logo

XIX September AD

Cardo (Kardo)

A cardo fogalma több jelentést hordoz. Egyaránt jelenti a különféle szerkezetek (így ajtó, gerendaszer-kezet) azon részeit, amelyek egymáson elfordulnak, ill. a csillagászatban, ill. földmérésben a forduló-pontot, sarokpontot, az univerzum forgópontját, ill. határvonalat, úgymint az antik földmérők által meghatározott egyik, általában az É-D irányú főalapvonalat.

Az egymásra merőleges két alapvonal a cardo és decumanus határozta meg a – pld. limitatio, tábor - és colonia kitűzés során - kimért területek helyi vonatkoztatási rendszerét, amelyben pld. a mellékutak, parcellák meghatározásra kerültek. Az antik források megfogalmazásaiból, a törvények és az antik földmérők leírásaiból az sejthető ugyan, hogy a két főirány közül a cardo számított a másodlagos iránynak, ugyanakkor Niessen szerint a korai időkben pont a cardo volt a főirány.

Hyginus Gromaticus szerint a cardo a polus tengelyének irányába mutat. Vitruvius ezt a tengelyt bizonyos északi csillagok helyzetéhez közel mutató iránynak írja le, míg más szerzők, mint pld. Frontinus vagy Isidorus nem határoznak meg konkrét irányt, csak az északi égboltot. Hyginus Gromaticus a fő irányok meghatározása kapcsán a déli irány meghatározását – ezzel együtt a cardo kijelölését - javasolja kitűzésre először. A kitűzésre alkalmas legjobb időpontnak a delet jelölte meg. A gnomon segítségével a déli irány könnyen meghatározható, ennek megfelelően szerkesztéssel, vagy egyéb, pld. a Vitruvius által is említett eszközökkel az északi irány kijelölhető.

Hyginus Gromaticus és Siculus Flaccus egyes vélemények szerint valóban praktizáló földmérők lehetettek, ezért a Hyginus Gromaticus által leírt módszer, amely – valószínűleg- tanító szándékkal hangsúlyozza ki a lépések sorrendjét, mutatja, hogy korántsem volt egységes eljárás az irányok meg-határozására. Az elméleti meghatározás után a gyakorlatban kialakított alapvonalra - cardo maximus - került egyben az egyik főút is, így a fogalmat bizonyos mértékben a főút szinonimájaként lehet tekinteni.

A cardo maximustól – ill. ennek megfelelően a másik fő iránytól- való távolsággal a különböző területi parcellákat (legyenek azok a földosztáskor kimért földterületek, vagy település insulái) azonosítani lehetett, méghozzá azokkal az utakkal, amelyek gyakorlatilag a kitűzött főirányvonalakkal párhuzamosan futottak.



Forrás: Részlet Bödöcs András - A római kori úthálózat térinformatikai vizsgálata (Doktori disszertáció. Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar)