logo

XIX December AD

C. Gracchus, M. Cicero és M. Cato beszédeinek néhány híres passzusa

C. Gracchus merész és magával ragadó szónok hírében állt. Ezt senki sem vonja kétségbe. De azt már ki hagyná szó nélkül, hogy egyesek komolyabbnak, szenvedélyesebbnek, erőteljesebbnek tartották M. Cicerónál is? Nemrégiben olvastam át Gracchus beszédét A törvények kihirdetéséről, amelyben rendkívül indulatosan panaszolja el, hogy római hivatalnokok igazságtalanul megvesszőztették M. Mariust és Itália municipiális városainak néhány köztiszteletben álló polgárát. Az esetet a következő szavakkal adja elő:

„A consul nemrég a sidicinus Teanumban járt. Felesége kijelentette, hogy szeretne a férfifürdőben megfürdeni. M. Marius, sidicinus quaestor, parancsot kapott, hogy kergessék ki a fürdőből az ott fürdőzőket. Az asszony panaszkodott férjének, hogy a fürdőt nern adták át neki elég hamar és elég tisztán. Ezért a forumon egy karót szúrtak le, odahurcolták M. Mariust, a város legtekintélyesebb polgárát, s ruháit lehúzva, megvesszőzték.
A calesiek, mikor ezt meghallották, rendeletet hoztak, hogy senkinek se jusson eszébe a fürdőben fürödni, ha egy római hivatalnok tartózkodik ott. Ferentinumban praetorunk hasonló okból parancsot adott a queastorok elfogatására: az egyik quaestor levetette magát a városfalról, a másikat elfogták és megvesszőzték.”

De mikor ilyen szörnyű esetről, mikor a nyilvánvaló igazságtalanság ilyen sajnálatos és szomorú megnyilvánulásáról volt szó, nem szólhatott-e volna világosabban, jelentőségteljesebben, vagy meghatóbban és több együttérzéssel, terjedelmesebben és bővebben fejezve ki rosszallását, nyomatékosabban és hatásosabban fájdalmát? Bár igaz, hogy beszéde olyan rövid, kellemes és egyszerű, mint az ünnepi alkalmakkor bemutatott vígjátékok. Ugyancsak Gracchus egy másik helyen ezt mondja:
„Hogy milyen önkényeskedés és féktelenség jellemzi a fiatalembereket, arra ezt a példát hozom fel. Néhány évvel ezelőtt olyan fiatalembert küldtünk Ázsiából legatusnak, aki még nem viselt hivatalt. Gyaloghintón utazott, s szembetalálkoztak egy venusiai barompásztorral, aki, nem tudva, kit visznek, tréfásan megkérdezte, netán halottat szállítanak. A fiatalember ezt meghallva, letétette a hordszéket, s ennek szíjaival addig verette a pásztort, amíg az ki nem lehelte lelkét.”

Az ily kegyetlen és erőszakos gaztettet előadó szónoklat szinte semmiben sem különbözik a mindennapi társalgástól. De mikor hasonló ügyben Tullius beszél arról, hogy római polgárokat, mit sem vétő férfiakat a jog és törvény ellenére megvesszőztek, vagy a legszörnyűbb kínzásokkal megöltek, milyen együttérzés van a szavaiban! Mennyire mélyen elérzékenyül! Mennyire szemléletesen állítja elénk az egész esetet! Mily

hevesen tör elő belőle a rosszallás és az elkeseredés! Istenemre, mikor M. Cicerónak ezeket a szavait olvasom, lelkemet szinte körülfogják a vesszőzés, a jajveszékelés, a sírás hangjai és képei. Így van ez akkor is, amikor Verresről beszél; szavait - amennyire emlékszem rájuk - itt idézem:
„Gazságtól és dühtől lángolva érkezett a forumra. Szemei égtek, egész arcáról sugárzott a könyörtelenség. Mindenki várta, meddig merészkedik, mit fog cselekedni; ekkor hirtelen megparancsolja, hogy az embert fogják le, vetkőztessék le, kötözzék meg, s készítsék elő a vesszőket a forum közepén.”

S valóban, már maguk ezek a puszta szavak: „megparancsolja, hogy fogják le, vetkőztessék le, kötözzék meg, s készítsék elő a vesszőket” annyi felháborodást és rémületet idéznek fel, hogy a történteket nem is csak hallja, hanem közvetlenül látja az ember. Gracchus azonban nem panaszt tesz és kesereg, hanem tudósít:
„A forumon - mondja - egy karót szúrtak le, s ruháit lehúzva megvesszőzték.”

