltözetéért negyven - nyolcvan sestertiust fizethetett.]

Nyilvánvaló, hogy ha az úttestet sziklába kellett vájni, ha alagutat kellett fúrni, hogy a műút a hegyen át vezethessen, ha hidat kellett verni a folyók és a patakok fölött, az építkezés költségei jelentősen emelkedtek. Ezért - különösen a tartományokban - fordult elő, hogy a kisebb forgalmú utakat nem fedték be kőlapokkal, hiszen nem mindenütt találtak megfelelő köveket, s így az út megépítését olcsóbbá tehették.

A római földmérők, mérnökök arra törekedtek, hogy az utak a lehetőséghez képest egyenesek legyenek, ne legyen sok kanyarulatuk. Emiatt gyakran szükségessé vált, hogy mocsarakat szárítsanak ki, hidakat, alagutakat építsenek, sziklafalakat „borotváljanak” le, s a kőomlások ellen támaszfalakat emeljenek.

Amikor Augustus megteremtette az új államjogi rendszert, a principatust, azt a fegyverekre támaszkodó monarchikus államformát, amelyet ma római császárságnak neveznek, Itália úthálózata nagy vonalakban már elkészült. Sőt, ekkorra már több tartományi műutat is ismertek, így a narbói Galliában (a mai Provence) épített műút Róma későbbi hódítási tervei számára különösen jelentőssé vált.
A tartomány meghódítója, Gnaeus Domitius Ahenobarbus, Nero császár egyik őse építtette a Via Domitiát, jó szemmel felismerve ennek fontosságát. Az út a görög - római mondakörbe is beleillett.

romaikor_kep



A Via Domitia ugyanis egyik része volt annak a hatalmas útvonalnak, amelyet az ókorban Via Herculiának, Herakles (Hercules) útjának neveztek. Dél-Itáliából indult ki - és Róma érintésével - a déli, a narbói Gallián át Hispaniába, Gadesen (ma: Cadix) keresztül „Herakles oszlopaiig”, vagyis a mai gibraltári tengerszorosig vezetett.
Ez az útvonal a római korban több nagy műútból állott: a Via Appia Dél-Itáliából Rómáig, a Via Aurelia Rómából a galliai Aquae Sextiaeig (ma Aix-en-Provence) haladt, innen indult ki a Via Domitia, hogy kereken háromszázharminc kilométeren át a Pireneusok hegységében levő Summum Pyrenneum (Le Perthus)-hágóig vezessen. Itt kezdődött a Via Augusta, amely Tarraco (ma Tarragona) és Valentia (ma Valencia) érintésével Gadesnél (Cadix) ért véget. (Napjainkban a gépkocsin utazó turisták szinte ugyanezen az útvonalon jutnak el spanyolországi úti céljukig.)

A hitrege szerint Herakles megölte az óriás Geryoneust, marhacsordáját elvette és Hispaniából ezen az útvonalon Görögorszába hajtotta. Az viszont történeti tény, hogy ugyanezen az útvonalon (akkor még nem volt műút) menetelt az i. e. 218-ban Hispaniából Hannibal, hogy az Alpokon átkelve hadseregével, lovaival, elefántjaival, Itáliában támadja meg Rómát, a nagy vetélytársat, és így biztosítsa Karthagó vezető szerepét a Födközi-tenger nyugati medencéjében. (Még ma is ámulatba ejti az embert a pun hadvezérnek abban az időben szinte páratlanul merész vállalkozása.)

Mintegy száz esztendővel később foglalta el Cn. Domitius Ahenobarbus (i. e. 121.) a déli Galliát, provinciát szevezett belőle, amelyet Gallia Narbonensis néven a római birodalomhoz csatoltak.
A római hódítók jól tudták, hogy csak akkor képesek a provinciákat megtartani, gazdaságilag kihasználni, romanizálni és az egységes közigazgatásba bevonni, ha jó utakat építenek. Ezért építették ezt a több szakaszból álló óriási műutat, hogy Hispaniát Rómával összekapcsolják.

A Via Domitia azonban a Pyreneusokig úgyszólván a tengerparti sík területen épült. Ennél sokkal nehezebb volt Itáliát összekapcsolni az Alpoktól északra fekvő tartományokkal. A hegyes vidéken nehéz utat építeni, a hágókon átjutni pedig nagy megpróbáltatás mind az útépítők, mind az utasok számára.
Több, sziklába vájt keskeny út láttán elképzelhetjük, milyen - szinte emberfeletti -- feladatot jelenthetett ezeket az ösvényszerű hegyi utakat megépíteni -- és használni! A hágók szűk utacskáit ugyanis legfeljebb olyan szélesre építették, hogy csak egy málhás állat és mellette a kötőféket tartó ember férjen el.

