logo

XXIII Junius AD

Marcus Tullius Cicero .

romaikor_kep



(Kr. e. 106-Kr. e. 43)



A közemlékezetben, a köztudatban Cicero a legnagyobb, a példaadó szónok. És élete gyakorlatában mindenekelőtt valóban az élőszóval kifejtett érvelés halhatatlan művésze volt: gyakorló jogász, bíróság előtt védő és vádló, a törvényhozásban - a szenátusban és a népgyűléseken - politikai álláspontját kifejtő, buzdító vagy tiltakozó közéleti férfi. Életútjának emelkedő és hanyatló szakaszait hivatali rangjával lehet jellemezni. Amikor éppen túl a harmincadik életévén közéleti pályára lépett (mivel a hajdani Rómában - a Városban is, a Birodalomban is csak harminc éven felül kerülhetett a férfi a hivatali ranglistára), gyors egymásutánban volt questor (pénzügyi tisztviselő), aedilis (hatósági hivatalvezető) praetor (bíró), majd consul (köztársasági elnök, de ez a főhivatal Rómában mindig két embert egyszerre illetett).
Kitüntették „A haza atyja” címmel, majd hamarosan lett mellőzött, pártok közt ingadozó, vesztes oldalra álló, végül a Caesar halála utáni polgárháború áldozata. Közben ami volt, ahol állt, amit pártfogolt vagy ami ellen tiltakozott, azt zengő szónoklatokkal örökítette meg a jövendő ezredévekre is. - Aki ezt tudja róla, nem téved. Pedig ezeken kívül olyan filozófiai írónak bizonyult, aki még a mi számunkra is megörökítette a görög filozófiai iskolák tanításait, az életfilozófia és az erkölcstan remekírójának bizonyult.
Nem volt költő, de kitűnően verselt, még elbeszélő költeményt is írt, és görög költeményeket fordított latin anyanyelvére. És mindezek mellett vallomásokkal teljes és gondolatokkal gazdag leveleit úgy írta, hogy mindenkihez szóljanak. Mielőtt elküldte, lemásoltatta, majd gyűjteményesen kiadta. Sok ezer levél ez, hosszú könyvespolcot tölt be nyomtatott kiadásokban is. És minden korban egyre több nyelve: kiadják. Irodalmi műfajt teremtett Cicero azzal, hogy közolvasmánnyá, közüggyé tette magánleveleit. Madame Sévigné és Mikes Kelemen levelei ugyanúgy tükrözi Cicero hatását, mint a sokkal későbbi levélregények és Kazinczy Ferenc valódi leve leinek áradata.

A nagy szónok tehát beletartozik a klasszikus írók névsorába. És a nyelvtan meg a stilisztika is az ő nevét hordja, amikor a példás, gondolatokat összekapcsoló körmondatokat „cicerói mondatok”-nak nevezi. Eötvös József regényeinek mondatépítése ugyanúgy magán viseli évezredek távolából is Cicero stílusának közvetlen hatását, mint Thomas Mann mondatóriásai. Tehát múlhatatlanul élő hagyomány világirodalomban.

A latin nyelvű ókori Rómában a „lovag” (equites) szó nem lovon vitézkedő páncélos nemesembert jelentett, mint később a középkorban. A gazdag emberek társadalmi osztályát hívták ott lovagoknak, mivel ezek lovat vagy éppen lovakat is tarthattak A kereskedők, pénzemberek, hajósgazdák, sok kézművessel és rabszolgával dolgoztató nagyiparosok voltak a lovagok. A nemesi patríciusok alatt és a vagyontalan plebejusok fölött már ezek is párttá tömörültek, képviseletük volt a szenátusban is. Ebben az időben Crassus, a dúsgazdag bankár volt a politikai vezérük, ahogy a patríciusoknak Pompeius, a plebejusoknak pedig a szegények oldalára álló patrícius Julius Caesar.

