logo

XX Junius AD

Livius burkolt kritikája a Római Birodalomról

„Érdemleges dolgokat művelek-e, ha a római nép történetét a város kezdeteitől fogva megírom: valóban nem tudom, de még ha tudnám, akkor sem merném állítani, hiszen látom, hogy mily régóta és mily gyakran vállalkoznak rá, mert mindig akadnak új írók, akik azt hiszik, hogy vagy tárgyi dolgokban fognak biztosabbat adni, vagy írásművészetükkel szárnyalják majd túl a faragatlan régieket. Bárhogyan üt is ki, jó érzés lesz számomra, hogy erőmhöz képest én is hozzájárultam a világbíró nép (princeps terrarum populus) történelmének megörökítéséhez, és ha a sok író között hírnevem homályban maradna, azoknak hírességében vagy tekintélyében fogok vigasztalást találni, akik nevemet árnyékba borítják.
Azonkívül maga a tárgy is mérhetetlenül sok munkát kíván, hiszen több mint hétszáz esztendőre nyúlik vissza, és a szerény kezdetek után akkorára nőtt, hogy hovatovább tulajdon nagyságát sínyli. Az sem vitás, hogy a kezdet és közvetlen folytatása kevesebb gyönyörűséget okoz a legtöbb olvasónak: annyira sietnek a közelmúlt felé, amikor a már régóta túlságosan is hatalmas nép erői önmagukat emésztik. Én viszont egyebek közt abban fogom lelni fáradságom jutalmát, hogy legalább addig, amíg teljes odaadással idézem fel a hajdankort, elfordulok azoknak a bajoknak a látványától, amelyeket a mi nemzedékünk annyi éven át szemlélhetett - mentesen minden gondtól, ami az író lelkét az igazságtól talán el nem téríti, de nyugalmát veszélyeztetheti.

Mindazt, amit a hagyomány általában a város alapítása előtti időkről vagy az alapítás közvetlen előzményeiről tud, ezeket az inkább költői kitalálásokkal szépített, semmint hamisítatlan történelmi bizonyságokra támaszkodó dolgokat sem erősítgetni, sem cáfolni nem szándékozom. A régiség kiváltsága, hogy a városok kezdeteit az isteni és emberi szféra elegyítésével magasztosabb színben tüntesse fel, és ha valamely népnek meg kell engedni, hogy szentségbe burkolja és isteni ősökre vezesse vissza származását: a római népet olyan hadi dicsőség övezi, hogy ha éppen már Marsot hirdeti ősének és alapítója atyjának, akkor az emberiség viselje ezt is ugyanúgy zúgolódás nélkül, mint ahogy fennhatóságát viseli.
De bárhogyan fogjuk is fel és ítéljük meg az efféle dolgokat, én nem ezt tartom fontosnak.
Szeretném, ha minden olvasóm inkább arra ügyelne, hogy milyen volt az élet, milyen volt az erkölcs: milyen férfiak munkálkodása, háborúban és békében, milyen tulajdonságok révén sikerült a birodalmat megteremteni és ily naggyá formálni; majd a fegyelem lazultával először az erkölcsi alap süllyedését, azután az egész építmény fokozatos roskadozását, még később hirtelen összeomlását figyelje, amíg odáig nem jutottunk, hogy sem hibáinkat, sem azoknak orvosszereit nem tudjuk elviselni. A történelem megismerésében épp ez az üdvös és gyümölcsöző, hogy az ember mindenfajta eseménynek intő példáit szemlélheti mintegy messziről látható emlékművön; innen válogathatja maga és közössége számára, ami követésre méltó; innen ismerheti meg, mit kell kerülnie: ami gyalázatosnak indult és gyalázattal is végződött.
Egyébiránt, ha a vállalkozásom iránt érzett szeretet nem csal meg, azt hiszem, nincs még egy állam, amely nagyobb, szentebb, jó példákban gazdagabb volna. Sehol sem honosodott meg oly későn a kapzsiság és a fényűzés, sehol sem volt oly nagy és oly sokáig tartó becsülete a szegénységnek és takarékosságnak; mert minél csekélyebb a vagyon, annál csekélyebb volt a vállalkozás is. Csak a minap hurcolta be magával a gazdagság a kapzsiságot, a dúskáló élvezethajszolás pedig annak vágyát, hogy fényűzéssel és kicsapongással tegyük tönkre magunkat és körülöttünk mindent.
De a siránkozás még akkor sem kedves, amikor történetesen elkerülhetetlen. Maradjon hát távol nagy vállalkozásunk első soraitól. Ha a költők szokása szerint járhatnánk el, mi is szívesebben kezdenők jót ígérő jelekkel, az istenekhez és istennőkhöz intézett fogadalmakkal és imákkal, hogy ily nagy mű elkezdőit ajándékozzák meg sikeres folytatással."



Livius Ab urbe condita, praefatio. Borzsák István ford.