logo

XXIV Junius AD

Utak és útrendszerek

A római utak, útrendszerek jelképe az Augustus által Kr. e. 20-ban Rómában, a Forum Romanumon felállított aranyozott, bronzlapokkal fedett márványoszlop, a Miliarium Aureum; ma 0 kilométerkőnek neveznénk. Az oszlop azt jelképezte, hogy Rómában futnak össze és onnan indulnak ki Itália és a birodalom útjai („minden út Rómába vezet”). Az oszlopra rávésték a nagyobb itáliai városok Rómától mért távolságát is.

A rómaiak az etruszkoktól tanulták az útépítés technikáját, majd azt továbbfejlesztették, és az egész birodalomban alkalmazták. Útrendszerük rendkívül fejlett volt. Á jól kiépített, rendszeresen karbantartott utak hossza 90000 kilométer, a teljes úthálózat pedig 200000 kilométer hosszúságú volt. Á szerteágazó útrendszert néhány fontosabb itáliai út és azokkal is kapcsolatban álló „nemzetközi” útvonal rövid ismertetésével, valamint a Selyemút vázlatos bemutatásával illusztráljuk.
A hagyomány szerint a legrégibb itáliai út a Via Salaria (Sóút) volt, amelyet Kr. e. 400 körül építettek, de korábbi előzményeiről is tudunk. A Via Salaría Rómát kötötte össze az adriai parton fekvő Castrum Truentinummal és Áncοnáνal. Szintén a régebbi utak közé tartozik a rómaiak által épített leghíresebb itáliai út, a Via Appia, amelyet regina viarumnak, vagyis az „utak királynőjének” neveztek. Egyes részletei máig jó állapotban maradtak fenn, és turisztikai nevezetességnek számítanak. Nevét Appius Claudius Caecus censorról kapta, aki Kr. e. 312-ben rendelte el építésének megkezdését. Utolsó szakaszát Kr. e. 190-ben fejezték be; teljes hossza 540 kilométer volt. A Via Appia Rómát kötötte össze a dél-itáliai Brundísíummal (Brindisi), Itália legjelentősebb keleti kikötőjével.

Több szakaszban építették meg, kezdetben csak a Formíaeíg (Formia) tartó rész készült el. Ezt bővítették ki Capuáig, majd Beneventumig (Benevento). Itt kettévált az út: déli szakasza Venusia (Venosa) városán és Tarentumon (Taranto) keresztül vezetett végpontjához. Északi szakasza Herdoníae (Ordona) és Neapolís (Nápoly) érintésével érkezett meg Brundisiumba.

A Via Aurelia a félsziget nyugati partvonalát követve északnak tartott; előbb Genovában végződött, a császárkorban azonban egészen Arelatum (Arles, Franciaország) városáig el lehetett jutni rajta. Fontos út volt a Via Flaminia is, amely az adriai parton található Ariminummal (Rimini) kötötte össze a fővárost. A 296 kilométer hosszú út építését Gaius Flaminius censor kezdeményezte Kr. e. 223-ban. Flaminius Kr. e. 217-ben a Hannibál elleni háborúban, a Trasimenus-tó melletti csatában esett el.

A pun háborúk után a rómaiak nagyszabású útépítésbe kezdtek. A hadászati szempontok mellett ebben nagy szerepet játszottak a politikai indokok is. A popularís (néppárti) politikus testvérpár, Gaius és Tiberius Sempronius Gracchus Kr. e. 133-ban, illetve Kr. e. 123 / 22-ben újabb nagyszabású útépítési programot hirdetett. Így akarták megkönnyíteni a nincstelen polgárság számára kijelölt közföldek (agerρublicus) elérhetőségét. Így ír erről Plutarkhosz:
„Különösen nagy buzgalmat fejtett ki az útépítésben; figyelmet fordított a hasznosságra, a tetszetősségre és a szépségre egyaránt. Az általa épített utak nyílegyenes vonalban szelték át a vidéket, az útburkolatot faragott kövekből készítették, alatta keményre döngölt agyag alépítménnyel. A mélyedéseket feltöltötték, a vízmosások és szakadékok felett hidakat építettek. Az úttest magassága mindkét oldalán egyenlő volt, s így az egész mű egyenletes és szép látvány volt.
Minden utat mérföldek szerint méretett fel (egy római mérföld kevés hijján nyolc sztadionnak felel meg), és minden mérföldnyi távolságban egy-egy mérföldkövet állított. Kisebb távolságban más köveket is elhelyeztetett az út két oldalán, hogy a lovasok ezekről könnyen és segítség nélkül illhessenek nyeregbe.”