Cicero azonban a maga világos és alapos előadásában nem azt mondja, hogy „megvesszőzték”, hanem hogy „vesszővel ütlegeltek Messana forumán egy római polgárt, s a szerencsétlentől nagy fájdalmában, amíg a vesszőcsapások suhogtak, egy nyögést, egy jajszót nem lehetett hallani, csak ezt: »Római polgár vagyok!« Azt hitte, hogy polgárjogára hivatkozva testétől minden csapást elhárít, és minden kínzást távol tart.”

S hogy mennyire iszonyodik ő is az ilyen szörnyűségektől, s hogy mennyire gyűlölték és megvetették Verrest a római polgárok, azt élesen, erőteljesen, szenvedélyes hévvel mutatja meg szavaiban.
„Ó, a szabadság oly édes neve! A mi államunk összehasonlíthatatlan jogrendje! Ó, a Porcius és Sempronius-féle törvények! Ó, a római nép olyan hevesen óhajtott és végre elnyert tribunusi hatalma! S végül mindezekkel ide jutottunk, hogy egy római polgárt a római nép provinciájában, a szövetségesek egyik városában megkötöztet, és a forumon vesszővel veret meg az, akinek a római nép kegye ajándékozta a vesszőköteget és a bárdot? Mit? Ha akkor, mikor tüzet, izzó vasat és egyéb kínzóeszközöket hoztak oda, téged nem enyhített meg ennek az embernek keserves jajgatása és szívszaggató könyörgése, vajon megindítottak-e az ott levő római polgárok könnyei és hangos sóhajai?”

Tullius ilyen keményen, nyomatékosan, ilyen pontos és áradó szónoklatban fejezte ki elkeseredését. De van-e olyan bárdolatlan és érzéketlen fülű ember, akit ez a csillogó és megnyerő stílus, a szavaknak ez az elrendezése nem tölt el különleges gyönyörűséggel, és az előbb említett szónokot azért kedveli, mert beszéde egyszerű, rövidre fogott, kidolgozatlan, de van benne valami természetes báj, s mert szavai, fényeikkel és árnyaikkal, az elhomályosult régiséget idézik; az ilyen, ha rendelkezik valamilyen ítélőképességgel, vizsgálja meg egy régebben élt szónok, Cato hasonló ügyben elmondott szónoklatát, amelynek lendületét és tartalmi gazdagságát Gracchus meg sem közelítette.
Azt hiszem, be fogja látni, hogy Cato nem volt megelégedve saját kora ékesszólásával, s már akkor olyasmit tervezett, amit később Cicero valósított meg. Abban a könyvében ugyanis, amelyben A jogtalan botozásról értekezik, a következőképpen emel panaszt Q. Thermus ellen:

„Azt mondotta, hogy a decemvirek nem gondoskodnak megfelelően az élelmezésről. Ezért levetkőztette és megkorbácsoltatta őket. Így a decemvireket a bruttiusok botozták meg sok ember szeme láttára. Ki lenne képes elviselni ezt a gyalázatot, ezt a hatalmaskodást, ezt a szolgaságot? Egyik királyunk sem merészkedett ilyesmire, s ez történik derék, jó családból született emberekkel, azokkal, akik a közjóról gondoskodnak? Hol a szövetségi jog? Hol az ősök adott szava? Égbe kiáltó jogtalanságok, verés, vesszőzés, kék foltok, kínok, gyalázatos kínzások okozójává merészeltél válni számos polgártársad és halandó szeme láttán? De hallottam, mekkora gyász, milyen jajveszékelés, milyen könnyáradat, milyen sírás következett erre! Még a szolgák is nehezen viselik a rossz bánásmódot; mit gondoltok, milyen lelkiállapotban voltak és lesznek, amíg csak élnek, azok, akik előkelő családból származnak, és nagy érdemekkel dicsekedhetnek?”

Ami pedig Catónak „a bruttiusok botozták meg” kifejezését illeti, hogy senki ne nyomozzon a „bruttiusok” után, ennek a magyarázata a következő: Mikor a pun Hannibál Itáliában tartózkodott seregével, s a római nép néhány szerencsétlen ütközetet vívott, egész Itáliában először a bruttiusok pártoltak Hannibálhoz. Ezt a rómaiak igen rossz néven vették, s miután Hannibál Itáliából eltávozott, s a punok vereséget szenvedtek, a bruttiusokat - hogy megalázzák őket - nem vették be katonának, és nem tartották szövetségeseknek, hanem megparancsolták, hogy a provinciákba küldött tisztviselőknek engedelmeskedjenek, s mellettük a szolga szerepét töltsék be.
Ezek tehát éppen úgy a tisztviselők kíséretéhez tartoztak, mint a színjátékokban az úgynevezett „korbácsosok”, s mindenkit, akire rámutattak, megkötöztek vagy megvertek; s minthogy Bruttium vidékéről valók voltak, bruttiusoknak nevezték őket.