XXII October MMXVII AD

Az elfogatás

(Mk 14,43-52; Mt 26,47-56; Lk 22,47-53; Jn 18,1-12)



A János 18,2-ben ezt olvassuk: „Júdás, aki elárulta őt, szintén ismerte ezt a helyet, mert gyakran gyűltek ott össze, Jézus és a tanítványai". Más szentírási helyekből tudjuk, hogy Júdás 30 ezüstöt kapott Jézus elárulásáért. Itt a 2. versben tehát az 1. sz. törvény megszegését látjuk, mely szerint semmilyen elfogatási sem volt szabad megvesztegetéssel végrehajtani.
A 3. vers végén pedig arról van szó, hogy lámpásokkal és fáklyákkal jöttek. Ami azt mutatja, hogy már éjszaka volt, és ez a 2. törvény megszegését jelentette, melynek értelmében semmilyen eljárást sem volt szabad naplemente után elkezdeni.

A Lukács 22,52-ben olvashatjuk, hogy azok között, akik elfogták Jézust, főpapok és vének is voltak. Ezek a szanhedrin tagjai voltak, és az ő jelenlétük megszegte a 3. törvényt. A szanhedrin bíróságának tagjai semmilyen el- fogatásban nem vehettek részt. Júdásra három okból volt szükségük, és ezért e három dologért kapta a fizetséget is. E három közül kettőt végrehajtott, a harmadikat pedig már nem.
Először azért volt szükség Júdásra, hogy megmutassa, hol lehet Jézust az emberek sokaságától távol elfogni. Mivel sokáig Jézus tanítványa volt, ismerte a szokásait. Valahányszor az Úr Jeruzsálembe jött, szívesen maradt egy ideig a Gecsemáné-kertben. Ez az egyetlen szövegrész, amelyből kiderül, hogy Jézus a Gecsemáné-kertben tartózkodott, de a János 18,2 azt mondja, hogy ez rendszeres gyakorlat volt. Júdás tudta ezt, és így meg tudta mutatni, hogyan lehet Jézust a sokaságtól távol elfogni. Ezt megtette, és ezzel teljesítette az első feladatot, amiért megfizették.
A második oknak a római törvényhez volt köze. Egy római őrjáratot nem lehetett kiküldeni elfogatáshoz, anélkül, hogy előtte valaki a római hatóságoknál olyan vádat ne emelt volna, amit a római törvények alapján kellett büntetni. Csak ezután küldhették ki egy római őrjáratot. A János 18,3-ban ez van megírva: „Júdás tehát maga mellé vette a katonai csapatot..."

A görög kifejezés egyértelművé teszi, hogy itt egy római őrségről volt szó. Ezeket adták Júdás mellé. Mielőtt ez megtörténhetett, Júdásnak meg kellett jelennie a római helytartó előtt, aki ez időben Poncius Pilátus volt, hogy bevádolja Jézust egy olyan tett miatt, ami a római jog szerint büntethető volt. A tulajdonképpeni megállapodásban Júdás és a főpap között nem volt tervbe véve, hogy ezt ezen az éjszakán teszik. Hiszen ez a páska éjszakája volt.
Megegyeztek abban, hogy Júdás elárulja Jézust. Ehhez azonban meg kell várniuk a páska-ünnep elmúlását, amikorra a több százezer zarándok újra elhagyja a várost. De az utolsó páska-vacsora alkalmával, amit Jézus a tanítványaival ünnepelt, Jézus kétszer is árulónak nevezte Júdást, és ez meggyorsította a tervezett összeesküvést.
Mielőtt a páska-vaesora végétért volna, Júdás elment. Hírt vitt a főpapnak, hogy Jézus tud az összeesküvésről, és a főpap elvitte Júdást Poncius Pilátushoz. Júdás ott egy olyan vétséggel vádolta meg Mesterét, ami a római törvény szerint büntethető volt. Ezért bocsátották rendelkezésre a katonai csapatot.

Normális körülmények között a római helytartó nem volt Jeruzsálemben, hanem Caesareában tartózkodott, de a zsidó ünnepek alatt Jeruzsálembe ment, hogy ott gondoskodjon a rendről és nyugalomról. Ez a dolgot nagyon leegyszerűsítette. Ez magyarázza azt is, miért volt Pilátus felöltözve, és a tárgyalás lefolytatására készen, bár ez még korán reggel történt. Azért várta ezt, mert a katonai őrséget már kiküldte.

