logo

XXII Junius AD

Tiro Tullius szabados beszéde a Senatusban

Mit kifogásolt Tiro Tullius, Cicero szabadosa M. Catonak a Rhodosziak érdekében elmondott szenátusi beszédében, s mit válaszolunk erre a kifogásra?

Ezt az államot, noha a római nép barátja és szövetségese volt, barátság fűzte Perszész makedón királyhoz, Philipposz fiához, a római nép ellenségéhez. Ezért a rhodosziak a gyakorta Rómába küldött követségek útján erőfeszítéseket tettek, hogy véget vessenek a két fél között dúló háborúnak. Minthogy azonban a békére irányuló törekvésük meghiúsult, a rhodoszi népgyűléseken többen azt a javaslatot terjesztették a nép elé, hogy - ha a békekötés lehetetlen - a rhodosziak álljanak a király mellé a rómaiakkal szemben. Ám ez a javaslat nem ment határozatba.
De mikor Perszész vereséget szenvedett, és fogságba jutott, a rhodosziak, megrémülve a népgyűléseken többször megtárgyalt s elhangzott nézetek miatt, követeket küldtek Rómába, hogy elnézést kérjenek egyes polgártársaik meggondolatlanságáért, s állítsák helyre a hűségükben és józan megfontolásukban megrendült bizalmat. A követek Rómába érkeztek, a szenátus elé járulva elmondhatták ügyük védelmére szolgáló könyörgő szavaikat, majd eltávoztak; ezután megkezdődött a tanácskozás.

A szenátorok egy része panasszal élt a rhodosziak ellen, mivel ellenséges érzülettel viseltettek a rómaiakkal szemben, s ezért jogos, hogy háborút indítsanak ellenük. Ekkor hirtelen szólásra emelkedett M. Cato, hevesen a rhodosziak védelmére kelt, és oltalmába vette őket, mondván, hogy a mi legjobb és leghűségesebb szövetségeseink, s hogy a mi előkelőink közül igen sokan elkeseredetten törekednek arra, hogy Rhodosz kincseit elrabolják és megkaparintsák; szóval megtartotta híres beszédét, amely A rhodosziak védelmében címen külön is olvasható az Őstörténet ötödik könyvében.
Tiro Tullius, Cicero szabadosa, ez a kétségtelenül kiművelt szellemű férfiú, nem volt járatlan a történelemben és a régi irodalomban sem; Cicero fiatal korától kezdve szabad emberként neveltette, irodalmi munkálkodásában segítőül és szinte munkatársként használta. De Tiro ebben az esetben többet engedett meg magának, mint ami eltűrhető és megbocsátható. Mert nagy önbizalommal és eléggé hevenyészve levelet írt Q. Axiushoz, ura meghitt barátjához, és A rhodosziak védelmében elmondott, fentebb említett beszédet éles elméjű és alapos bírálatban vélte részesíteni. Talán szabad lesz most ebből a levélből egyik-másik elmarasztaló megjegyzést idéznem, abban a meggyőződésben, hogy sokkal több joggal marasztalhatjuk el mi őt, mint ő Catót.

Először is azt rója fel, hogy Cato kontár módon megválasztott - vagy ahogy ő mondja -, csiszolatlan bevezető szavaiban nagyon is fölényes, nagyon is éles és megrovó hangot üt meg, mikor félelmének ad kifejezést, hogy az atyák :megzavarodtak a siker felett érzett örömükben és elragadtatásukban, s nincsenek eléggé szellemi képességeik birtokában ahhoz, hogy a helyzetet helyesen felismerjék, és megfelelő döntést hozzanak.
„Hiszen - mondja Tiro - az ügyfelüket védő ügyvédeknek arra kell törekedniük bevezető szavaikban, hogy elnyerjék a bírák jóindulatát és rokonszenvét, s az együttérzést, mely az ügy alakulásától függően még egyik fél iránt sem támadt fel a bírákban, s még ingadozó és merev, tisztességes és szerény érvekkel a maguk számára nyerjék meg, s ne fojtsák el eleve sértésekkel és fennhéjázó fenyegetésekkel.”