A jobb minőségű utakat gondosan kikövezték: ehhez gránitot, bazaltot vagy porfírt használtak.

romaikor_kep



Az Itáliából kivezető, illetve Itálián kívüli nagy útrendszerek közül mindenképp meg kell említenünk az úgynevezett borostyán- vagy borostyánkőutat, amely a legismertebb és legnagyobb jelentőségű ókori európai kereskedelmi útvonal; a mai Velence környéke és Szentpétervár között, észak-déli irányban szelte át Európát. Építését Tiberius császár (Kr. u. 14-37) kezdte meg.
Az út Pannonión, azaz a mai Magyarországon is áthaladt; legfontosabb hazai állomásai Scarbantia (Sopron), Savaria (Szombathely) és Salla (Ζalalövő) voltak, és egyes részletei ma is láthatók. A Dunántúlon egyébként fejlett volt a rómaiak által kiépített úthálózat. A főutak Aquincumot, Savariát és Sopianaet (Pécs) kötötték össze egymással.

A Via Claudia Augusta megépítésével sikerült bevonni az Alpokat és a délnémet területeket a birodalom úthálózatába. Fontos, Itálián kívüli útrendszer volt még a kelet-nyugati irányba haladó Via Herculia, azaz a Hercules-út. Ez Itáliát kötötte össze a Gibraltári-szorossal, amit a rómaiak „Hercules oszlopai”-nak (Columnae Herculis) neveztek. Á több műútból álló útrendszer egyik legforgalmasabb szakasza a Via Domitía volt. A Kr. e. 120-118 között épített, Itáliát a spanyol területekkel összekötő útszakasz építtetőjéről, Gnaeus Domítíus Áhenοbarbusról, Gallia helytartójáról kapta nevét.
A nyugat-keleti irányú nemzetközi úthálózatból kiemelendő a Via Egnatia, amelyet a rómaiak közvetlenül az Antigonida Birodalom le győzése (Kr. e. 148) után kezdtek el építeni. Itáliából úgy lehetett csatlakozni hozzá, hogy az utazóknak a Via Appia végpontjánál, Brundisiumnál át kellett kelniük az Adriai-tengeren. A szemkőztí parton Dürrakhiοnból (latín: Dyrrhachíum; Durazzo) indult a szárazföldi útvonal, és Τhesszalοniké (latín: Thessalonica; Szaloniki) érintésével szelte át a görög földet. Végpontja Βüzantiοn (latin: Byzantium; Isztambul, Törökország) volt. Az utazó innen kis-ázsiai útvonalak segítségével csatlakozhatott az ősi ázsiai útrendszerekhez (Királyok útja, Királyi út).

Az utakon oszlop alakú mérföldköveket helyeztek el. Az oszlopok négyszögletű talapzaton álltak, amelyek közül több viszonylagos épségben fennmaradt. Az oszlopokon feltüntetett távolságokat római mérföldben (milio passuum) adták meg (1 római mérföld = 1481 méter). A görög nyelvű területeken sztadidonban is megadták a távolságokat (1 sztadion = 185 méter). A távolságokat a környékbeli jelentős városoktól vagy a provinciák központjától számították.
A római úthálózat egymásba kapcsolódó, körutat alkotó útrendszerekkel vette körül a Földközi-tenger medencéjét. Ezt a körutat érintették és metszették az Itáliából kifelé tartó és más keleti, tehát ázsiai, nyugati, azaz európai, valamint déli, főképp afrikai területekhez vezető utak. A legfontosabb ókori csomópontok - így a spanyol Caesaraugusta (Zaragoza), a francia Lugdunum (Lyon), az olasz Mediolanum (Milánó) és Aquileia, Büzantion - a mai európai közlekedési hálózatban is fontos átszállóhelyeknek számítanak, hiszen az részben a római útrendszeren alapszik.
Az utakat, amennyire csak lehetett, egyenes vonalúnak építették, tehát az utazónak a lehető legrövidebb távolságot kellett megtennie két település kőzött. Ennek érdekében alagutakat fúrtak a hegyekbe, hidakat építettek a folyók felett, és cölöpökre is építettek utakat a mocsarakban. Ma is átjárható alagút a 700 méter hosszú Crypta Neapolítana, amely a Nápolyi-öbölben található. A korabeli utazók tűrőképességét igencsak igénybe vette, ha rajta keresztül vezetett az útjuk:

„Aznap mindenestül végig kellett szenvednem az atléták sοrsát: á kenekedés utin a neapolisi alagútban homok várt ránk. Nincs annál hosszabb börtön, nincs azoknál á fáklyáknál homályosabb, mert azoktól csak a sötétséget láttuk, de nem láttunk rajta. Egyébként még ha lenne is ott valami fény, azt is elborítani a por, amely még nyílt terepen is terhes és kellemetlen - hát még ahol csak magukban kavarog, és mivel el van zárva á levegőtől visszahull azokra, akik fölverik! Egyszerre két ellentétes kényelmetlenséget viseltünk el: egy útvonalon, egy napon a sárral is, a porral is meggyűlt a bajunk.”


A hídépítésnek a rómaiak valóságos mesterei voltak. Egyik leghíresebb, ma is használatban lévő, kivételes szépségű hídjuk a Pont du Gard, amely Dél-Franciaországban, limes és Avignon kőzött, a Gardon folyó felett ível át. Feltehetően Kr. e. 19 körül építtette Augustus veje, Marcus Vipscnius Agrippa. Eredetileg egy vízvezeték része volt, amely Laemausus (limes) városába szállította a vizet, de hídként is használták.

romaikor_kep



Róma Ázsiával szárazföldi úton folytatott kereskedelmében kiemelkedő szerepe volt az úgynevezett Selyemútnak. Ez a kereskedelmi út a régi kínai fővárosból, Csanganból (Hszian) indult ki. A Góbi sivatag elérésekor, Anxinal kettéágazott; északi ága a Tiensan hegyvidék és a Takla-Makón sivatag kőzött, Aksu érintésével Kasgárba (Kashi, Kashgar) vezetett. A déli ág a Takla-Makin déli szélét követve, Jarkand érintésével jutott el Kasgárba.
A két ág itt egyesült, az út a mai Szamarkand (Üzbegisztán) és Buhara (Üzbegisztán) érintése után átvágott a Kara-kum sivatagon (Türkmenisztán) és az Iráni-felföldön. Hamadánon (Irán) keresztül haladva érte el a Tigris partján fekvő Bagdadot (Irak), majd az Eufrátesz mentén északnak fordulva jutott el Palmürába (latin: Palmyra; Szíria). Innen vagy Damaszkuszon keresztül érte el Táirοszt (latin: Tyrus; Sür, Libanon), vagy Aleppό (Halab, Szíria) érintésével jutott el Antiokheiába (latin: Antíochia; Antakya, Τörökοrszág); Túrosz és Antíokheia voltak a nyugati végpontjai. Itt aztán a Földközi-tengeri kikötőkben rakták hajóra az árukat (a selyem mellett többnyire fűszereket), és továbbszállították őket más európai kikötőkbe. A keleti végpontjához Koreából és Japánból nyugatra tartó kereskedelmi utak csatlakoztak. Így egy Japántól a Földközi-tenger-parti európai kikötőkig tartó útrendszer jött létre.

Kialakulásának pontos időpontját természetesen nem tudjuk megállapítani, hiszen egy különböző korokban létrejött, számtalan elágazással és szakasszal rendelkező, bonyolult útrendszerről van szó. A hagyomány szerint Vu-ti kínai császár követe, Csang Csien (Csang Kien) volt az út „ősapja, aki Kr. e. 138-ban és Kr. e. 115-ben indult el nyugati útjaira.
A Selyemútnak egészen a XVΙ. századig, tehát a nagy földrajzi felfedezések koráig kulcsszerepe volt a keleti kereskedelemben. Amerika felfedezése után azonban, az alternatív útvonalak kialakulása miatt, jelentősége erősen lecsökkent. A XIX. században került ismét az érdeklődés középpontjába, amikor két kalandos hajlamú felfedező, a svéd Sven Hedin (1865-1952) és a brit szolgálatban álló magyar Stein Aurél (1862-1943) újra felfedezte a világ számára. Részletes útvonalát a nagy térképkiadók manapság is külön kötetekben jelentetik meg.
Az út egyes részletei turisztikai úti célként szerepelnek a megszokottól kissé eltérő utazásokat kedvelő közönség kiszolgálására szakosodott, igényes utazási irodák programjaiban. Egyes újabb hírek szerint a felmelegedés okozta gleccserolvadások veszélyeztethetik az útvonal északi ágát.



Forrás: Sándor Tibor - Ókori utak - Ókori utazók