De nemcsak a hóborította hágók sziklákba vájt útjain való közlekedést oldották meg a rómaiak, az afrikai hőség sem riasztotta vissza őket attól, hogy utakat létesítsenek. Mint említettük, a római politika megkövetelte, hogy jó utakkal biztosítsák a hatalmat a távoli provinciákban is, hiszen a már említett célokon kívül ezek szükséges felvonulási területeknek számítottak a további hódítások számára.

Bár az útépítés munkáját rabszolgák tömege, közmunkára kirendelt vidéki lakosság és nem utolsósorban a katonaság végezte, az útépítés mégsem volt olcsó. És bármilyen nagy költséggel, bármily sok verejtékes munkával készültek is el ezek a műutak, az idők folyamán elhasználódtak. Az úton járó emberek és a vasszöges bakancsokban menetelő legionáriusok kevésbé ártottak a kövezetnek, mint a rugózási nélküli nehéz társzekerek vas kerékabroncsai.

romaikor_kep



A kedvezőtlen időjárás is megviselte a rugalmatlan kőburkolatot, a repedésekbe, hézagokba becsorgott víz pedig tovább rongálta az úttestet. Az időnként fellobbanó polgárháborúk is sokat ártottak, mind az úttorlaszok építése, mind az ostrom- és hadi gépek szállítása megviselte az útburkolatot.
Mivel a Caesar halála utáni polgárháborúk idején erősen megromlott az itáliai utak állapota, a belső béke helyreálltával Augustus arra kötelezte a diadalmenetben részesülő hadvezéreket, hogy a hadizsákmányból egy-egy utat hozassanak rendbe. Ő maga jó példával járt elöl, amikor a Via Flaminiát Rómától Ariminumig, tehát az Adriai-tenger partjáig a saját költségén kijavíttatta.

Később azonban a gazdagok minden önkéntes közteherviselés alól kibújtak, s az első princepsnek kellett volna az utak karbantartásának gondját egyedül magára vállalni. Erre azonban - hiába volt a birodalom leggazdagabb embere - az ő vagyona sem nyújtott elegendő fedezetet.
Ennélfogva Augustus ezt a költséget a császári kincstár, a fiscus jövedelméből fedezte, később pedig az utak karbantartásának feladatát az állam hatáskörébe utalta. A császárok uralkodása alatt, miután az állami és az uralkodói feladatok határai egyre inkább elmosódtak és a két kincstár (az aerarium és fiscus) közötti különbségek a fiscus javára eltolódtak, az utak javításának a gondját a császárok ismét magukra vállalták. Karbantartásukra már Augustus szakképzett műszaki alakulatot (centuria accessorum velatorum) szervezett.

Az utak fontosságát minden józanul gondolkodó császár és államférfi felismerte, ezért a régi utak javításával és új utak építésével is törődtek. Az úthálózat egyre nagyobb és egyre jobb lett, úgy hogy a későbbi századok gyermekei is csodálattal tekinthettek az ősök nagyszerű alkotására.
Gondoljunk arra, hogy a 3,5-4 millió négyzetkilométer nagyságú római birodalom tartományait kilencvenezer kilométer hosszúságú úthálózat kötötte össze, amely Britanniától Észak-Afrikáig, Franciaországtól Kisázsiáig terjedt!

romaikor_kep



A szent életű, tudós sevillai püspök, Isidorus Hispalensis az i. sz. V. században szükségesnek látta kiemelni, hogy a római műutak építése előmozdította az utazást és meggátolta a birodalom lakosságának munkanélküliségét. (Ne csak a munkanélküli polgári lakosságra gondoljunk ez esetben hanem - ami még aggasztóbb volt - a tétlen, lázongásokra mindenkor kapható katonaságra is, amelyet békés időkben közmunkával foglalkoztattak.) Az útépítés munkáját ugyanis a tartományok szabad lakosságán és rabszolgák csapatain kívül - mint már említettük - nagyrészt a katonaság végezte.

A római szokások, a jogalkotás kétféle utat különböztetett meg egymástól: a közutakat (viae publicae) és magánutakat (viae privatae). Míg a közutak építése, karbantartása állami feladatnak minősült, a magánutakat, így a falusi utakat, dülőket, bekötő utakat vagy a földbirtokok tulajdonosai, vagy azok a városok építtették, amelyeken az utak áthaladtak.
A műútból kiágazó, egyes nagyobb birtokok gazdasági központjához vagy a községekhez vezető bekötő utakat olykor hivatalosan is közútnak tekintették. (Így az építés és karbantartás költsége is megoszlott az állami, illetve a császári kincstár, valamint a községi pénztárak között.)