Azután közli Cato beszédének bevezető részét, amely így hangzik: „Tudom, fogy a legtöbb ember, ha körülményei kedvezően, szerencsésen, sikeresen alakulnak, fennhéjázó lesz, gőgje és szilajsága növekszik és gyarapodik. Ezért most nagy gonddal tölt el, hogy miután ez az ügy számunkra olyan kedvezően végződött, mostani határozatunk ne fordítsa visszájára szerencsés helyzetünket, s a nagy öröm ne változzék túlzott önhittséggé. A szerencsétlen helyzet ugyanis megfékez, és megtanít arra, mit kell tennünk, a szerencsés fordulat felett érzett öröm azonban rendszerint eltérít a helyes helyzetfelismerés és döntés útjáról. Ezért még nagyobb nyomatékkal mondom és tanácsolom: halasszuk el tanácskozásunkat néhány nappal, míg a nagy örömujjongásból ismét visszatalálunk önuralmunkhoz.”

„Cato erre következő szavai - mondja Tiro - inkább beismerésnek, mint védekezésnek minősíthetők, nem verik vissza, nem semmisítik meg a vádat, hanem azt fejezik ki, hogy a rhodosziak csak általában értettek egyet ezzel a gondolattal, ami pedig nem elég ahhoz, hogy a vádat érvénytelenné tegyék. Ezenfelül - mondja - a rhodosziakról, akiket azzal vádoltak, hogy a római néppel szemben inkább a király felé hajoltak, s inkább néki kedveztek, olyan véleményt hangoztat Cato, hogy saját érdekük késztette őket részrehajlásra és kedvezésre, nehogy a rómaiakat, ha Perszészt legyőzik, még határtalanabb gőg és szilajság szállja meg.”

S itt is, mint fentebb, idézi Cato saját szavait:
„Véleményem szerint a rhodosziak nem óhajtották, hogy olyan arányú győzelmet arassunk, amilyet arattunk, sem azt, hogy Perszész királyt leverjük. De ezt nemcsak a rhodosziak, hanem, úgy gondolom, több más nép és törzs sem akarta, s valószínű, hogy egy részük nem azért nem óhajtotta a mi győzelmünket, hogy lássa a minket ért gyalázatot, hanem azért, mert attól tartottak, hogy ha már senkitől nem lesz félnivalónk, akkor teljesen kényünk-kedvünk szerint cselekedhetünk. Meggyőződésem, hogy saját szabadságuk féltése sugallta ezt az állásfoglalásukat, hogy ne egyedül a mi uralmunk alatt, szolgaként éljenek. Ennek ellenére a rhodosziak hivatalosan soha nem nyújtottak segítséget Perszésznek. S gondoljátok csak meg, mennyivel számítóbban intézzük mi egymás közt saját magánügyeinket. Hiszen bármelyikünk, ha úgy látja, hogy valami az ő érdeke ellen történik, minden erővel ellene szegül, nehogy kár érje; a rhodosziak azonban hasonló helyzetben megadó türelmet tanúsítottak.”

Ám ami Tironak a beszéd bevezető része ellen felhozott kifogását illeti, mégiscsak tudnia kellett volna, hogy Cato valóban a rhodosziak védelmére kelt, de mint szenátor, mint volt consul és censor - mint olyan személy, aki arra ad tanácsot, ami szerinte az állam érdekét legjobban szolgálja -, nem pedig mint a vádlottat védő ügyvéd. Mert másféle bevezetőt kell mondania annak, aki a törvényszék előtt vádlottat védelmez, és mindenütt szánalom és együttérzés után fürkészik, s mást az olyan nagy tekintélyű férfiúnak, akit - mikor a szenátus az állam érdekéről tanácskozik - felháborít egyesek teljesen igazságtalan véleménye, s a közérdekében és a szövetségesek védelmében súlyos és nemes veretű szavakkal fejezi ki az őt egyszerre elfogó felháborodást és fájdalmat. Hiszen helyesen és célszerűen tanítják a rhétor iskolákban, hogy ha a bírák számukra idegen sorsokba s őket egyáltalán nem érintő ügybe óhajtanak betekinteni, amely tőlük csak bírói hivatásuk teljesítését kívánja meg, de számukra sem előnyt, sem veszélyt nem jelent, kérlelő és enyhe szavakkal kell megnyerni elnézésüket és jóindulatukat, hogy az eléjük állított vádlott érdekeit jóakaratúan mérlegeljék.
De ha mindnyájunk közös tekintélyéről, becsületéről és érdekéről van szó, s ilyen ügyben kell javaslatot tennünk, hogy mi történjék, vagy ha már történt valami, mit kell késleltetni, akkor a szónok, aki így kezdi, arra törekedvén, hogy megnyerje hallgatói jóindulatát és jóakaratát, felesleges fecsegéssel lopja a drága időt.

