logo

XIX October AD

Isten városa és a pelagiánus vita

A 411-es karthágói konferencián gyakorlatilag véget ért a donatista vita, így Ágoston mással is foglalkozhatott. Be szerette volna fejezni a szentháromságtanról szóló, terjedelmesebb művét, melynek írása 399 óta minden szabadidejét elvette. Más, égető feladatok miatt azonban ezt a munkát el kellett halasztania. A nyugati világ, mely Galliában és Hispániában még mindig a barbár dúlást nyögte, 410-ben elszenvedte azt a megrázkódtatást, hogy Alarich és a gotok kifosztották Rómát.
Menekültek özönlöttek Afrikába és a még biztonságosabb görög keletre. Az emberek kétségbeesve tették föl a nagy kérdéseket az isteni gondviseléssel kapcsolatban. Szent Péter és Szent Pál, a védőszentek miért nem segítettek megmenteni a várost? A pogányok úgy vélték, hogy a hihetetlen és felfoghatatlan katasztrófát az okozta, hogy a birodalom elpártolt azoktól a most már haragvó istenektől, akiknek égi kegye tette egykor Rómát naggyá.

Ágoston javaslatára Orosius, egy hispániai pap, aki valószínűleg a vandál invázió idején menekült Afrikába, rövid világtörténetében válaszolt a pogány vádakra, s kimutatta, hogy a kereszténység előtt a nyomor és katasztrófa sorozatos időszakai sokkal rosszabbak voltak, mint bármi, ami a barbárok támadásai alatt történt, melyekkel Isten igazságosan bünteti a pogányokat. Időközben, 413-tól 427-ig Ágoston hatalmas apológiát írt a kereszténység védelmében, ez volt az Isten városa. Ebben kifejtette, hogy az egyház Isten országáért, az igaz „örök városért" létezik, amely túl van minden birodalmon és civilizáción. Még a „keresztény" Róma sem kerülhette el a barbárok okozta káoszt és pusztulást.
Ágoston sosem hitte, hogy a Római Birodalom és Isten országának érdekei többé-kevésbé azonosak volnának. Úgy vélte, hogy az egyházzal kapcsolatban a császári hatalom szerepe a béke és a szabadság megőrzése. A barbárok viszont, akik megtámadták a birodalmat, nem szükségképpen Isten városának ellenségei. A nyugati egyház feladata új barbár urainak a megtérítése lesz.

Az Isten varosa először bírálja a pogány vallást és filozófiát, majd értékeli a kormányzati hatalmat meg a társadalmat. A mű címe Platón politikai dialógusával, az Állammal való ellentétre utal. Az ember igazi célja, érvelt Ágoston, életén túl van. Semmiféle földi állam sem tud védelmet nyújtani a külső támadás vagy a belső bomlás ellen. A történelem nem más, mint a háborúk szinte szüntelen sora. Az ember Isten nélkül a félelem és önimádat áldozata, és hiú vágyaitól hajtva uralomra tör. „Igazságosság nélkül a kormányzás nem más, mint nagy léptékű bűnözés," Ennek ellenére az Isten nélküli társadalom sem teljesen gonosz. A római hódítók tetterősek és bátrak voltak.
Ami csak jó volt a birodalomban, azt a keresztények mint Isten ajándékát kapták meg. Bár a kormányzat, akárcsak a magántulajdon és a rabszolgaság csak az ember bukott állapotának következtében létezik, mégis gátat vet a becstelenségnek és a társadalomellenes magatartásnak. Egy uralkodó, akár keresztény, akár pogány, jogosan követeli meg az engedelmességet, ha nem bűn elkövetésére ad parancsot.

A keresztények helyesen teszik, hogy adót fizetnek, és feladatokat vállalnak a kormányzásban, a magisztrátusokban és a honvédelemben az „igazságos" háborúk során. Ezenkívül, ahogy az állam nem egyszerűen az önszeretet „földi városa", ugyanúgy a harcos egyház sem azonos itt a földön Isten városával. Belül vannak farkasok, és bárányok is kívül. (Itt Ágoston nagyrészt egy donatista teológusra, Tyconiusra támaszkodott, aki az egyház „kevert" természetének tanát fejtette ki a Jelenések könyvéhez írt kommentárjában és a Szentírást értelmező Szabályok könyvében.) Az egyház a mennyek országáért áll fenn, és csak Isten tudja, kik a kiválasztottak. Tehát a történelem értelme nem a külső eseményekben rejlik, hanem a bűn és megváltás láthatatlan drámájában.

