logo

XVII December AD

Caius Gracchus fellépése és reformkísérlete

Gaius Gracchus így másodízben is néptribunusszá lett. Mivel a népet már lekenyerezte, most az ún. lovagokat akarta megnyerni, akik méltóság tekintetében a senatorok és a nép között állanak. Ezt egy másik politikai fogással, éspedig a következő módon érte el.
A bíróságokat, amelyek megvesztegethetőségük miatt rossz hírben álltak, a senatoroktól átutalta a lovagok hatáskörébe. Főleg azokat a közelmúltban történt eseteket hozta fel, hogy a bírák Aurelius Cottát, Salinatort és harmadikként Manius Aquiliust, Asia meghódítóját, nyilván megvesztegetés hatása alatt mentették fel.
Az őket vádoló küldöttek azonban a városban maradtak, és sérelmüket, mindenfelé felháborodást keltve, széles körben terjesztették. A senatus annyira restellte az ügyet, hogy hozzájárult a törvényjavaslathoz, a népgyűlés pedig törvényerőre emelte, hogy a bíróságokat senatorok helyett lovagokból állítsák össze.

A törvény elfogadásakor Gracchus állítólag kijelentette, hogy ezzel egy csapásra megtörte a senatus hatalmát. A tapasztalat azonban Gracchus szavainak a vártnál is nagyobb igazságát bizonyította. Az a tény ugyanis, hogy a lovagok immár valamennyi római polgár és italicus, sőt még maguk a senatorok felett is elnyerték az ítélkezés és büntetés jogát, korlátlanul, pénzbüntetésre, polgárjogtól való megfosztásra es száműzetésre is kiterjedően, őket bizonyos értelemben mindenki urává tette, a senatorokat pedig valóságos alattvalóikká.
A lovagok a szavazások alkalmával most összefogtak a néptribunusokkal, és velük együtt minden szándékukat keresztülvitték. Ez egyre nagyobb félelmet keltett a senatorok körében. Hamarosan odáig fajult a helyzet, hogy az állam erőviszonyai teljesen átalakultak.

A senatusnak csak rangja maradt meg, a hatalom a lovagok kezébe került, azután mind többre törtek.
Már nem csak uralkodtak, hanem nyílt törvénytelenségek árán is háttérbe szorították a senatorokat. Eltanulták tőlük a megvesztegethetőséget, és maguk is megkóstolván a gyors vagyonosodás lehetőségét, azzal még rútabbul és még mértéktelenebbül éltek vissza. Felbérelt vádlókat uszítottak a gazdagokra, a megvesztegetés miatt indított pereket pedig egymással összejátszva, vagy erőszakos úton is, teljesen megszüntették, úgyhogy ilyen panaszokkal nem is lépett fel többé senki. A bírósági törvény tehát hosszú időre az eddigieknél nem kevésbé súlyos lázongásokra adott alkalmat.

Gracchus eközben egész Italia területén hatalmas utakat építtetett, s ezzel a vállalkozók és kézművesek nagy tömegét tette készséges híveivé. Több coloniát is alapított. A latinokat arra biztatta, hogy követeljék a teljes római polgárjogot, hiszen a senatus jóhiszeműleg nem szállhat szembe a (rómaiak) vérrokonainak e követelésével.
A többi (italicus) szövetségesnek, akik a római népgyűléseken még nem rendelkeztek szavazati joggal, szintén meg akarta adni ezt a jogot, abban a reményben, hogy a szavazások alkalmával ezek is az 6 javaslatait fogják támogatni.

A senatus megijedt ettől, s a consulokat olyan hirdetmény közzétételére utasította, hogy szavazásra nem jogosult személy nem tartózkodhatik sem a városban, sem e törvények feletti szavazás színhelyétől 40 stadionon belüli távolságban.
Livius Drusust, egy másik néptribunust pedig arra beszéltek rá, akadályozza meg Gracchus javaslatait anélkül, hogy ennek okát a néppel közölné. Intercessiót ugyanis az ok megjelölése nélkül is lehet gyakorolni. Még azt is megengedték neki, hogy a népnek 12 colonia alapításának ígéretével kedveskedjék. A népnek tetszett ez a javaslat, Gracchus törvényjavaslatainak pedig már kisebb jelentőséget tulajdonítottak.