Abban az időben, amikor Cicero politikai pályára lépett, ez a három nagy tekintélyű pártvezér szövetségre (ma úgy mondanók: koalícióra) lépett, és gyakorlatilag együtt uralkodott Róma fölött. Ezt a kort és ezt a hatalmi rendet nevezték triumvirátusnak (azaz: három férfi uralmának). Cicero a lovagrendből lépett a közélet terén igen nagy műveltségével és szónoki tehetségével hamarosan a legfőbb testület, a szenátus tagja lett. Ezek voltak a szenátorok.
A szenátusban a hagyomány folytán patríciusok voltak a testület tagjai. Ezek magukat „optimaták”-nak nevezték. Ez az optimata „legjobbakat” jelent, akárcsak a görög arisztokrata szó. A plebejusok népgyűlésen választott tribunosok képviselték. Ha lovagrendi férfi került szenátusi tagnak (azaz szenátornak) a legmagasabb testületbe, ezt „homo novus”-nak (új embernek) nevezték. Cicero ilyen új ember volt, akiről köztudott volt, hogy kitűnő védőügyvéd a bíróságok előtt és rendkívüli műveltséggel bír.

Gyermek- és serdülőkorában apja a legjobb iskolákba járatta. Már akkor kezdett görögül is tanulni. Amikor kitanulta a Rómában kitanulhatót, felső tanintézetek tudományáért Görögországba utazott, több várost is megismert, de tanulmányainak ja részét Athénban végezte. Ott már második anyanyelve lett a görög. A filozófiatörténet egész első fejezete a váltakozó tanítások egymás után fellépő, majd egymás mellett párhuzamosan működő iskolák néhány évszázada.
Cicero igyekezett minél több filozófiai iskolában otthonos lenni. Ott alakult ki benne az a később gyakran emlegetett meggyőződés, hogy megállapíthatatlan, az istenek kultuszának örökölt igazságai valóban igazak-e vagy sem. Vagyis a vallás tanai se nem bizonyíthatók, se nem tagadhatók. Viszont politikai okból fontos, hogy az állam alattvalói vallásosak legyenek, mert csak így lehet fegyelmezni őket. Ez a filozófiai álláspont az „agnoszticizmus”. A görög filozófiában már ezt hirdette Pürrhón és az úgynevezett „szkeptikus” iskola. Ezt Cicero ugyanúgy magába szívta, mint a legnagyobbak - Platón, Arisztotelész - tanait. A politikai gyakorlatban azonban mindig ragaszkodott a semleges agnoszticizmushoz.

Lovagrendi létére is az optimatákhoz tartozott, „új ember” volt az arisztokrata világban, bár sok mindenben egyetértett az egyre nagyobb tekintélyű Julius Caesarral. Persze, mikor arról volt szó, hogy egy készülő hadjáratban ki legyen a légiók fővezére, a döntést hozó népgyűlésen Pompeius érdekében mondott igen nagy hatású szónoklatot. (Ezt a stílusremeket mindmáig tanítják világszerte a latinos gimnáziumokban.) - Következtek a politikai sikerek. Prétorként vizsgálóbírói feladattal járt Szicíliában, ahol leleplezte a kormányzó, Verres bűnös hatalmaskodásait, a lakosság kirablását, a beszedett adók elsikkasztását. Az egész római közvéleményt felháborította Verres bűnügye.
A hivatali bűncselekményeiből dúsgazdag vádlott a legkitűnőbb jogászokat vonultatta fel maga mellett. Cicero négy beszéddel tárta a bírák és a nép elé a bizonyítékokat. Ezek nem mind voltak elmondott szónoklatok, volt, amely a nyilvánosságot írásban érte el, másolatokban terjesztette. Verrest végül is elítélték, sikerült megszöknie, de a harácsolt vagyont elkobozták és sokakat kárpótolni tudtak.

