XVII October MMXVII AD

Bevezető gondolatok.

A jogászi közvélemény a római jogot többnyire annak kétségkívül leginkább kimunkált részével, a magánjoggal azonosítja, mely precíz megoldásaival, tökélyre csiszolt rendszerével méltán válhatott a modern polgári törvénykönyvek alapjává. Ezzel szemben a római büntetőjoggal kapcsolatban gyakori megállapítás, hogy az a maga kidolgozatlanságában nem is szolgálhatott vezérfonalul a későbbi korok jogalkotói számára. Kétségtelen, hogy a magánjoggal szemben a büntetőjog területén a jogtudománynak jóval szerényebb szerep jutott. Ennek okait kutatva kiindulópontunk a római iusprivatum azon egyedülálló sajátossága kell, hogy legyen, miszerint az ókori Rómában a jogtudomány képviselői a jog elméleti művelésén és oktatásán túl közvetlenül is részt vettek a magánjogi normák kialakításában.

A fejlett római magánjog tényleges kidolgozói ugyanis - a hódítások eredményeként létrejövő imperium Romanum jogalkotási feladatainak ellátására, a korszerű forgalmi jog kialakítására irányuló igények kiszolgálására képes törvényhozó szervezet hiányában - a jogszolgáltató állami szervek (a praetor, illetve a későbbiekben a princeps) körül tevékenykedő jogtudósok (iurisperiti, iurisconsulti) voltak.
A praetori edictum, a formula-minták és a császári rendeletek megszövegezésével direkt módon is részt vettek a jogalkotási folyamatban, a peres feleknek és a laikus bírónak adott szakvéleményeikkel (responsum) a polgári igazságszolgáltatásra gyakoroltak tényleges befolyást, a szerződéskötésre vonatkozó tanácsaikkal (cavere) pedig a mindennapi jogi praxist alakították. E sajátos jogképzési struktúra így mind a jogalkotás, mind pedig a jogalkalmazás szférájába intézményesen kapcsolta be azokat, akik közhatalmi pozíciót ugyan nem töltöttek be, de magánemberként a jogi szakértelem birtokosai voltak.
A felvázolt mechanizmus maradéktalanul érvényesülhetett a római magánjog területén, így sikerülhetett annak oly tökéletesre fejlesztése, hogy az recipiálva kijelölhette a modern magánjogi jogfejlődés fő irányait.

A jogesetek tömegéből kazuisztikus rendszerré összeálló magánjoggal ellentétben a büntetőjog alapvetően törvényjog. A kázusok helyett a büntetőjogi rendelkezések a XII táblás törvény büntetőjogi tárgyú előírásaitól kezdve, Sulla reformjain, illetve a különböző lexeken, császári rendeleteken át - jellegükből adódóan - elsősorban normatív szabályok, amelyek sokkal kevésbé igényelték a jogtudományi interpretációt.
A jogtudósok mozgásterét még tovább szűkítette a büntetőjog területén a magánjogihoz képest lényegesen erőteljesebben érvényesülő közvetlen politikai befolyás: a társadalomra különösen veszélyes cselekmények mint crimina publica szankcionálását ugyanis a közhatalom magának tartotta fenn. A jogfejlesztésben így a gyakorlati élet szereplői helyett sokkal inkább az egyes államhatalmi szervek vettek részt. A különböző bűncselekmények törvényi tényállását és azok szankcióit egymástól függetlenül, gyakran ad hoc esetek kapcsán keletkezett leges rogatae állapították meg.

A változó történelmi körülmények között, eltérő korokban megalkotott rendelkezésekből természetesen mind a tényállások megfogalmazása, mind a kilátásba helyezett büntetések tekintetében hiányzott az egyöntetűség, így azokból magától értetődően nem tudott egységes, fogalmilag teljesen koherens büntetőjogi szabályozás megszületni.
A római büntetőjognak a jogtudomány intézményes közreműködése nélkül nem alakulhatott ki tehát a modern értelemben vett általános része, hanem az mindvégig megmaradt egymástól függetlenül megalkotott törvényi tényállások heterogén halmazának.



Jusztinger János adjunktus (PTE AJK), az ONSz elméleti-történeti tagozatának mentora


Forrás: Jusztinger János - „Általános részi” alapkérdések az antik római büntetőjogi praxisban