Gracchus azonban népszerűségéből vesztvén, Fulvius Flaccusszal – akit consulsága után éppen e célból választottak néptribunusnak – Africába hajózott. Africa területén ugyanis, annak termékenysége miatt, colonia alapítását határozta el a népgyűlés, s a colonusok letelepítésével kettejüket csak azért bízták meg, hogy a városból egy időre távol legyenek, s a senatus megszabaduljon demagóg tevékenységüktől.
A létesítendő colonia helyéül az egykori Karthágó romjait jelölték ki, nem gondolva azzal, hogy Scipio ezt a várost lerombolása után elátkozta, és örök időkre legelővé nyilvánította. Ok itt – a törvényben eredetileg előírt csekélyebb számú telepes helyett – 6000 colonust óhajtottak letelepíteni; ezzel is a népet akarták megnyerni.

Rómába visszatérve egész Italiában megkezdték a 6000 colonus toborzását. Közben azonban a colonia megszervezésével megbízott, meg mindig Africában tartózkodó tisztviselők levelet küldtek arról, hogy a Gracchus és Fulvius által állított határköveket farkasok döntötték ki, a jósok pedig ebben baljóslatot láttak. Erre a senatus összehívta a népgyűlést, hogy az érvénytelenítse a colonia alapításáról szóló határozatot. Így Gracchus és Fulvius ebben a tervükben is kudarcot vallott.
Szinte őrjöngők módjára kiáltozták, hogy a senatus hazudik, amikor a farkasokról szóló híreket terjeszti. A nép legelszántabb fiai is velük tartottak. Tőrökkel felfegyverkezve indultak a Capitolium felé, ahol a coloniák ügyében a népgyűlésnek össze kellett ülnie.

A nép már összegyülekezett és Fulvius már hozzá fogott szónoklatához, amikor Gracchus fegyveres összeesküvő társainak kíséretében a Capitoliumra ért. Őt magát is szorongással töltötte el példátlanul merész terveinek tudata. Ezért nem is ment a népgyűlés színhelyére, hanem a mellette lévő oszlopcsarnokban kezdett fel-alá járkálni, várva a történendőket.
E háborgó lelkiállapotában megpillantotta őt egy, a népből származó ember, Antyllus, aki éppen áldozatot mutatott be az oszlopcsarnokban. Kezével megragadta – talán azért, mert értesülta dologról, illetve gyanított valamit, vagy talán valami más körülmény bírta szóra –, és arra kérte, könyörüljön a hazán. Gracchus ettől még inkább megzavarodott, és attól való félelmében, hogy tervei kitudódtak, átható, éles pillantást vetett rá.

A jelenlevők egyike, bár senki sem adott erre jelt, és ilyen parancs sem hangzott el, pusztán Gracchusnak Antyllusra vetett éles tekintetéből arra következtetett, hogy itt van a várt alkalom. Abban a hiszemben, hogy Gracchus kívánságát teljesíti, ha ő kezdi meg e művet, kiragadta tőrét, és leszúrta Antyllust. Amint a nyilvánosan ott heverő holttestet rnegpillantották, általános zaj keletkezett, és az emberek további vérontástól tartva, rettegéssel telve elhagyták a szentély környékét.
Gracchus csak ekkor lépett a népgyűlés színhelyére, s a nép előtt mentegetőzni próbált a történtek miatt. De már senki sem ügyelt rá, hanem, mint valami elátkozottól, mind elfordultak tőle. Gracchus és Flaccus rémülten látták, hogy elhamarkodottságukban elszalasztották tervük végrehajtásának kedvező alkalmát, és otthonaikba siettek. Összeesküvő társaik velük mentek, a nép nagy többsége azonban egész éjszakán át megszállva tartotta a népgyűlés helyét, mint ahogy ez nagy veszélyek idején szokásos.
Opimius, aki a két consul közül egyedül tartózkodott a városban, hajnalra fegyvereseket rendelt a Capitoliumra, és hírnökök útján összehívatta a senatust. Ó maga mind ez idő alatt Castor és Pollux templomában várta a történendőket.

