Tudomány / Földrajztudomány / A Római földrajztudomány

Agrippa világtérképe

A „lakott világ” felmérése, amit feltehetően lulius Caesar személyes parancsára kezdtek meg, 44. március idusát követően is folytatódott. A feladatot négy geometra kapta, akik egymás között felosztották az oikumenét: Nicodemus keleten, Didymus nyugaton, Theodotus északon, Polycletes délen végezte munkáját. Az erről tudósító szöveg azt is elárulja, melyik mennyi ideig tartott: a keletet huszonegy, a nyugatot huszonhat, az északot huszonnyolc, a délt harminckét év alatt mérték fel. A négy személy közül kettőről van további adatunk: Didymus mint a metrológia szakembere Egyiptomban írt a római uralom kezdetén; a matematikus Theodotust, a hordozható gnómon feltalálóját pedig Sztrabón és Vitruvius idézi.
Augustus veje és kiszemelt utódja, M. Vipsanius Agrippa kapta azt a feladatot, hogy fejezze be Caesar kezdeményezését és mérje fel a lakott világot. Térképén és az ahhoz fűzött magyarázatokban négy elődje eredményeit is bizonyosan felhasználta. Agrippa személyének kiválasztása jelzi a feladat tudományos, politikai és szimbolikus jelentőségét a principatus számára. Ennek ellenére magáról a térképről nem sok adatunk maradt fenn.

Az idősebb Plinius enciklopédiájának III-VI. könyvében több mint harmincszor idézi őt különféle távolságadatokkal kapcsolatban. Nicolet az utalásokból kiderítette, hogy a tudós mindenképpen írott szöveggel dolgozott, és nem képszerű ábrázolással. Ennek oka az lehetett, hogy a térképhez mintegy „mellékletként” szöveges magyarázatokat csatoltak, amelyeket az utókor commentarii Agrippae néven ismer.

Agrippa térképe az Augustus nővéréről, Agrippa feleségéről elnevezett porticus Octaviaeban volt elhelyezve. Plinius írja Baetica tartomány tévesen megadott méreteivel kapcsolatban: „Ki hinné, hogy Agrippa, aki annyira szorgal mas ember volt, és különösen ebben a munkában, melynek célja, hogy a földkerekséget a Város szeme elé tárja, s vele együtt az isteni Augustus is, tévedett? Mert ő [Augustus] volt, aki befejezte azt [a térképet] magába fogadó oszlopcsarnokot, amelyet M. Agrippa elhatározásából és feljegyzései szerint nővére kezdett el.” (Plin. NH III. 17.)

A „Város szeme elé tárja” kifejezés beszédesen tanúskodik arról, hogy az oszlopcsarnokba betérő látogatókat valamiféle vizuális látvány fogadta. De egy másik hellyel is bizonyítható, hogy a térkép itt volt kiállítva. Plinius az Eufratész torkolatánál található Szpaszinu Kharax fekvéséről írja, hogy az utóbbi időben a Perzsa-öböl vízszintjének csökkenése miatt messze távolodott a tengertől: „Charax korábban 10 stadionnyira volt a tengertől, és a porticus Vipsaniaeban is tengerparti [fekvésű].” (Plin. NH VI. 139.) Ilyet csak az írhat, aki személyesen tanulmányozta a porticusban kiállított térképet.
De milyen alakja lehetett a lakott világot ábrázoló térképnek? Kétféle: vagy földgömb (sphaera), vagy téglalap alakú, kétdimenziós táblakép sorozat (tabulae). Az előbbiek igen ritkán említtetnek az irodalomban, míg az utóbbiakról számos esetben megemlékeznek mint a tanításban is használatos térképekről.

Néhányan szeretnek azzal érvelni, hogy az egyetlen ókorból fennmaradt világtérkép, a Tabula Peutingeriana, amely Konrad Peutinger német humanistáról kapta nevét, aki 1507-ben felfedezte Bécsben, Agrippa elveszett térképére vezethető vissza. A Peutinger- térkép egy 6,82x0,34 m-es csík, amely pontosan megfelel egy eredeti papirusztekercs méreteinek, ámde éppen méretéből következően rendkívül torz ábrázolást nyújt a földfelszínről. Ha ennek eredetije valóban az Agrippa-térkép lehetett, úgy azt is elnyújtott téglalap alakú, torzított arányokkal rendelkező térképnek kell elképzelnünk. Erre egyelőre semmilyen komoly bizonyíték nincs, úgyhogy marad kérdés: táblakép vagy gömb lehetett-e az Agrippa-térkép?

Moynihan azzal érvel az utóbbi mellett, hogy Plinius alapján a három kontinens és az azt körülvevő Ókeánosz is szerepelhetett rajta, ez pedig hiányzik a Peutinger-térképről. Ő a görög hagyomány szerinti ovális alakú térkép mellett érvel, míg Nicolet egy legalább hét láb hosszú, téglalap alakú festett táblaképet (tabula, pinax) tart valószínűbbnek.
A régi típusú, még az ión filozófusok iskoláinak köréből származó kerek térképeket már Hérodotosz is kinevette, s a rómaiak sem voltak jó véleménnyel róluk. Geminus, a késő köztársaság és a korai principatus alatt élő asztronómiai szerző is azért tartotta hasznavehetetlennek őket, mert arányaik rendkívül torzak. Ehelyett a téglalap alakú projekciót ajánlja: „A lakott világ hossza majdnem kétszerese szélességének. Ezért használunk táblákat (pinax), amelyek hossszúsága kb. kétszer nagyobb, mint a szélessége, hogy méretarányos (kata logon) térképet fessünk rájuk.” (Gem. Introd. in astronom. XVI. 1.4-5.)

Agrippa térképe az egész oikumenét - vagyis orbis terrarumot - ábrázolta, nem csak az orbis Romanust. Szpaszinu Kharax ugyanis, amit Plinius személyesen is tanulmányozott Octavia csarnokában, nemhogy római fennhatóság, de még római befolyás alatt sem állt soha. A Pliniusnál és Sztrabónnál idézett távolságadatok alapján közelítőleg sikerült megrajzolni Agrippa világtérképét.
Kubitschek szerint a világtérkép huszonnégy régióra oszlott, amelyből az első tizenkilenc nagyjából megfelel az orbis Romanus addig kialakult provinciáinak. Az utolsó öt régió az oikumené többi részét tartalmazta: (1) Caspium mare, Armenia; (2). India, Media, Parthia, Persis; (3) Mesopotamia; (4) Aethiopum terra universa cum Mari Rubro és (5) superior Aegyptus. Íme a teljes, rómaiak által ismert orbis terrarum. Ezeknek a régióknak (partes) méreteit (dimensiones) hosszúságban és szélességben (longitudo, latitudo) adták meg. Ezeknek azonban semmi közük sincs a pontos koordinátákhoz, amelyeket fokokban ad meg példának okáért Ptolemaiosz térképe.

Agrippáé minden bizonnyal egy téglalap alakú táblára lehetett festve, amit az is alátámaszt, hogy az oikumené kelet-nyugati hosszúságát alaposan túl-, míg észak-déli szélességét meglehetősen alulbecsülték. Agrippa 8595, Plinius 8578, a charaxi Isidorus viszont 9818 mérföldre becsülte a lakott világ kelet-nyugati „hosszúságát”, míg „szélességét” körülbelül ennek a felében határozta meg. Sztrabón így ír a lakott föld kiterjedéséről: „Ha a Rhodosztól Borüszthenészig fölvett távolsághoz hozzávesszük a Borüszthenésztől a sarkig fölvett 4000 sztadionnyi távolságot, az egész 12700 sztadiont ad; Rhodosztól pedig a lakott föld déli határáig a távolság 16600 sztadion, úgyhogy a lakott föld szélessége délről észak felé egészében kevesebb, mint 30000 sztadion.
A hosszúságát 70000 sztadionra teszik nyugatról kelet felé mérve Ibéria hegyfokaitól az indiai hegyfokig, részint száraz földi utazással, részint hajóval mérve föl. Hogy az említett négyszögön belül van ez a hosszúság, az világos a párhuzamosok és az egyenlítő viszonyából, úgyhogy a hosszúság több mint kétszerese a szélességnek. Azt is mondják, hogy valószí nűleg köpenyformája van; a végeken ugyanis nagyméretű keskenyedést tapasztalunk, ha ezeket egyenként bejárjuk, főként a nyugati végén.” (Sztrabón II. 5.10. C 116.)

Nicolet meggyőződése szerint Agrippa az Eratoszthenész óta megszokott szélességi fokokat alkalmazta (melyek fő tengelye a Hercules oszlopaitól, pontosabban Gadestől Isszoszig vezetett): ezt szokta meg a nagyközönség is, amely az i. e. 2. századtól korában már ismerte a szélességi fokokhoz igazított, pontos napórákat. Agrippa nem hagyhatta figyelmen kívül ezt a tényt, annál kevésbé sem, mivel i. e. 13-9 között épült fel Facundius Novius horologiuma, amelyet Róma szélességi fokára állítottak be. (Plin. NH XXXVI. 72)


A meridiánok, vagyis az észak- déli irányú tengelyek meghatározása már jóval bonyolultabb problémának bizonyult. Agrippa térképnek részletességéről szinte semmi konkrétat nem mondhatunk. Összehasonlításul: a Tabula Peutingeriana 6000, Ptolemaiosz térképe és leírása 8000 földrajzi nevet tartalmaz, még Pomponius Mela De chorographia című rövid kompendiuma is 1700 tárgyszóval dicsekedhet. Agrippa térképe - már csak méreteiből fakadóan is - valószínűleg inkább az előbbi, mint az utóbbi számokhoz közelített. A tájolás meghatározásával ugyancsak gondjaink vannak.
Egyesek szerint a térkép teteje Kelet, mások szerint Dél felé nézett, megint mások a görögöknél és nálunk bevett északi tájolást valószínűsítik. Egyes vélemények szerint Agrippa világtérképe nem sokkal járult hozzá az antik földrajzi ismeretek gyarapodásához. Ez azért elhamarkodott megállapítás.

Vipsanius Agrippát Plinius úgy jellemezte, mint „igen szorgalmas embert” (vir tanta diligentia), aki ráadásul adminisztrációs és katonai kérdésekben is nagy tapasztalatra tett szert. Tengeri és szárazföldi erők parancsnokaként számos csatát nyert meg; Galliában ő tartotta az első censust, Lugdunumban ő építette ki az úthálózatot. (Sztrabón IV. 6 . 1 1 . C 207.)

Caesar és Pompeius kortársa, a történész Varro, azt írta mezőgazdasági értekezésében, hogy barátaival - csupa római előkelőséggel - találkozott Tellus templomában, ahol egy falra festett Itália-térkép előtt beszélgettek hazájuk páratlan, minden más földet felülmúló természeti adottságairól.
Az Augustus-kori építész, Vitruvius valóságos klimatológiai értekezést írt össze arról, hogy a déli népek bár éles elméjűek és ötletesek, de nincs bennük kitartás, mert a Nap kiszívta erejüket; az északiak ellenben alkalmasabbak a harcra, de lusták és buták, így végső soron mindig elbuknak - egyedül a rómaiak laknak szerencsés helyen, mivel „a római nép igazi határai az egész földkerekség térségeinek és vidékeinek közepén vannak. Mert Itáliában az emberek mindkét felől, mind a testi, mind a lelkierő oldaláról igen jól vannak vegyítve. Ekként bölcsességével megtöri a barbárok erejét, karja erejével pedig a déliek ravaszsá- gát. Az isteni szellem a római államot valóban nagyszerű és mérsékelt vidékre helyezte, hogy az egész földkerekségen uralkodhassék.” Mi ez, ha nem a földrajzi determinizmus legpregnánsabb megfogalmazása?

A földrajzi determinizmus nemcsak a birodalomépítésre szolgált racionális magyarázatul. A római világbirodalom létrejöttével egyidőben ugyanis hosszú és folyamatos szenvedés után kimúlt a köztársasági államforma. Bármennyire is igyekezett Augustus a „köztársaság helyreállításának” legalább a látszatát fenntartani, a kortársak pontosan érezték, hogy a principatus a gyakorlatban egyeduralmat jelent. (A görögöknek nem volt szavuk a princeps kifejezésben rejlő tartalmak kifejezésére, ezért egyszerűen csak autokratór-nak fordították.)
Ezen a ponton a földrajzi determinizmus átcsapott politikai determinizmusba: „Nem lehet ilyen nagy birodalmat másként kormányozni, csak úgy, hogy egy emberre bízzák, mint egy atyára. Sohasem élvezhettek a rómaiak és szövetségeseik ilyen békét és a javak ilyen bőségét, mint amilyent Augustus Caesar szerzett nekik, mióta átvette a korlátlan hatalmat.”
(Sztrabón VI. 4.2. C 288.)

Forrás: Grüll Tibor - Az utolsó Birodalom