Az Isten városa egyben értekezés egy másik vitatémáról is, az emberi természetről és sorsról. 411 körül, amikor Ágoston valószínűleg egy donatista ügy miatt elutazott Hippóból, egy ismert római menekült szállt partra a város kikötőjében útban Jeruzsálem felé, és tiszteletét akarta tenni nála.
A csalódott látogató Pelagius brit szerzetes volt, aki több évig Rómában élt, és ott moralistaként meg lelkivezetőként szerzett hírnevet. Pelagius anélkül folytatta útját, hogy Ágostonnal találkozott volna, de hátrahagyta Afrikában egy barátját és útitársát, Caelestiust, a jogászt, aki mivel túl ékesszólóan képviselte Pelagius nézeteit, hamarosan némi aggodalmat keltett Karthágóban.

Római évei alatt Pelagiust aggodalommal töltötte el a gazdag római társadalom laza erkölcse, mely könnyen vette az evangélium előírásait és tanácsait. Különösen riasztó volt számára, amikor egy püspök álláspontját fejtegetve Ágoston Vallomásaiból azt az imát idézte: „Tedd, amit parancsolsz, és parancsold, amit akarsz. Megtartóztatást parancsolsz nekünk." Pelagius úgy érezte, hogy az így felhasznált gondolat aláássa az erkölcsi felelősségérzetet, és nem más, mint az olcsó kegyelem hirdetése.
Pelagiust ugyanígy nyugtalanította a manicheus pesszimizmus nyilvánvaló beszivárgása az egyházba. Damasus idejében egy figyelemre méltó, Pál leveleihez írt kommentár jelent meg Rómában. Nem tudjuk pontosan, ki volt a szerző, de gondolatai feltűnően eredetiek voltak. Az ismeretlen kommentátor úgy értelmezte Szent Pál szavait a Rom 5,12-ben, hogy „Ádámban mindenki vétkezett", és megjegyezte, hogy a bűn átszármazása Ádám utódaira talán azt is jelenti, hogy az emberek nemcsak a testet, hanem a lelket is a szüleiktől öröklik. Az efféle tanok mélységesen aggasztották Pelagiust. Ő is megírta kommentárját a pali levelekhez, hogy világossá tegye, a bűn nem öröklődött át Ádám bukásától kezdődően a szaporodás révén. Szerinte a bűn elkövetése szabad akarattól függő utánzása Ádám vétkének.

Minket, embereket a környezet és a rossz döntések sorozata ront meg, mely gyöngíti az akaratot, s a bűn oka egyáltalán nem a velünk született emberi „természetben" rejlik. Pelagius végzetesnek tartotta annak a szerinte manicheus tételnek az elfogadását, mely szerint természetünk annyira romlott, hogy nincs akaraterőnk Isten parancsainak teljesítéséhez. Szerinte az erkölcs lényege szempontjából elengedhetetlen az a gondolat, hogy minden bűn személyes beleegyezést feltételez, és fordítva beleegyezés nélkül nincs bűn. Ezért Pelagius tagadta, hogy az újszülött gyermeknek bármiféle bűne volna. Úgy gondolta, hogy Ádám vétke az engedetlenség végzetes példájává vált, de nem plántált át sem bűnt, sem halált utódaiba.
Adám nem halandóvá vált, hanem halandónak teremtetett (ezt a tételt Pelagius mopszuesztiai Theodórosz egyik szír tanítványától vette át, aki 399-400 körül ment Rómába). A csecsemő bűntelensége nem jelenti azt magyarázta Pelagius -, hogy az újszülöttnek nincs szüksége keresztségre és Krisztus megváltására. János evangéliumának 3. fejezetéből kitűnik, hogy a megkereszteletlenek nem juthatnak be a mennyek országába. De rettenetes az a feltételezés, hogy a nem megkeresztelt, bűntelen csecsemőket az igazságos, sőt irgalmas Isten pokolra küldi. Bizonyos, hogy valamiféle harmadik helyre vagy a pokol tornácára kerülnek, ahol természetes boldogságban van részük.