Ez a négy Verres elleni beszéd gazdag ténybeli és elemző, jogi tartalmával, nem kevésbé stílusremeklésével a szónoki fogalmazás halhatatlan remekei közé tartozik. A leghíresebb büntetőügye a Catilina-összeesküvés leleplezése volt. Ez konzuli évére esik. Catilina egyénisége, szándéka, valódi története tulajdonképpen történelmi rejtély maradt. Nemcsak Cicero vádló és bizonyító szónoklatai mutatják igazi bűnözőnek, de a kitűnő történetíró Sallustius Catilináról szóló elbeszélő műve, amelyet olykor a történelmi regény fontos előzményének is tartanak, festi Catilinát eleve züllött kalandornak, mozgalmát államellenes bűncselekménynek. Viszont halála után kezdték a nép érdekében küzdő haladó politikusnak, szinte szabadsághősnek feltüntetni. Ibsen is ebben a szellemben írta legelső, Catilina című drámáját.
Az történelmi tény, hogy amikor Cicero a szenátusban elmondta első Catilina elleni beszédét, a megvádolt szenátor felállt, elhagyta a szenátust s elmenekült Rómából. Hívei fegyverrel vették körül. Cicero utánuk eresztette a hadsereget. Valószínűleg az ütközetben Catilina is elesett, bár volt olyan hírverés is, hogy ismeretlen helyre tudott szökni. Elfogott párthíveit azonban ítélet nélkül kivégezték.

Catilina elfutásáért és az elfogottak ítélet nélküli kivégzéséért Cicerót konzulsága leteltével vád alá is helyezték. Jog szerint lehetett is ezért vádat emelni ellene. Száműzetésre ítélték. Ez azt jelentette, hogy el kellett hagynia Rómát. Cicero vidéki birtokára költözött. Másfél év múlva megkegyelmeztek neki, visszatérhetett a közéletbe. Száműzetését elméleti művek írására használta fel. Visszatérte után azonban nem egyszer tévesen ítélte meg a politikai-történelmi helyzetet.
Amikor a két nagy tehetségű és nagyon népszerű pártvezér, Caesar és Pompeius egymás ellen tört, polgárháború robbant ki. Cicero személy szerint is baráti kapcsolatban állt Pompeiusszal, már azelőtt is sikeres szónoklatokkal segítette őt. Most is Pompeius mellé állt. De Caesar Pharsalusnál döntő győzelmet aratott, a menekülő Pompeiust Egyiptomban megölték. Párthíveire veszedelmek vártak. Cicero is eltávozott Rómából. Caesar azonban látványosan megbocsátott neki. A rendkívül művelt Caesar - aki még igen jó stiliszta is volt - nagyra becsülte a talán még nála is műveltebb és mindenkinél nagyobb stiliszta Cicerót. Caesar ettől kezdve korlátlan úr volt, sokan indokoltan féltették tőle a köztársaságot. Cicero is féltette, de ha Caesar méltányos volt vele, ő se lehetett hálátlan. Amíg Caesar élt, egy szóval sem fordult ellene. Inkább visszavonultan élt és írta nagy hatású elméleti műveit a szónoklat tudományáról, a nagy görög filozófusokról, a vallási és erkölcstani problémákról. Hanem amikor Caesart megölték és alvezérei új triumvirátust alkottak, hogy megvalósítsák Caesar uralmi rendjét, Cicero azonnal szembefordult velük.
Elsősorban Caesar híres hadvezérével, Antoniusszal, aki uralkodói igénnyel fordult Róma ellen. Példaképe a jó kétszáz évvel előbb élt nagy görög szónok, Démoszthenész volt. Akkor régen Philipposz makedón király - a későbbi Nagy Sándor apja - fenyegette Athén és a városállamok függetlenségét. Démoszthenész nagy hatású beszédeket mondott ellene. Ezeket a szónoki remekeket nevezték Philipposz neve után philippikáknak. Az ő példájára nevezte ő is és nevezték Róma-szerte philippikáknak az Antonius ellen mondott beszédeit. Antonius meghirdette, hogy nagy jutalom illeti, aki megöli őt, és még jó néhány nyílt ellenfelét. Meg is ölték. 63 éves volt.

Kétszer házasodott, egyszer harminc-, másodszor 60 éves korában. Egyetlen, nagyon szeretett leánya, Tullia fiatalon meghalt. Családi élete nem volt mendemondák tárgya. Emléke, története azóta is iskolai anyag. Beszédeinek tartalma és stílusa a kultúrtörténet múlhatatlan fejezete. - Beszédeit gondosan, újra átnézve, átfogalmazva adta a másolók kezébe. Leveleit stílusteljesítménynek és kordokumentumnak tekinti az utókor. Stílusa, mondatszerkesztése, bölcseletének gazdagsága és tartózkodása a végső véleményektől jó kétezer éve követendő példa mindenütt, ahol ismerik az európai kultúrát.