A tárgyalást e korai időben rosszul szervezték. Nem voltak tanúk, mert nem terveztek ilyen korai időpontot. Jézus kényszerítette őket tulajdonképpen a cselekvésre. Júdás így teljesíti a második feladatát. A harmadik feladata az volt, hogy mint főtanú lépjen fel a római tárgyalás előtt. Nem a zsidó tárgyalás miatt volt rá szükség. Ezt a harmadik feladatot Júdás nem fogja teljesíteni. Érdekes, milyen nagy tömeg indult el, hogy egyetlen embert elfogjon. Négy különböző csoporthoz tartoztak.
Először is a római őrség, ami 400-600 római katonából áll. Ennyi katonát egyetlen egy ember elfogására! Ok azonban nem voltak egyedül. A második csoportot a Lukács 22,50-ben találjuk: a főpap szolgáit. Ez az első éjszaka és a páska első napja közötti idő. Ekkor a főpapnak nem volt szabad elhagynia az illetékességi területét, mert szertartási tekintetben tisztátalanná válhatott volna. A szolgáját küldte, hogy biztosítsa, minden rendben menjen végbe. Lukács 22,52-ben azután a főpapokról és vénekről olvasunk, a harmadik csoportról, és a templom főembereiről, a negyedik csoportról. Ez utóbbiak képezték a zsidó templomi rendőrséget.

A templom külső területén megengedett volt pogányoknak a templomi rendőrségbe való felvétele, hogy a nyugalomról gondoskodjanak. A templombelső területére pogány ok nem léphettek be, ezért volt egy zsidó templomi rendőrség is ott ennek a belső területnek a biztosítására. E két csoport tehát szintén részt vett az elfogatásban. Tehát nagy létszámú tömeg volt ott, hogy egyetlen ember elfogjanak.
A Márk 14,43-ban azt olvashatjuk, hogy a csapat kardokkal jött. Az itt a kardokra használt görög szó, az egy kb. 1 méteres harci kardot jelentett, melynek pengéje igen széles is volt. Harcokban nem használták, mert a szúráshoz túl nehéz volt. Arra használták, hogy fentről az ellenfél feje felé sújtsanak vele. S mivel igen éles volt és a súlya miatt is, át tudta ütni a sisakot és a koponyát is. Legalább 400 római katonát kell elképzelnünk, zsidó templomi rendőrséget és másokat, akik ezt a méteres harci kardot viselték. Érdemes megjegyeznünk ezt az információt, később még visszatérünk rá.

A János 18-ban azt látjuk, hogy Jézus veszi át a kezdeményezést, amikor ez a nagy csapat odaért a kertbe. Ezt kérdezi tőlük a 4. versben: „Kit kerestek?", ők pedig így felelnek az 5. versben: „A Názáreti Jézust". O pedig ezt mondta erre: „En vagyok az." Mind a héberben, mind pedig a görögben is ezt egyetlen szó fejezi ki.
Ahogyan olvashatjuk, két különböző értelmezése lehetséges. Egyrészt, ez az „Én vagyok" Isten kijelentése lehet, ahogyan az Ószövetségben elhangzott, ahogyan Isten Mózesnek jelentette ki magát, amikor így mondta: „Vagyok, aki vagyok". A második magyarázat pedig az egyszerűbb forma lehet - vagyis egyszerűen ennek kijelentése „én vagyok az, akit kerestek."

Jézus kétszer mondja ezt, hogy „én vagyok". Az első esetben az ószövetségi „én vagyok" kijelentésre gondolt, másodszor pedig annak egyszerűsített formájára, hogy „Én vagyok az a Jézus, akit ti kerestek".
A János 18,5-ben mondta ezt először. A rövid megjegyzés után, hogy Júdás a tömegben állt, ezt olvassuk a 6. versben: Amikor Jézus kimondta ezt, hogy „én vagyok", az egész tömeg visszatántorodott és földre esett. Innen tudhatjuk, hogy az „én vagyok" első kimondása, az Ő istenségét mutatta, az Ő isteni hatalmának bizonyítéka volt. Ennek az egy szónak a kimondására, mindannyian a földre estek, Ő pedig megmutatta, kinek a kezében van e helyzetben az irányítás.
A Szentírásban az emberek akkor borulnak le, amikor pozitív értelemben találkoznak Istennel. A hátrafelé esés az ítélet jele. Tehát nem lettek volna abban a helyzetben, hogy elfogják, ha Ő ezt nem engedte volna nekik. Itt egy kis utalást találunk arra, ami egyszer a jövőben történni fog. Az Ő második eljövetelekor a Római Birodalom hatalma a zsidók királyának lábai elé fog borulni.

Miután Jézus megmutatta, kinek a kezében van az irányítás, még egyszer megkérdezte:
„Kit kerestek?", ők pedig azt felelték, hogy „a Názáreti Jézust". Erre azt mondta a 8. versben: „Én vagyok az." Ez a második módja annak egyszerű kimondására, hogy én vagyok az, akit ti kerestek. S mivel ő volt az, akit kerestek, a vers végén még ezt mondja: „...engedjétek ezeket elmenni." Ez arra vonatkozott, hogy az apostolokat engedjék elmenni onnan.

Ekkor tehát Jézus már kétszer felismertette magát, de a Márk 14,44-ben azt olvassuk, hogy Júdás megbeszélt egy jelet a csoporttal. Senki mást nem kell elfogniuk azon a személyen kívül, akit ő meg fog csókolni. Jézus azonban már kétszer megmondta nekik, ki ő. Júdás számára tehát már nem volt szükségszerű, hogy megcsókolja, de ő ragaszkodott hozzá, hogy megszolgálja a pénzét. A Lukács 22,47-ben ez olvasható: „..Júdás odalépett Jézushoz, hogy megcsókolja".
Mielőtt azonban lehetősége lett volna erre, Jézus óvta őt ennek megtételétől (Lk 22,48). Ő azonban mégis megtette, ahogyan a Márk 14,45 végén olvassuk. A „megcsókolni" görög szó ragozott alakja arra utal, hogy ő többször is megcsókolta Jézust, nemcsak egyszer. Júdás beszennyezte azt, ami szent volt a zsidók számára, ugyanis egy rabbi megcsókolása azt jelentette, hogy aki ezt tette, tanítványként alárendelte magát. De ez nem az ő tanítványságának, hanem árulásának kifejezése volt.

A János 18; 10-ben azt olvassuk, hogy Péter elhatározta: magához ragadja a kezdeményezést, és kirántotta a nála lévő kardot. Az itt található görög szó nem az egyméteres kardot jelenti, hanem egy keskeny, hosszú, szertartáshoz használt kést, amit a páska-bárány leöléséhez használtak. Péternél és Jánosnál volt egy ilyen. Ha elképzeljük a kertben lejátszódott jelenetet, azt láthatjuk, hogy az egyik oldalon van a 400-600 római katona, a római templomi rendőrség és mások - valamennyien azzal a méteres hosszú, súlyos karddal felszerelve - a másik oldalon pedig Péter, aki ezt az egyszerű kést rántotta ki a zsebéből. Azt gondolta, hogy eljátszhatja egy zsidó „Rambó" szerepét.
De gyorsan bebizonyította, hogy ő nem katona, hanem csak egy zsidó halász, amikor az első csapást elhibázta, és egy embernek a fülét csapta le. Mindazonáltal nem egy római katonát, vágy a templomőrség egy tagját támadta meg, hanem a főpap szolgáját, akinél talán nem is volt semmilyen fegyver. Jézus rögtön közbelépett és meggyógyította a szolga lecsapott fülét. Ezáltal megmentette Péter életét.

Ha összehasonlítjuk az evangéliumokat, feltűnik, hogy mind a négy beszámol arról, hogy Péter levágta valakinek a fülét, de csak Lukács, aki orvos volt, ír a gyógyításról. A másik három számára sokkal érdekesebb volt, hogy Péter levágta a szolga fülét. A gyógyítás nem volt olyan érdekes a számukra, hiszen nagyobb dolgokat is láttak ennél, amiket Jézus tett. Az orvos Lukács számára viszont fontos volt, hogy hírt adjon erről.
Jézus ekkor három fontos dolgot tanított meg Péternek, és mindezek megtalálhatók a Máté 26-ban. Először az 52. versben: „Akik kardot fognak, kard által vesznek el" Kardot nem lehet használni a hit harcában. Van adott időben lehetőség a kard használatára, amikor személyes védelemről, vagy az ország védelméről van szó, de nem a hit megvédéséről. A hit megvédésére oda kell tartanunk a másik arcunkat is. A hitünkért késznek kell lennünk a mártírhalálra is.

A második leckét az 53. versben találjuk, nevezetesen azt, hogy a szellemi küzdelemben szellemi fegyverekkel kell harcolnunk. Itt szellemi harcról van szó. Jézusnak 12 légió angyal állt a rendelkezésére, akikhez mindig odafordulhatott volna segítségért. Nem volt szüksége Péter szertartási késére.
A harmadik lecke az 54-56. versben van leírva: Mindezeknek azért kellett megtörténnie, hogy beteljesedjenek az ószövetségi próféciák. Ha mindez nem történik meg, nem teljesedne be valamennyi ószövetségi prófécia. Amikor tanítványai látták, hogy nem akar többet tenni önmaga védelmére mint amit már tett, elhagyták és elfutottak.
Itt a szövegben Márknál található még egy kis betoldás (14,51- 52) egy ifjúról, aki hirtelen, az ingét otthagyva, meztelenül menekült el. Ennek a közjátéknak nem volt semmi köze a tulajdonképpeni helyzethez.

Amikor egy szerző az antik történelemben írt egy életrajzot, valahová beillesztette a saját személyét is a történetbe. Valamit magáról is ír, hogy megmutassa, honnan tud erről a dologról. A saját nevét azonban nem említi meg, hanem önmagáról harmadik személyben beszél. János például az evangéliumában önmagát a tanítványnak nevezi, akit Jézus szeretett. Nem akarta azt mondani ezzel, hogy Jézus a többi tanítványt nem szerette, ez csak egy módja volt annak, hogy utaljon önmagára, és elmagyarázza ezzel, honnan tudta mindezt, amit leírt. Valami hasonlóval találkozunk itt a Márk 14,51-52-ben. Mivel tudjuk, hogyan utalt egy antik szerző önmagára, itt feltételezhetjük, hogy Márk az ifjú alakjában önmagáról szól.
Az Úr Jézus ekkor megengedte, hogy elfogják Öt.



Forrás: Dr. Arnold G. Fruchtenbaum - A Messiás élete. Központi események zsidó szemszögből