Pelagiust azzal vádolták, hogy tagadja a kegyelem szükségességét. A vita során hamis színben tüntették fel őt. Valójában azt állította, hogy a bűnök megbocsátása ki nem érdemelt, kegyelmi ajándék. Másrészt viszont a kegyelemről mint isteni segítségről beszélt, amelyet az erkölcsi figyelmeztetés és Krisztus legfőbb példája közvetít. Az erkölcsi és szellemi fejlődés az akarat szabad döntéseitől függ, vagyis az embernek a jó és a rossz között választania kell. Ezeknek a tételeknek a problematikusságát Pelagius barátja, Caelestius olyan kihívóan hangoztatta, hogy egy 412-es karthágói zsinaton hivatalosan elítélték, s aztán Epheszoszba ment.
Pelagius és Caelestius keletre távozása mégsem vetett véget a nyugaton folyó vitának. Szürakuszaiban a pelagiánus nézeteket buzgón és tüzetesen vizsgálták. Pelagius egy honfitársa, aki Szicíliában élt, röpiratokat terjesztett, melyekben szociális tartalmat adott annak a fő pelagiánus tételnek, mely szerint ha Isten parancsokat adott (például: „add el minden vagyonodat... "), akkor azokat kötelességünk teljesíteni. A kizsákmányolás borzalma egyenesen következik abból a gondolatból, hogy csak a szabadakarati cselekedetek erkölcsösek.

Bár 412-413-ban Ágoston röpirataiban bírálni kezdte kritikusait, még mindig nagy tiszteletben tartotta Pelagiust, akinek 413ban is udvarias levelet küldött. De a vita fokozatosan kiéleződött.
414-ben Karthágóban az egyik leggazdagabb római család, a Probi család leánya, Demetrias mint megszentelt szűz apáca lett. Anyja és nagyanyja azt akarták, hogy e nagy esemény megfelelő dicséretet kapjon, és hosszú, lelki tanácsokat tartalmazó írásokat csikartak ki Demetrias számára több egyházi kiválóságtól, köztük Jeromostól és Pelagiustól. Pelagius Demetriashoz írt levele olyan gondolatokat tartalmazott, melyeket Ágoston annyira veszélyesek érzett, hogy levélben figyelmeztette a leány anyját.

Á vitát Jeromos magatartása mérgesítette el. Leveleiben élesen bírálta a szentföldi helyekre utazó nyugati zarándokokat. Pelagius sem volt kivétel, aki elég oktalan módon megkritizálta Jeromosnak az Efezusi levélhez írt órigenista kommentárját. Jeromos azzal vágott vissza, hogy Pelagiust „hájas kutyá-nak" nevezte, amely „skót (azaz ír) zabkásától dagad".

415-ben Ágoston elküldte Jeromoshoz fiatal barátját, a hispániai Orosiust, aki Jeromos tanácsára vihart kavart Jeruzsálemben. Kinyilvánította, hogy Pelagius és Caelestius tanait már eretneknek ítélte egy afrikai zsinat, mivel tagadják az eredendő bűnt és a kegyelem szükségességét.
Pelagius egyáltalán nem akart elkeseredett nyilvános vitát. Egy előzetes, a javára hozott jeruzsálemi döntés után ügye a palesztin püspökök zsinata elé került, melyet 415 decemberében Dioszpoliszban tartottak. A vádlók meg se jelentek, és Pelagius könnyen megnyugtatta a püspököket, hogy Caelestius 412-ben Karthágóban elítélt tételeitől minden felelősséget elhárítva elhatárolja magát. Ő egyáltalán nem hirdette, hogy az ember Isten segítsége nélkül is elkerülheti a bűnt.

Pelagius Dioszpoliszban tett kijelentései arról tanúskodnak, hogy nem volt hajlandó túllépni kezdeti tételén, mely szerint a jó cselekedetekhez Isten kegyelmére van szükség, de az embernek szabad és független akarata van, s ebben áll sajátos felelőssége. Ágoston átolvasván a zsinat jegyzőkönyvét, Pelagius bűnét nemcsak a leegyszerűsítésben vélte felfedezni, hanem a becstelenségben és a ravaszkodásban is: nem mondta meg világosan, hogy mit ért azon a kegyelmen (ti. külső példán és tanításon, mely különbözik a Szentlélek által szívünkbe áradó isteni szeretettől, ahogy erről Szent Pál tanít.
Az afrikaiak külön zsinatokat tartottak Numídia és Afrika prokonzuli tartományaiban, melyeken hisztérikusan elítélték az imádságot és gyermekkeresztséget tagadó pelagianizmust, majd I. Ince pápa elé terjesztették a sürgős ügyet. Ince válaszában az afrikai püspököktől kapott bizonyítékok alapján a pelagiánusokat kiközösítettnek nyilvánította, hacsak nem tagadják meg nézeteiket. Szószékén Ágoston azon örvendezett, hogy az ügy végre lezárult: két zsinat is elküldte döntéseit az apostoli széknek, mely azokat jóváhagyta. Causafinita est.

Korai volt a magabiztos kijelentés. Három hónap múlva I. Ince meghalt, s utóda Zosimus pápa lett (417-419). Caelestius úgy döntött, személyesen tárja ügyét az új pápa elé. Epheszoszból Rómába utazott, s biztosította Zosimust arról, hogy teljesen aláveti magát az apostoli szék ítéletének, és természetesen hisz a gyermekkeresztség szükségességében. Pelagius Jeruzsálemben maradt, de elküldte egy új könyvét Zosimusnak, melyben elmagyarázta, mit gondol a szabad akaratról.
A pápára nagy hatást tett a pelagiánusok nemes erkölcse és a pápai tekintély iránti nagy tisztelete. Kurtán tudatta az afrikai püspökökkel, hogy a pelagius tanokat hamis bizonyítékok alapján ítélték meg, Pelagiust pedig lényegében ortodoxnak kell tekinteni. Az elszörnyedt afrikaiak annyira felháborodtak, hogy Zosimus hat hónapig habozott, s végül azzal nyugtatta őket, hogy végső döntés még nem született.

A pápa hamarosan rájött, hogy meg van kötve a keze, de nem az afrikai püspökök dühe miatt, hanem a császár által. Ágoston és párthívei Zosimus habozását kihasználva gyorsan követeket menesztettek közvetlenül a ravennai udvarba. 418. április 30-án egy császári rendelet kitiltotta a pelagiánusokat Rómából azzal az indokkal, hogy veszélyeztetik a békét. A rendeletet előkészítő lobbyzást homály fedi.
Ágoston talán azért tudta könnyebben elérni, hogy a császári hatalom beavatkozzon az ügybe, mert felhasználta a Szicíliában élő britanniai pelagiánus szociális tartalmú röpiratát, amely a lehető legkeményebb szavakkal pellengérezte ki a gazdagok szegényekkel szembeni felelőtlen magatartását, kínzásokkal és kegyetlenkedésekkel fentartott uralmát. Ez legalább kézzelfoghatóan bizonyította, hogy a pelagianizmus forradalmat idézhet elő. S talán olyan jelentések is érkeztek Ravennába, hogy Rómában az egyház két pártra szakadt: Caelestius és a pelagiánusok mellett, illetve ellen.

A következő pápaválasztáskor 419-ben pedig két rivális püspököt szentelt fel a két szembenálló fél, aminek raison détre-je nem igazán volt világos. A rendelet Zosimus vereségét hozta. Meghajolt az elkerülhetetlen előtt, hivatalosan elítélte Pelagiust és Caelestiust, és másképp próbálta kifejezni haragját az afrikaiak eljárásával kapcsolatban. Caelestius és párthívei Alexandriához, majd Konstantinápolyhoz fellebbeztek, ahol Nesztoriosz 428-ban azzal kompromittálta magát, hogy komolyan vette őket. Mindazonáltal a pelagiánusok nem tudták visszaszerezni egyházi pozíciójukat. A teológiai vita azonban egyáltalán nem zárult le, s Ágoston csak ekkor kezdte igazán kifejteni kegyelemtanát.

