Szórakozás / Szórakozások / Egyéb szórakozások

Görög szórakoztató intézmények – római módra

A rómaiak igyekeztek az őshonos görög intézményeket is a saját képükre formálni, ezzel társadalmi-politikai célkitűzéseik szolgálatába állítani. A görög stadionok eredetileg atlétikai bajnokságok rendezésére szolgáló, alapvetően kultikus jellegű építmények voltak, ezért méretük is a futópálya hosszához igazodott: általában 178 m hosszúak és átlagosan kb. 30 m szélesek voltak.
A római uralom alatt (az i. e. 2. századtól kezdve) nemcsak külsőleg alakultak át ezek az építmények, hanem funkciójukban is. A sportolók többé már nem az arisztokraták legjobbjai, hanem alsóbb rétegekből, akár rabszolgákból álló „profik „ voltak, így az építmény leg- fontosabb része a futópálya (dromosz) helyett a nézőtér (cavea) lett.

A rómaiak által meglehetősen lenézett görög atlétika mellett a római szórakozási formák is megjelentek: „Szinte egész Görögországban nagy becsben áll az, akit olympiai győztesnek hirdetnek ki, s ezek közt a népek közt még az sem vált senkinek gyalázatára, ha a színpadon, a közönség szeme láttára ugrabugrált; nálunk az ilyesmi rossz hírét kelti az embernek, meg aztán lealacsonyító és a tisztességtől távolálló dolognak számít „ - mondja Cornelius Nepos. A korábbi, négyszögletes alaprajzú görög stadionok végét lekerekítették, szinte átalakítva azokat amphitheatrumokká. A stadionokban is rendeztek állatviadalokat (venatio, künégeszia): s az ünnepségek majd minden esetben összefüggtek a császárkultusszal.
A császár papjainak saját gladiátorai (família) voltak, sőt idomított vadállatokat is tartottak, például a bikaviadalok (taurokathapszia) számára. Ezeket a látványosságokat eleinte szintén a stadionokban rendezhették. (Egy Kósz szigetén fennmaradt felirat említ egy „Stadion ura „ - Sztadiarkhész - nevű bikát.)

A stadionok legtöbbjében a küzdőtér egy kb. egy méter magas pódiummal volt elválasztva a nézőktől, ami túl magas lenne az atlétikai versenyekhez. A pergéi és aphrodisziaszi stadion pódiuma olyan épségben került elő, hogy a szabályos közökben elhelyezett lyukak is [59] megfigyelhetők voltak rajtuk, amelybe rudakat állítottak, s azokra hálót feszítettek ki a nézők védelme érdekében.

A színházak orkhesztráit csak a második század közepén kezdték átalakítani a gladiátori viadalok tartására, amiket addig á stadionokban rendeztek. Erre utal, hogy a gladiátori viadalok terepét „arénának „ nevezték (ez nem a színházból vett kifejezés), s hogy a győztes gladiátorok a „veretlen „ (aleiptosz) kifejezést alkalmazták magukra. Az a tény is ezt igazolja, hogy a stadionok kőpadjaiban (pl. Aphrodisziaszban) bevésett női neveket is találtak. A nők a görög típusú atlétikai viadalok közönségéből ki voltak zárva, de a római viadalokról nem. Ez lehet a jelenség magyarázata. A gladiátori viadalok mellett a brutálisan kegyetlen kivégzéseket (például a damnatio ad bestiast) is a stadionokban hajtották végre. Euszebiosz szerint Irenaeus is egy lugdunumi stadionban halt mártírhalált.

A rómaiak nagyarányú építkezésekkel is „saját képükre és hasonlatosságukra „ formálták a provinciákat. „Én személy szerint a rómaiak három legnagyszerűbb alkotásának, amelyek leginkább mutatják a Római Birodalom nagyszerűségét, a vízvezetékeket, a kövezett utakat és a szennyvízcsatornákat tartom, nemcsak a hasznosságuk okán, hanem a beléjük fektetett irdatlan költség miatt is „ - vallotta a halikarnasszoszi Dionüsziosz.
A Birodalom urai olyan gigantikus méretű vállalkozásokba is belefogtak, mint az iszthmoszi csatorna átvágása Nero korában, amelynek nyomait még a 19. században is látni lehetett. A történetet Lukianosz meséli el részletesen:
„Ezután Hellasz kormányzója aranyból készült csákányt nyújtott át neki [ti. Nerónak], ő pedig az ujjongó és éneklő tömeg kíséretében elindult arra a helyre, ahol meg kellett kezdeni az ásást. Odaérve, ha jól emlékszem, három kapavágást tett, majd a műveletek irányításával megbízott felügyelőknek megparancsolta, hogy haladéktalanul lássanak munkához. Ő maga visszavonult Korinthoszba, mintha Héraklész valamennyi munkája semmiség lett volna ahhoz képest, amit tett.
Kényszermunkára ítélt foglyok vésték a sziklát és végezték a nehezebb munkát, a hadsereg feladata pedig a földmunka és az egyengetés volt. Már az ötödik vagy hatodik napja dolgoztunk az Iszthmoszon, amikor Korinthoszból elterjedt egy kósza hír, hogy Nero megváltoztatta a földszoros átvágására vonatkozó tervét.

Azt rebesgették, hogy bizonyos egyiptomi tudósok tüzetesen megvizsgálták a földszoros két oldalán levő tengert, és úgy találták, hogy a kettőnek nem azonos a szintje: a Lekhaion felé eső partnál magasabb a vízszint, mint Aigina felé, és félő, hogy ha ilyen hatalmas víztömeg zúdul a sziget felé, az egész Aiginát maguk alá temetik a hullámok. „ (Lukianosz: Nero terve az Iszthmosz átvágására 3.)
A monumentális római építményekkel „átideologizált „birodalmi tér azonban nem minden alattvalóban váltott ki egyforma ámulatot. A zsidók például erőteljesen kifejezték a római „civilizációs vívmányokkal „ kapcsolatos ellenérzéseiket, mivel pontosan tisztában voltak ezen építmények mögött megbújó nyers hatalmi-politikai- gazdasági szándékokkal:

„Rabbi Jehuda egyszer így szólt: »Míly gyönyörűek ennek a népnek [ti. a rómaiaknak] az alkotásai! Utakat készítettek, hidakat emeltek, fürdőket építettek.« Rabbi Jószé hallgatott. Rabbi Simon ben Jocháj azonban felpattant:
»Amit csináltak, maguknak csinálták! Utakat készítettek - és rossz nőkkel népesítik be azokat. Fürdőket építettek - saját gyönyörűségükre. Hidakat emeltek - és vámot szednek rajtuk.« Jehuda ben Gárim, aki ezt a beszélgetést végighallgatta, elmondta egyeseknek, s így fülűkbe jutott a rómaiaknak is, akik elrendelték: »Jehuda, aki dicsért, dicséretet nyer. Jószé, aki hallgatott, számkivetésbe megy Szepphóriszba. Simon, aki ócsárolt, megöletik.« (Simon azonban elmenekült és tizenhárom évig élt egy barlangban.) „

Forrás: Grüll Tibor - Az utolsó Birodalom