logo

IX December AD

Via publica

A via publica az a fogalom, amely a legtöbbet vizsgált és vitatott a szakirodalom. Ennek oka, hogy talán ez az egyik legjobban dokumentált antik úttípus, illetve ezen úttípusnak van talán legnagyobb szerepe az egykori Római Birodalom közlekedésében. Ennek ellenére az Itáliai területeken kívül futó utak helyzetéről, elnevezéséről jóval kevesebb információval rendelkezünk. A kutatás ezt a hézagot próbálja kompenzálni az itáliai viszonyok általánosításával a provinciák úthálózatára.

A viae publicae fogalmát Pekary az alábbi tíz pont szerint határozta meg:

- Közterületen fut,
- szélességét a hatóságok állapítják meg és határolják le,
- a nyílt forgalom számára szolgál,
- a via publica praetoria v. consularis
- az utakat készíttetőjük alapján nevezik el,
- a curatorok felügyelete alatt állnak,
- alvállalkozók (redemptores) tartják karban,
- városi településen kívül halad,
- valamint magánutak és vidéki utak is lehetnek közutak.

Pekáry meghatározásaiból Herzig csupán hármat tart kielégítően általánosságban a via publicaval kapcsolatba hozhatónak: a közterületen futó vonalvezetést, a consulares v. praetoria elnevezés utakat, ill. a közforgalmat lebonyolító magán- és vidéki utakat.

Az antik szerzők is elsősorban a jogi helyzetből adódó tulajdonságot emelték ki, azt, hogy köztulajdonban lévő területen (solum publicum) fut. A földmérők számára ez annyiban jelentett gyakorlati problémát, hogy a földterületek kiosztásakor a via publica nyomvonalát - akár már létezett, akár nem- figyelembe kellett venniük. A via publicahoz tartozó terület loca exeptanak minősült, és ellentétben a viae privataeval nem foglalták be a birtoktestekbe.

Pekáry és Radke véleménye szerint ez nemcsak az út nyomvonalát érintette, hanem kétoldalt egy szabad sáv által övezett területet is. Mint korábban láttuk, via publicavá válhattak azok a magánkezdeményezésre épült, tehát magánbirtokon létrehozott viae privatae utak, amelyek a közösség által is használatban voltak. Ebben az esetben azonban kérdéses, hogy az úthoz tartózó területet ki is sajátították-e a köztulajdon számára.
Mommsen általános értelemben feltételezi a kisajátítási eljárást az útépítések során, Voigt ezt csak a későköztársaság korától tartja valószínűnek és inkább a közösség és a birtokos szabad megegyezését valószínűsíti.

A viae publicae besorolását militares, consulares, praetoria, vagy éppenséggel vicinales jelzővel ellátott kategóriákba, már sokkal inkább tekinthetjük technikai megfogalmazásnak, ill. pontosításnak, vagy Herzig megfogalmazásában fokozati különbségnek. Chevallier szerint a militares, consulares, praetoria megnevezésű utak a via publica legmagasabb rendű osztályait jelentették.

Az eddig tárgyalt útkategóriák közül, talán a via militares terminológiája körül alakult ki a legtöbb vita. Ezt az úttípust korábban Winkelmann csak a katonaság által, a castellumok közötti kommunikációs összeköttetésnek gondolta.

Forbes véleménye szerint a határzónákban futó stratégiai jelentőségű utak jelentették ezt a fogalmat. Pflaum szerint minden olyan utat, amelyet katonai erődítmények, ill. katonai állomások kísértek, ill. fogadókkal és lóváltókkal voltak ellátva, viae militaresnak neveztek.

Chapot a stratégiai és kommunikációs szerepüket hangsúlyozta. Grenier szerint a viae militares olyan utakat jelentett, amelyeket a hadsereg épített és felügyelt. Šašel szerint a határok mentén minden út via militarisnak számított. Chevallier a stratégiailag fontos viae publicaet azonosította a fogalommal.

A kutatás eddigi állapotát és állásfoglalását legújabban Speidel foglalta össze. Gyakorlati – és elfogadható - értelmezése szerint a viae militares alatt elsősorban azok a nagy távolsági közutak voltak érthetők, amelyeken az államügyekben eljáró utazók (militantes) közlekedtek, és akik megfelelő jogosultsággal rendelkeztek, hogy a szállásjogot (hospitium) és meghatározott javakat igénybe vegyenek. Ezek elsősorban katonai tisztségeket betöltő, szolgálati úton lévő utazók voltak.
Ugyanakkor a viae militares egyúttal a katonaság kommunikációs és utánpótlási eszközei is voltak és valószínűsíthetjük, hogy a katonaság által épített nagy távolsági utak is ugyanúgy militares voltak. Jelentős terhet jelenthettek a lakósság számára a meghatározott lefoglalási joggal rendelkező tisztviselők, ugyanakkor azonban a viae militares, megnevezéssel illetett utak a legforgalmasabb és legjelentősebb utaknak számítottak.

A via consularis, ill. pretoria gyakorlatilag a viae publicae számára alkalmazott kifejezés. A forrásokra hivatkozva Pekáry elveti a censori útépítéseket, szerinte a censori említések hiánya azt mutatja, hogy kizárólag consuli és praetori építkezések zajlottak.



Forrás: Részlet Bödöcs András - A római kori úthálózat térinformatikai vizsgálata (Doktori disszertáció. Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar)