XXII October MMXVII AD

A források.

A történész számára forráskrónika a Jézus elfogatásáról, kihallgatásáról és keresztre feszítéséről beszámoló négy evangélium. A leírt események Júdeában, egy római tartományban történtek, a Római Birodalomban ekkor Tiberius császár uralkodott (Kr. u. 14-37.), a tartományt Poncius Pilátus helytartó igazgatta (Kr. u. 26-36.). Nem keresztény források is megerősítik, főleg Tacitus Annalesei: Krisztust Pilátus végeztette ki. Megfelel ennek a kivégzés módja is: a keresztre feszítés római büntetés volt, nem zsidó.
A történész terjedelmes teológiai kutatásanyagból meríthet, megannyi mű törekszik bő kétszáz éve arra, hogy a történelmi Jézust az evangéliumi történeteken túlmenően megvilágítsa. Nincs még egy esemény az ókori történelemben, amelyet olyan bőségesen tanulmányoztak volna, mint Jézus perét. Nincs olyan mondat az evangéliumokban, amelyet el ne vetettek, meg ne védtek, ne módosítottak volna.

Nincs álláspont, amelyet ne képviseltek volna, a betű szerinti hitelességtől az olyan kételkedésig, amely radikálisan kétségbe vonta a per tényét is. Az evangéliumok egymás közötti viszonyáról sem kevesebb a vita. Márk passióleírása a legrövidebb, legegyszerűbb és valószínűleg a legrégibb. Az evangélista körülbelül egy nemzedéknyi idővel Jézus halála után írhatta, és alkalmasint nemcsak szájhagyományokra, hanem írott forrásokra is támaszkodott.
A passió általa rögzített alapvető történeti anyag a többi három evangéliumban megismételve jelenik meg. Máté csupán epizódértékű kiegészítéseket iktat Márk szövegébe. Ezt teszi később Lukács is, de ő még egy lépéssel továbbmegy, és módosítja Márk leírásának némely részletét. János, a legfiatalabb evangélista még egy nemzedékkel később írja meg művét, s ő erősen átformálja a három szinoptikus alaptörténeti anyagát.

A történész ebben a jól ismert amplificatio műveletét ismeri fel: a történeti eseményt és annak első írásbeli foglalatát későbbi szerzők egyre bővítik. A bővítés indíttatása esetleg csak az az irodalmi szándék, hogy az előd egyszerű műve ékesebbé váljon. Vagy lehet, hogy az utódnak időközben további anyag került a birtokába, s azt, mint Máté, beiktatja a korábbi műbe. Itt-ott igazítania kell elődje munkáján, ahogy János teszi.
A három szándék fedheti is egymást. Ha sok az utólagos bővítmény, akkor számolni kell avval, hogy annak már nincs hiteles alapja, hogy csak következtetés, vagy csak az ékesség és az értelmezés érdekében találta ki a szerző. Ezért a történelmi alapanyagból kell kiindulni.

Nem egy teológus itt avval az ellenvetéssel élne, hogy a pogány ókori történetírókra érvényes metodikai szabályokat nem lehet csak úgy és ugyanúgy az evangéliumokra is alkalmazni, hiszen az evangélisták nem óhajtottak történetírók lenni, ők kultikus-kerigmatikus szándékkal írtak. Ez igaz. Ám ez nem zárja ki a szerzők történetírói szándékát. Még kevésbé azt, hogy az evangélisták számoltak olvasóik történelmi érdeklődésével.
A tanítványok és hívők első közösségeiben, azok közt tehát, akik túlélték Jézust, nem volt szükség történetírói támaszra ahhoz, hogy imádságban és istentisztelet során megjeleníthessék a halálát. Mindezt megváltoztatta az idő múlása és az, hogy a kereszténységet küldetéstudata is eltávolította az eredeti helyszíntől. Az evangéliumok, különböző más, korábbi iratokhoz hasonlóan a hagyomány-közvetítésnek azon eszközei, miáltal a kortársi élmény átalakul történelmi emlékezéssé, és mint ilyen, egyben kanonizálásra vár.

Márk és Máté elárulja, hogy a történelmi megörökítés legalábbis másodlagos szándékként meg volt. Közvetlenül a passió elé beiktatják annak az asszonynak az eredetileg önálló történetét, aki némely tanítvány neheztelését kiváltva, Jézusra pazarolta drága nárduskenetét.
Jézus helyesli a cselekedetet: „Bizony mondom nektek: valahol az evangélium hirdettetni fog az egész világon, az is elmondatik, amit ez cselekedett, az ő emlékezetére." (Márk 14, 3-9; Máté 26, 6-13) Lukács evangéliuma bevezető mondataiban egy történetíró hangján szólal meg. Sok elődről beszél, akik Jézus történetét, „a köztünk végbement dolgokat" följegyezték, s e munkában szemtanúkra, kezdettől fogva jelenvoltakra támaszkodtak, akik „szolgái voltak az igének". Őket kívánja Lukács követni, címzettje, Teofil számára mindent gonddal és sorjában megírni, meggyőzve őt afelől, hogy amit hallott, annak „végére járt".

A gondos történeti ábrázolásnak tartozéka a kronológia, erre Lukács az előtörténeti és a Jézus születéséről, valamint nyilvános föllépése előtti életéről szóló részben gondosan ügyel. János úgy közelít a történeti leíráshoz, hogy szemtanúkat említ: miután Jézust elfogták, és a főpap elébe vitték, a tanítványok egyike beléphetett a tornácra, mivel ismerőse volt a főpapnak (18, 15). Ez a tanú ugyanúgy névtelen marad, mint az a másik, aki látta, hogy a Megfeszített oldalából a lándzsadöfés nyomán vér és víz folyt, s ezt tanúsította is, amiért igazát az evangélista kiemeli (19, 35).
János általában sűrűn él a martüria (tanúságtétel), martürein (tanúsít), alétheia (igazság), aléthész, aléthénosz (igaz) szavakkal, ezek a szinoptikusoknál alig vagy egyáltalán nem fordulnak elő. Ezeknek a szavaknak minden esetben kizárólagos teológiai értelmezése erőszak lenne az evangélista ellen. János igen jól láthatóan törekszik arra is, hogy leírásába a zsidó közösséget is tanúként bevonja: mivel nála a közelgő pé-szach ünnepére tekintettel egyetlen zsidó sem lép be a helytartó hivatali épületébe, az evangélista Pilátust lépteti ki többször a kapun.

Az evangélisták egyike sem akarta „csak megmutatni, mi hogyan történt valójában", de épp a passióban, amikor Jézus megütközött az államhatalommal, kevésbé volt lehetséges, ami élete más szakaszaiban inkább: nevezetesen, hogy a történeti valóságot egy vallási igehirdetés szolgálatában átalakítsák. Az evangélisták és olvasóik tudniillik még ugyanabban a korban és világban éltek. Mint Jézus és tanítványai, ők is a Római Birodalom alattvalói voltak, ismerték intézményeit, naponta látták képviselőit. Az eljárás részletei tekintetében imigyen több párhuzam vonható a római tartományokban érvényes jog, közigazgatás és politika között.
Ha az evangélisták közlései kritikát váltottak ki, és itt is kritikával illethetők, akkor ezért az evangéliumok, illetve az evangélium együttes leírásaiban föllelhető ellentmondások a felelősek. A kritika mértékét általában a római tartományi igazgatás rendje szabja meg, különösen Júdea tartomány igazgatásáé, amelyről bővebben Josephus Flavius tudósít A zsidó háborúban és az Antiquitates Judaicae-ban. Flavius Poncius Pilátus személyiségéről és hivataloskodásáról is képet ad, ez egybevethető avval a képpel, amelyet az evangéliumok adnak róla és perbeli szerepléséről.

Úgy tetszik, hogy János már egy akkor vitatott kérdésre is válaszolt, amely nem kevésbé foglalkoztatja a modern kritikusokat: mennyiben volt Jézus híveinek megbízható ismerete mesterük utolsó óráiról? A puszta külső kerettörténetnek elegendő megfigyelője akadt. Jézust, aki már többször szembekerült a főpapokkal és írástudókkal, ezek szolgái pé-szach előestéjén, tehát Niszán hónap 14-én fogták el Getszemáné kertjében; ezt csak János teszi egy nappal korábbra (18, 28).
Másnap reggel a főpapok a helytartó elé állítják a megkötözött Jézust. Poncius Pilátus még ugyanaznap délelőtt katonáival a Golgotára vezetteti és megfeszítteti; a nép látja Jézuson, hogy megkínozták. Az ítélet kimondására állítólag nagy nyilvánosság előtt került sor, s az evangéliumok egyetértenek abban, hogy az eljárás kimenetelét nem a törvény határozta meg, sem a római, sem a zsidó, hanem a hatalom.
Pilátus fölismerte, hogy a vád hamis, szabadon akarta engedni Jézust, de a hatalmi huzakodásban vereséget szenvedett a főpapokkal szemben. Ezek nyomás eszközéül fölhasználták a helytartói épület elé gyúlt, a szokásos húsvéti amnesztiát követelő néptömeget. Föl kell tenni még a kérdést, vajon mennyire hiteles ez a már nem a keretcselekménybe tartozó részlet. A pretóriumban lefolyt tulajdonképpeni tárgyalásról aligha értesültek közvetlenül Jézus tanítványai vagy hívei tágabb köréből bárki.

Ugyanez áll a szinhedrion-ban állítólag az elfogatás éjjelén lefolyt kihallgatásra. Erről az előzetes eljárásról az evangélisták eltérően szólnak (Márk 14, 53-64; Máté 26, 59-68; Luk. 22, 54-71; Ján. 18, 13-24).
Alapos a föltevés, hogy a különböző és a Pilátus előtti kihallgatást megelőző leírásokat kiszínezték, abból a nyomós gyanúból kiindulva, hogy ott csak Jézus tanításáról lehetett szó. Hitkérdésekben Jézust azért is fölösleges lett volna kihallgatni, mert a főpapok kezdettől fogva politikai döntést akartak kicsikarni. Szándékukat nyomban elárulta az, hogy erőszakkal fogatták el, Jézus szemére is vetette a poroszlóknak:
„Mint latorra - és lázítóra: egy jó jelöli mindkettőt -, úgy jöttetek ki kardokkal és dorongokkal engem megfogni. Mindennap nálatok voltam, a templomban tanítván, és nem fogtatok el engem."
Ez a két mondat, ez az önként kínálkozó, ennélfogva hihető reakció volt az utolsó szó, amelyet a tanítványok Jézus szájából hallottak. Ezután elmenekültek. Az elfogatás körülményeiből előre láthatták, hogy a főpapok felségsértés (crimen laesae maiestatis) vádjával fogják a helytartó elé állítani.

A fogalom körébe a tartományokban a Róma-ellenes magatartás legváltozatosabb formái tartoztak, és magánszemélyek nyilvános és feltűnő fellépését igen könnyen lehetett Róma-ellenessé magyarázni. A főpapok ebben látták a legkényelmesebb utat céljuk felé, a módot, hogy terhes ellenfelüktől megszabaduljanak. Jó alkalomnak a húsvéti ünnep kínálkozott, amikor a helytartó tengerparti székhelyéről, Cezareából Jeruzsálembe szokott menni, hogy szokás szerint a fővárosban törvényt tartson.
A szinhedrioni időpontot illetően aggodalom merült fel, mert a várost húsvétkor zarándokok és idegenek árasztották el, és gyakran törtek ki utcai csetepaték (Márk). Emiatt a helytartók az ünnepnapok alatt őrséget állítottak a templomudvarokra (Flavius). De az épp tisztét gyakorló Kajafás főpap, aki az evangéliumokban első emberként jelenik meg, érvényesítette a maga akaratát (vö. Ján 11, 49-53).

Számított arra, hogy a helytartó tüstént lecsap majd egy galileai, Jézus nevű vándorprédikátor elleni vádra, egy olyan vádlottra, aki tanaival nyugtalanságot támaszt a népben, miközben egyre sereglenek köré a hívei. Egy ilyen ügy megfelelt az ismert szigornak: a rómaiak mindenki ellen eljártak, aki megzavarta egy tartomány belső nyugalmát.
Ha Jézus hívei netalán fölzúdulnának, Pilátus erőszakkal verne le minden megmozdulást. Ha a vád részleteinek indokai el is térnek egymástól (1. Luk. 23, 2), lényege mégis az, hogy Jézus a zsidók királya akar lenni. Ehhez Júdea római tartományának addigi történelme időszerű, Pilátus által jól ismert háttérrel szolgált.




Klaus Rosen