A pelagiánusokkal szembehelyezkedve azt tanította, hogy Ádámmal az egész emberiség esett bűnbe (ez áll a Rom 5,12 latin fordításában). Az átöröklődő bűn a szaporodással függ össze. Az az általános vélekedés, hogy a szüzesség magasabb rendű, mint a házasság, azt bizonyította Ágoston számára, hogy a szexuális ösztön sosem lehet teljesen mentes az érzékiség bűnétől.
A bűnök bocsánata érdekében végzett gyermekkeresztelés azt feltételezi, hogy a csecsemők a bűntől megfertőzve jönnek a világra, s mivel ténylegesen nem követtek el bűnt, a természetükben levő hibák miatt kell megbocsátásban részesülniük. Ezért, ha egy csecsemő megkereszteletlenül hal meg, elkárhozik, még akkor is, ha ez az elkárhozásnak egy „nagyon enyhe" formája. Az emberiség kárhozott tömeg, mely a megváltó kegyelem nélkül képtelen csupán jóindulatból fakadó cselekedetre, és a jó pogányok minden erényét lerontja a bűn (ezeket hamarosan „nagyszerű bűnöknek" nevezte Ágoston egyik fanatikus híve).

Ha az egész emberiség pokolra jutna, az nem lenne más, mint szigorú és igazságos büntetés. Mindamellett Isten kegyelme által a lelkek kisebb csoportja kifürkészhetetlen módon részesül a megváltásban az eleve elrendelés alapján, mely mindenfajta érdemet mellőz. Aki arról panaszkodik, hogy ez a kiválasztás igazságtalan, nem veszi figyelembe a bűn súlyosságát, amit az eredendő bűn s még inkább a tényleges vétkezés jelent.
E predesztinációtanból szükségszerűen következik, hogy a kegyelem ellenállhatatlan. Ha olyan romlottak vagyunk, hogy már nem tudunk szabad akaratunkból jót tenni, akkor a kegyelemnek kell mindent helyrehoznia; s hogy ez valóban ellenállhatatlan erő, egyenesen következik az isteni eleve elrendelésből, mely egyébként nem létezne. Isten célja az, hogy kiválasztottait biztosan révbe juttassa. A kegyelem létezését tapasztalatilag az igazolja, hogyha egy ember élete végéig, a „végső kegyelemállapotig" következetesen jó ez pedig Isten előre elrendelt, érdemtől független ajándéka.

Ágoston tételeire többen is gyorsan reagáltak. Julianus, (a Beneventumhoz közeli) Eclanum bevallottan pelagiánus püspöke nyíltan támadta őket. Alaptétele szerint Isten szándékának megfelelően a kegyelem a tökéletesség állapotába juttatja az emberi természetet, de nem független tőle, mivel a természet is a Teremtő ajándéka. Ami „természetes", az nem lehet rossz. A szexuális ösztön csak akkor válik bűnné, ha az Isten által megszabott határokat átlépi, és helytelen dolog az eredendő bűnt az érzéki vággyal összekeverni.
A baj abból ered (gondolta Julianus), hogy Ágoston behozta az egyházba manicheus gondolkodásmódját, hogy becsmérli a Teremtő művét a szexualitástól való kínzó félelme miatt, mely a Vallomásokban leírt, kamaszkorában elkövetett ostobaságok következménye, és hogy tagadja Szent Pál egyértelmű tanítását, mely szerint Isten mindekit meg akar váltani.