Másnap reggel a senatus maga elé idézte lakásából Gracchust és Flaccust, adjanak számot tetteikről. Ők ehelyett azonban fegyveresen az Aventinus dombra siettek, abban a reményben, hogy ha ezt megszállják, a senatus hajlandóbb lesz a békés megegyezésre. Egyidejűleg szerte a városban a rabszolgákat is fegyverre szólították, szabadságot ígérve nekik – de már senki sem hallgatott rájuk. Így tehát megmaradt híveikkel elfoglalták és megerősítették Diana templomát.

Ezután Quintust, Flaccus fiát a senatushoz küldték, azzal a kéréssel, hogy kössenek fegyverszünetet, s a jövőben éljenek egymással egyetértésben. Azok visszaüzenték, hogy fegyvereiket letéve ők maguk jöjjenek a senatus elé, ott adják elő óhajukat, és maguk helyett ne küldjenek többé más személyt.
Ők azonban még egyszer elküldték Quintust, s erre Opimius consul előző kijelentése alapján Quin-tust – akit már nem tekintett követnek – letartóztatta, Gracchus és hívei ellen pedig fegyveres osztagot rendelt ki. Gracchus a cölöphídon át a Tiberis túlsó partjára menekült, s itt egyetlen rabszolgájától kísérve egy ligetben rejtőzött el.

Mikor üldözői elérték, ő maga nyújtotta torkát rabszolgájának, hogy az vágja át. Flaccus egy ismerősének műhelyében rejtőzködött el. Üldözői nyomában voltak, de nem találván rejtekhelyét, azzal fenyegetőztek, hogy az egész utcát felgyújtják. Aki befogadta, restellte volna, ha 6 maga szolgáltatja ki a hozzá könyörgőt. Ezért egy ismerősét utasította, hogy az jelentse fel. Így Flaccust is elfogták és megölték.
Gracchus és Flaccus levágott fejét Opimius consul elé vitték, az pedig jutalmul annyi aranyat adott érte, amennyi a két fej súlya volt. A csőcselék közben kirabolta mindkettőjük házát, párthíveiket pedig Opimius összefogdosta, börtönbe vetette és itt megfojtatta. Quintusnak, Flaccus fiának, csak annyit engedett meg, hogy maga válassza ki halálnemét. E vérontás után az egész városban tisztító áldozatot rendelt el, a senatus pedig elhatározta, hogy a népgyűlés helyén templomot emel Concordia (a polgárok egyetértése – a ford.) tiszteletére.

Így végződött tehát az ifjabbik Gracchus felkelése. Röviddel később törvényt léptettek életbe, amely szerint azokat a földeket, amelyekről eddig vita folyt, birtokosaik eladhatják; az idősebb Gracchus ugyanis ezt is megtiltotta.
A gazdagok ettől fogva rendre felvásárolták a szegények földjeit, vagy valamilyen ürüggyel erőszakosan vették el. De még rosszabb is várt a szegényekre: Spurius Thorius néptribunus javaslatára törvénnyé vált, hogy a földet nem szabad többé felosztani, minden föld a jelenlegi birtokos kezén maradjon, a földekért azonban bizonyos járulékot kell a kincstárba beszolgáltatni, és az ebből befolyó jövedelmet szabad a nép között szétosztani.

Ez az intézkedés a pénzosztások bevezetésével legalább némi vigaszt nyújtott a szegényeknek, a lakosság szaporodását azonban egyáltalán nem mozdította elő. Miután ezekkel a mesterkedésekkel Gracchus törvényét semmissé tették – pedig ha megvalósul, ez kiváló és igen hasznos tett lett volna –, egy másik néptribunus a földek után fizetendő járulékot is megszüntette.
A nép így elvesztette minden eddig elért eredményét. Egyre csökkent a polgárok és a katonák száma. Gracchus halála után 15 évvel a nép elvesztette a földek utáni jövedelmét, a pénzosztást s a törvényeket, és a bíróságok szünetelése miatt tehetetlenségre volt kárhoztatva.


Forrás:
Appianos: Rhómaikón emphylión [A római polgárháborúk] 1.22-27.