logo

XXI Quintilis AD

A kodifikáció célja és jellege

Az ókori római jog fejlődésének ezeréves szakaszát, mely ugyancsak kodifikációval, ti. a XII táblás törvénnyel kezdődik, Justinianus kelet-római császár kodifikációja zárta le. Justinianus, Diocletianus és Constantinus után a késő-római birodalom harmadik nagy illyr származású uralkodója, Uprauda néven 482-ben született egyszerű, bár latin anyanyelvű családból Tauresiumban, egy Illyricum provinciabeli kisvárosban.
Miután nagybátyja, a későbbi Justinus császár (518-527) örökbe fogadta és taníttatta, közigazgatási szolgálatba lépett, hogy később császári nagybátyja tanácsadójaként szerezve kormányzati tapasztalatokat, annak halála után 527-565-ig közel négy évtizeden át, egyeduralkodóként álljon az állam élén.

Justinianus legfőbb életcéljának az Imperium Romanum régi nagyságának helyreállítását, és annak a hellenisztikus műveltség, valamint a keresztény eszmeiség alapján történő megújítását tekintette. A birodalom egykori nyugati felének jelentős területeit sikerült hadvezéreinek (Belizar és Narszesz) visszaszerezniük: Észak-Afrikát a vandáloktól, Hispánia délkeleti partvidékeit a nyugati, Itáliát a keleti gótoktól, bár utóbbi már röviddel halála után (568) a langobardok uralma alá került.
A birodalmi egység szolgálatába állította egyházpolitikáját is. Az egymással szembenálló szekták hitvitáiba történő állami beavatkozással létrejött ugyan a keresztény közösség egysége, de az államegyház intézménye, élén az uralkodóval („cezaropápizmus”) sok negatív következménnyel járt a keleti orthodox egyházakban.

Sikeresnek bizonyult ellenben, és az utókorra is meghatározó befolyást gyakorolt a császár jogpolitikája, a dominátus alatt hanyatlásnak indult jogi kultúra sajátos megújítása. Justinianus ugyanis nem új szövegezésű törvénykönyvet készíttetett, hanem a rendelkezésre álló császári rendeletekből és jogtudós iratokból a használhatók átvételével, a joggyakorlat és a jogi oktatás számára egységes, összefüggő rendszert alkotó gyűjteményt, melynek a törvényként való kihirdetés a szöveg megváltoztathatatlanságát biztosította.
A császár eredetileg csupán a konstitúciók kodifikációját tervezte, s csak a munka sikeres elvégzése után vetődött fel a jogtudós-irodalom gyűjteményének a gondolata. Ennél – érthető módon – nagyobb hangsúlyt fektettek a jogi oktatás szükségleteire, meghagyván a szövegekben a kazuisztikát és a véleményeltéréseket, s a kodifikációs munkában a jogi iskolák tanárai is erősebben voltak képviselve, a bevezető tankönyvként is szolgáló törvénykönyvet pedig már egyedül ők fogalmazták.

A kodifikáció lelke Tribonianus, a császár jogi tanácsadója, eleinte mint a kancelláriák vezetője (magister officiorum), majd mint igazságügy-miniszter (quaestor sacri palatii), a kibővült kodifikációs program egészének irányítója. Munkatársait, arra utalással, hogy ezek a császári rendeletekből és a jogtudósiratokból a használható anyagot mintegy „kibányászták” (compilare: zsákmányolni, kibányászni), kompilátor-oknak nevezik.