Műúthoz vagy más úthoz vezető utat bárkinek jogában állott építeni, ha az a saját területén vezetett át. Magánszemély saját birtokán építtethetett utat, és tovább is vezethette, amennyiben a szükséges területet annak tulajdonosától megvásárolta vagy megegyezés útján kapott reá engedélyt.
Ezeknek az utaknak az építése műszakilag nem hasonlítható a kitűnő minőségű műutakhoz, ezért jóval olcsóbbak voltak, még a mérföldköveket is megtakarították. A karbantartás költsége az építtetőket, illetve a földbirtokosokat terhelte.

Ezer és ezer kilométernyi műutat (említettük, hogy kb. kilencvenezer kilométert) építettek a rómaiak. Olyan tájakat, vidékeket is bekapcsoltak a forgalomba, amelyekről a későbbi idők folyamán mindenki megfeledkezett.
Így történt, hogy 1850-ben egy francia katonai alakulat Észak Afrikában járhatatlannak minősített szurdokon vonult át. A parancsnok büszke volt rá, hogy a történelemben ő az első, aki csapatával itt áthalad. Egyszer csak a nehéz menetelés közben, a szoros közepe táján sziklába vésett római feliratot pillantott meg, amely elmondta, hogy i. sz. 145-ben a III. Legio Augusta katonái ezt az utat kijavították!

A gyakorlatias római észjárás megkívánta, hogy az utakon állandóan számon tarthassa a távolságokat. Ezért mérföldenként megjelölték az utat, hogy az utazó megtudhassa, mekkora utat tett meg és a következő helységig hány mérföld van még hátra.
A közutak szélén minden egyes mérföldnél magas henger alakú vagy négyszögletes jelzőkő állott, ezek voltak a római mérföldkövek. Azt is elárulták, hogy hány mérföldet kell még megtenni egy bizonyos városig.
A mérföldkövekre a köztársaság korában az utat építtető tisztség-viselő, a császárkorban az uralkodó nevét vésték. A mérföldkő tehát az utókor számára századokon át hirdette a közút építtetőjének a nevét.

Amikor Augustus magára vállalta a polgárháború sújtotta Via Flaminia helyreállítását, nagyvonalú adományát az új mérföldköveken örökítette meg, amelyek a polgárháborúk korát lezáró és békét hozó princeps nevét hirdették, aki a békés közlekedés elősegítésével Itália jólétét előmozdította.

Az utak mentén olykor kis szentélyt emeltek Mercurius, az utasok védnöke tiszteletére. Itt fohászkodtak az úton levők a bajmentes utazásért, a szerencsés hazatérésért: „pro itu et reditu” (az oda és vissza utazásért); a szárazföldön utazók olykor egy kőből faragott lábfejet, a jól sikerült hajóút után kis hajót helyeztek el a szentélyben.

A császárok közül többen, így Traianus, Hadrianus, Septimius Severus jórészt a saját pénzükből a tartományokban új műutakat építtettek és a régieket helyreállíttatták. E tevékenységüket olyan jelentékeny cselekedetnek tartották, hogy emlékére szép kivitelű pénzérméket verettek és hozattak forgalomba.
Hadd vegye tudomásul a birodalom minden polgára, milyen fontos közérdekű cselekedet füződik a császár uralmához.

A jó utak szükségesek is voltak mind a felvonuláshoz, mind a hadműveletekhez. Csak így érthető meg, miként lehetett egy britanniai felkelés alkalmával a II. Legio Adiutrixet Aquincumból odarendelni vagy syriai katonai alakulatokat vezényelni Intercisába (Dunaújváros). A birodalom lakossága is megszokta, hogy jó utakon utazzék.

A későbbi korokban az emberek joggal csodálták meg a rómaiak szilárdan megépített útjait, amelyek évszázadokon át szolgálták a civilizációt és a kultúrát. A középkorban ezeknek az utaknak nagy része tönkrement, nem volt, aki karbantartsa őket. Az időjárás viszontagságai vagy - ami még rosszabb - a szándékos rombolás megadta a kegyelemdöfést: sok nagyszerű műút csak nyomaiban maradt meg.

Már hangsúlyoztuk, hogy a rómaiak a műutak nyomvonalát úgy tűzték ki, hogy azok lehetőleg egyenes vonalban haladjanak, és így a legrövidebb úton lehessen elérni a kívánt várost vagy kikötőt.
És e tekintetben nem ismertek akadályt. Ha kellett, alagutat fúrtak a hegyekbe, hidakat vertek a folyókon, szakadékok, völgyek felett, mocsaras területen pedig cölöpökre építették az utat. Hidak építésével a rómaiak már történelmük legrégibb szakaszában is foglalkoztak.



Forrás: Ürögdi György: Hogyan utaztak a régi Rómaiak Panorama 1979