logo

XII December AD

A római alagutakról

Az i. e. I. század vége táján Marcus Vipsanius Agrippa, Augustus odaadó híve, kiváló hadvezére, hűséges társa a békés építésben, megbízta Lucius Cocceius Auctus építészt, hogy a Neapolis felé vezető, meglehetősen szűk utat, amelyet az Appennini-hegység egyik, a Tirrén-tengerig húzódó vonulata még keskenyebbé szorított, tehermentesítse. Ezt csak úgy lehetett elérni, ha az utat a hegyen át vezetik, tehát alagutakat építenek.

Auctus két alagutat épített, az egyiket Cumae mellett, a másikat pedig Neapolis és Puteoli között. A mintegy három méter széles alagutak magassága elérte a húsz métert. Az utóbb említettnek a hossza mintegy hétszáz méter volt. Az alagutak megépítése után vagy száz esztendővel Lucius Annaeus Seneca, a költő-filozófus-államférfi egy ízben átutazott az egyiken. Levelében nem is győzi eléggé felpanaszolni e vállalkozás keserveit:
„Végeláthatatlan volt ez a tömlöc, a fáklyák halvány fénye nem hatol át a sötétségen, csak annyira, hogy a fáklyákat lehet látni. Egyébként, ha ennek a helynek világítása lenne, felfalná a por ... Por kavarog itt, összecsomósodik, ránehezedik az emberre, amely azt előidézte, minthogy az alagútnak nincs huzata.”
(Sen. Epist. VI. 5.)

Seneca sztoikus bölcselőként elmélkedik ezen és megjegyzi, hogy mindennek ellenére az alagútban semmilyen lelki megrázkódtatás nem érte, csupán hangulata változott meg. Hozzáfűzi, lám milyen balgaság jobban félni az egyik dologtól, mint a másiktól, hiszen a vég mindig ugyanaz. A szellőzés és világítás nélküli alagúton való keserves átkelés bölcselkedésre késztette a filozófust, az egyszerű utas viszont csak bosszankodva, esetleg dühösen vergődött át rajta.

romaikor_kep



Azt, hogy milyen nehéz feladatot kellett az alagutak építőinek megoldani, jól példázza egy Afrikában készített, hegyen átvezetett vízvezeték megépítése, ami ugyancsak nagy problémát jelentett, és erről egy feliratból értesülünk. Ebből következtethetünk a műutak alagutainak építési gondjaira.

1866-ban Lambaesis (ma Lambse, Algériában) numidiai város közelében egy i. sz. III. századi oltárt ástak ki a régészek. Felállítása alkalmával az oltárra terjedelmes feliratot véstek, amely elmondja, hogy a tartomány helytartója Nonius Datust, a III. Legio Augusta vízműépítő mérnökét azzal a paranccsal küldte Saldae (francia nevén Bougie, Algériában) városába, hogy a vízvezeték részére fúrt alagút megakadt munkálatait fejezze be.
A szerencsétlen hadmérnököt útközben rablók támadták meg, kirabolták, minden ruhájától megfosztották. Nagy nehezen mégis sikerült neki fogságából megszökni; s elérnie Saldae városát, ahol maga a helytartó fogadta.

A városban a hangulat rossz volt, a város lakosai kétségbe estek, hogy a számukra oly fontos vízvezeték talán soha nem készül el, ugyanis a hegy egymással szemközti oldaláról fúrt tárnák nem találkoztak.

Nonius Datus még annak idején, a munkálatok megkezdése előtt pontosan kijelölte a hegy gerincén az alagút nyomvonalát, megrajzolta a terveket, majd azokat átadta a korábbi helytartónak. A munkákat azonban a tervektől eltérően, hanyagul végezték, hibát hibára halmoztak, és ha négy esztendő múltán a mérnök idejében nem tér vissza, két alagutat fúrtak volna a hegybe. Nonius Datus úgy mentette meg a kilátástalannak tartott helyzetet, hogy kereszttárnát vágatott, amely a két tárnát egymással összekötötte, így a vízvezeték kérdése megoldódott.

Most már Saldae lakói felavathatták az elkészült vízvezetéket, aminek örömére a város lakossága a helytartó és Nonius Datus jelenlétében nagy ünnepséget rendezett. Ezután a vízvezetéket átadták rendeltetésének.
(ILS. 5795.)



Forrás: Ürögdi György: Hogyan utaztak a régi Rómaiak, Panorama 1979