Mert hiszen a szóban forgó ügyek, az államot fenyegető közös veszélyek szinte maguk sugallják a hallgatóságnak, hogy mit kell határoznia, s inkább a hallgatók igénylik maguknak a javaslatát előterjesztő szónok jóindulatát. De Tiro szerint Cato elismerte, hogy a rhodosziak nem óhajtottak olyan nagy római győzelmet, amilyent arattunk, sem azt, hogy Perszészt a római nép leverje, s hogy nemcsak a rhodosziak, hanem sok egyéb nép sem akarta, de szavaival sem visszaverni, sem gyengíteni nem tudta a vádat, s Tiro már ebben az első kifogásában tisztességtelenül valótlant állít. Idézi Cato szavait, de elferdítve, más szavakat becsempészve. Cato ugyanis nem állította határozottan, hogy a rhodosziak nem akarták a rómaiak győzelmét, hanem azt mondta, hogy az ő véleménye szerint nem akarták, s így ez az állítás kétségtelenül saját véleménye kifejezésének, nem pedig a rhodosziak vétkét igazoló bizonyítéknak tekinthető.
Ezért - legalábbis az én véleményem szerint - nemcsak hogy nem hibáztatható, inkább teljes joggal dicsérnünk és csodálnunk kell, mert a látszat szerint a rhodosziakat támadva, nyíltan és lelkiismeretesen fejezte ki, amit érzett, s miután így bizalmat keltett igazságszeretete iránt, elhárította felőlük azt a vádat, amelyet látszólag ellenük hozott fel, s az ügynek olyan fordulatot adott, hogy a rhodosziak éppen azért szolgálnak rá a legteljesebb mértékben a rómaiak pártfogására és szeretetére, mert noha hasznuk is lett volna belőle, és óhajtották is, hogy a király kerekedjék felül, mégsem nyújtottak neki semmiféle segítséget.

Tiro ezután a beszédből a következő szavakat idézi:
„S most egyszerre elfelejtsük lépten-nyomon tanúsított nagy szolgálataikat, s hátat fordítsunk ilyen nagy barátságnak? Megelőzzük őket, és azt, amit ők, állításunk szerint, csak meg akartak tenni, mi valóban meg is tegyük?”

„Ez a következtetés - mondja Tiro - mit sem ér, és nem elfogadható. Hiszen így lehet rá válaszolni: »Természetesen megelőzzük őket, mert ha nem, ők nyomnak majd el minket, s beleesünk csapdájukba, amelytől előzőleg nem óvakodtunk.« S szerinte helyesen hibáztatja Lucilius a költő Euripidészt, aki - mikor Polüphontész király kijelenti, hogy azért ölette meg öccsét, mert az életére akart törni - Meropé, a megölt fivér felesége szájába a következő cáfoló szavakat adja:
Ha férjemnek halálod, mondod, terve volt, mért nem maradt terv bosszud addig néked is? Hiszen - mondja Tiro - az ilyen felelet merő együgyűség: olyan szándékkal és céllal készülni valamilyen tettre, hogy szándékunkat soha nem fogjuk végrehajtani.”

Csakhogy Tiro nem veszi figyelembe, hogy nem ugyanaz az ok késztet minden esetben óvatosságra, s az ember életében előforduló kötelezettségek, cselekedetek, feladatok - akár siettetni, akár késleltetni kell őket, akár bosszúra, akár óvatosságra késztetnek - nem hasonlíthatók a gladiátori viadalhoz. Mert a viadalra felkészült gladiátornak csak azt a választást engedi meg a sors, hogy vagy ő öli meg ellenfelét, ha ő a gyorsabb, vagy az őt, ha ő meghátrál. De az emberi élet nincs ilyen igazságtalan és könyörtelen törvényekhez kötve, nem kell valamilyen jogtalanságot hamarabb elkövetnie mivel ha nem követi el, őneki kell elszenvednie. Hiszen ez annyira távol áll a római nép szelíd természetétől, amely gyakran még az ellene elkövetett jogtalanságokért sem áll bosszút.
Azután azt állítja, hogy Cato ebben a beszédében nem túl tisztességes, túlságosan is vakmerő érveket hoz fel, amelyek olyan agyafúrtak és csalárdak, mintha nem is valami magafajta kiváló férfiú beszélne, hanem egy görög szofista fitogtatná találékonyságát. Mert - így érvel - Cato szemrehányást tesz ugyan a rhodosziaknak, hogy hadat akartak indítani a római nép ellen, mégis azt mondja, hogy nem szolgáltak rá a büntetésre, mivel a háborút, bár nagyon akarták, mégsem indították meg.

Továbbá azt mondja, hogy Cato olyan okoskodással él, amelyet a dialektikusok επαγωγη-nak neveznek, és ezt a szerfelett ravasz szofisztikus érvelési módot nem annyira az igazság kiderítésére, mint inkább elhomályosítására találták fel. Megtévesztő példákból kiindulva azt akarja ugyanis levezetni és bebizonyítani, hogy senkit sem lehet jogosan megbüntetni, ha csupán tervezte a rosszat, csak akkor, ha végre is hajtotta, amit tervezett. Cato beszédének idevágó szavai a következők:
„Még aki a legnagyobb hévvel beszél is a rhodosziak ellen, az is csak annyit mond: »Ellenségeinkké akartak válni.« De ki van közöttetek olyan, aki - ha róla volna szó - méltányosnak tartaná, hogy azért szenvedjen büntetést, mert valamilyen véteknek a szándékával gyanúsítják. Azt hiszem, hogy senki sem ilyen; én, a magam részéről, semmiképpen sem.”

Majd kissé később így folytatja:
„Nos hát? Elvégre van olyan szigorú törvényünk, amely ezt mondja: »Ha valaki ezt vagy amazt meg akarja tenni, legyen a büntetése vagyonának ezer sestertiusszal kevesebb fele, vagy ha valaki ötszáz holdnál több föld birtoklására törekszik, legyen a büntetése ugyanennyi, ha pedig barmainak számát akarja a megengedettnél többre növelni, ennyi és ennyi pénzbüntetést fizessen.« Mi pedig mindezekből sokkal többet akarunk, és mégis büntetlenek maradunk.”
Majd ezt mondja:
„De ha nem tartjuk méltányosnak, hogy valakinek kitüntetést adjunk a jó tett szándékáért, akkor a rhodosziak miért bűnhődjenek meg azért a rosszért, amit nem tettek meg, pusztán, mert állítólag szándékukban volt megtenni?”

Tiro Tullius szerint M. Cato ezekkel az érvekkel azt igyekezett bebizonyítani, hogy a rhodosziakat nem lehet büntetéssel sújtani, mert a római nép ellenségévé akartak ugyan válni, de egyáltalán nem lettek azzá. Azon pedig nem lehet átsiklani - mondja Tiro -, hogy nem egyenlő és nem egymáshoz mérhető két dolog ötszáz holdnál nagyobb birtokra vágyni (amit Stolo javaslatára a népgyűlés megtiltott), és igazságtalan, aljas háborút tervezni a római nép ellen, s azt sem lehet tagadni, hogy más az indítéka a jutalmazásnak és más a büntetésnek.

„Mert - mondja - a megígért jótettek megvalósítását meg kell várni, s nem kell jutalmat adni, amíg meg nem történtek, a fenyegető veszélyeket azonban sokkal jobb megelőzni, mint bevárni. Hiszen igen nagy együgyűség volna részünkről, ha nem szállnánk szembe a tervezett gazságokkal, hanem tétlenkednénk és várnánk, s csak akkor élnénk büntetéssel, ha már a vétket végrehajtották, s amikor a megtörténteket nem lehet meg nem történtté tenni.”

Tiro ezeket hozza fel Cato ellen nem minden lendület nélkül s nem egészen alaptalanul. Csakhogy Cato ezt a következtetést nem elszigetelten, önmagában, s nem megalapozatlanul alkalmazza, hanem igen sokféleképpen alátámasztja, sok egyéb érvvel veszi körül, s mivel tanácsaiban nemcsak a rhodosziak, hanem az állam érdekeit is szem előtt tartotta, meg volt győződve: sem szavait, sem tetteit nem érheti kifogás azért, mert beszédében minden lehetőséget felhasznált, hogy megpróbálja szövetségeseinket megtartani. S először is, ügyesen olyan bizonyító erejű törvényeket szedett össze, amelyekben sem a természetjog, sem a népjog alapján nincs tilalom, s amelyeket a törvényekben megszabott jog alapján azért hoztak, hogy bizonyos visszaélést vagy veszedelmet elkerüljenek; ilyen például a barmok számát és a földbirtok nagyságát korlátozó előírás.
Ezekben az esetekben ugyan, a törvények értelmében, nem szabad átlépni a tilalmat, de maga a cselekvésre irányuló szándék nem megbecstelenítő és nem büntetendő. Ezeket az eseteket hozza ő fel sorban egymás után, majd olyat említ, amit önmagában sem megtenni, sem tervezni nem tisztességes dolog.
Majd, hogy az összehasonlítások között a különbség ne legyen nagyon feltűnő, saját véleményét számos érvvel bástyázza körül, s nem helyez túl nagy súlyt arra - mint az időtöltésből vitatkozó filozófusok szokták -, hogy a tiltott dolgokra irányuló puszta szándékot szegényes és üres szemrehányásokkal illesse, hanem minden erejével egyes-egyedül arra törekszik, hogy a rhodosziak ügyét - mert az állam érdeke, hogy barátságukat megtartsuk - méltányosan ítéljék meg, vagy legalábbis tekintsék megbocsáthatónak. S előadja, hogy a rhodosziak nem indítottak, nem is terveztek háborút, s közben kijelenti, hogy egyedül a tettet kell megítélni és törvény elé vinni, de a végre nem hajtott puszta szándékkal szemben sem a törvény, sem a büntetés nem alkalmazható; közben azért - mintegy megengedve, hogy hibáztak - elnézést kér számukra, s arra tanít, mennyire hasznos az emberi ügyekben a megbocsátás, s hogyha nem bocsátanak meg, akkor az államban lázadástól való félelmet támasztanak, s bebizonyítja, hogy ha viszont megbocsátanak, megőrzik a római nép nagyságát.

S a büszkeség vádját is, amelyet akkor egyéb kifogások mellett a szenátusban a rhodosziak ellen felhoztak, csodálatos, majdnemhogy isteni válaszában szinte játszva vetette vissza és tette semmivé. Ezért közlöm idevágó szavait, minthogy Tiro ezeket mellőzte:
„Azt mondják, hogy a rhodosziak büszkék; olyan szemrehányás, amelyet a legkevésbé sem kívánnék sem magamnak, se gyermekeimnek. De hadd legyenek büszkék! Mit tartozik ez ránk? Azért haragusztok, mert valaki büszkébb, mint mi magunk?”

Valóban, nem is lehet ennél a pirongatásnál súlyosabb és erősebb szemrehányással illetni azokat a végtelenül kevély embereket, akik a saját büszkeségüket dédelgetik, a másokét elítélik.
Ezenkívül megfigyelhetjük, hogyan vonultatta fel Cato a beszéd minden mondatában a szónoklás művészetének minden fegyverét és eszközét, de nem úgy, ahogy a tréfás viadalokon, vagy a mulattatás céljából rendezett harci játékoknál megfigyelhetjük. Mert nála az egész tárgyalás - hogy úgy mondjam - nem szabályosan, pontosan, beütemezetten halad, inkább kétes kimenetelű ütközet, amelyben a hadsorok szétszóródnak, s a különböző pontokon váltakozó szerencsével folyik a harc.

Így alkalmazza Cato - mikor a rhodosziaknak hírhedt büszkeségük miatt annyiak irigységét és gyűlöletét kell elszenvedniük - felváltva a védekezés és a támadás minden eszközét: majd úgy ajánlja őket, mint a legérdemesebbeket, majd úgy mentegeti, mintha ártatlanok volnának, majd azok ellen kel ki erős szavakkal, akik vagyonukat és gazdagságukat kívánják, majd úgy könyörög értük, mintha tévedésből hibáztak volna, majd bebizonyítja, hogy államunknak szüksége van rájuk, s hol az ősök kegyességére és engedékenységére, hol az állam érdekeire hivatkozik hallgatói előtt.
Lehet, hogy mindezt választékosabban és hangzatosabban is el lehetett volna mondani, de erőteljesebben és szenvedélyesebben bizonyára nem. Tehát helytelenül járt el Tullius Tiro, mikor ennek a ragyogó, következetes, egymással összefüggő részekből teljes egésszé kerekülő beszédnek csak kisebb, elszigetelten kiragadott részeit idézte, s ezekre alapozta kifogásait, mintha méltatlan lett volna Catóhoz, hogy a végre nem hajtott vétek puszta szándékát nem tartotta büntetendő cselekménynek.

Tiro Tulliusnak válaszul szánt szavaimról megfelelőbb és helyesebb véleményt alkothat bárki, ha kezébe veszi Cato egész beszédét, s nem sajnálja a fáradságot, hogy Tironak Axiushoz írt levelét előkeresse és elolvassa. Mert úgy hitelesebb és megbízhatóbb alapon tudja majd állításaimat elvetni vagy helyeselni.



Forrás:

Aulus Gellius - Attikai éjszakák

Fordította: Muraközy Gyula
Válogatta: Simon Róbert
Európa könyvkiadó - Budapest 1968
A válogatás és a fordítás alapjául szolgáló kiadás
A. Gellii Noctium Atticarum Libri XX. Edidit C. Hosius. Lipcse, 1903.
B. G. Teubner