Az eclanumi Julianus jó gondolkodó és szókimondó vitatkozó volt, de a pelagiánusokkal értett egyet, és ezért végül keleten a mopszuesztiai Theodórosznál kellett menedéket kérnie. Időközben Ágoston tanai minden újabb megfogalmazásával és véleménynyilvánításával egyre merevebbé váltak, s olyanok is sértődötten tiltakoztak, akik egyébként irtóztak a pelagianizmustól. Mások azt az egyszerű következtetést vonták le Ágoston irataiból hogy a megváltás előre meg van határozva, és az embernek nem kell törekednie a jóra. A Johannes Cassianus által Dél-Galliában létrehozott szerzetesközösségek megdöbbenéssel olvasták Ágoston írását A megrovásról és kegyelemről (427).
A lerinumi Vince számára az ágostoni tanítás nyugtalanító újítás volt, s nem állt összhangban az „ortodoxiával", melyet az egyetemes egyház által állhatatosan vallott hitként határozott megquod ubique, quod semper, quod ab omnibus. Az atyák beszélgetéseiben Cassianus odáig ment, hogy egy másik tant dolgozott ki. Ágostonnak igaza van abban írta hogy az isteni kegyelemre minden ponton szükség van. Az emberi szív olyan, mint egy kovakő, melyet Isten megüt; s amikor meglátja a válasz első szikráit, az ember szívébe kegyelmet áraszt.
Az akarat Isten felé fordulásának képessége kegyelmi ajándék. De az igazi átalakulást a természetes akarat és az Isten kegyelmes segítsége közti összhang hozza meg. Végül Cassianus egyértelműen elutasította azt a gondolatot, hogy a kegyelem ellenállhatatlan és elveszíthetetlen erő volna.

A vita most már a hit pszichológiájáról folyt, s főként arról a titokzatos kérdésről, hogy ha Isten csak azután árasztja kegyelmét az ember szívébe, hogy látta az akarat (szív) válaszát, akkor ez a válasz bizonyos értelemben megelőzi a kegyelmi ajándékot, amely így nem feltétel nélküli. Ezt az ügyes következtetést a szélsőséges Ágoston-rajongó, a laikus Prosper Aquitanus támadta meg, ám idővel aztán módosította merev álláspontját.
I. Leó pápa titkára lett, és talán az ő mérséklő hatására hagyta el Ágoston utolsó éveinek klasszikus predesztinációtanát. 450-re Prosper Szent Pál nézetének hirdetője lett, amely szerint „Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözöljön".

A teljes ágostoni tanítás vallási ereje a Teremtő mindenhatósága és magasztossága iránt érzett mérhetetlen bizalomban, félelemmel vegyes bámulatban és hódolatban rejlett. Elismerve, hogy létrejöttünk Istentől függ, szükségképpen elismerjük azt is, hogy üdvözülésünk a kegyelemtől függ. „Mid van, amit nem kaptál?" Ágoston ezt a kérdést úgy mélyítette el és tette sajátossá, hogy a hit személyes és pszichológiai jellegét behatóan vizsgálta. Tapasztalatból tudta, mi az erkölcsi gyöngeség. Elképzelhetetlennek tűnt számára, hogy a pelagiánusokkal egyetértve beszéljen a szabad akaratról és a romlatlan természetről, amely örömét leli abban, ami jó. Először is, nem tudott a természet és akarat elegáns ellentétében gondolkodni; szerinte az akarat minden moccanása az ember természetét fejezi ki.
Másodszor, éppen az igazságosság örömét volt képtelen megtapasztalni az akarat megnyilvánulása miatt. A Tízparancsolatban megállapított isteni parancsok igazságát elismerte. De akaratával csak akkor tudott az erkölcsös életre törekedni, ha a Szentlélek isteni szeretetet árasztott a szívébe.
Harmadszor pedig, emberismerete lehetetlenné tette a számára, hogy úgy gondoljon az akaratszabadságra, mintha az egyszerűen szabad elhatározás volna, és az erkölcsi döntéshelyzetben nem befolyásolná indítékok és vágyak kényszere. Szerinte a szabadság a jó választásához és megtételéhez szükséges erőt jelentette, melyre a bukott emberi természet képtelen szert tenni.

Dél-Gallia kolostorainak teológusai mindent szerettek Ágostonban, kivéve a predesztinációról és kegyelemről szóló tanításának merev szélsőségességét. De legalább egyetértettek vele abban, hogy az isteni kegyelem mindenfajta emberi választ megelőz; ez volt az 529-ben, a Rhőne völgyi Arausitóban tartott zsinat határozata. Prosper Aguitanus is és a lerinumi Vince is rövid összefoglalást készített Ágoston tanításáról, hitvallása lényegéről. Prosper még egy verses útmutatót is írt teológiájához.
Egy Dél-Galliában vagy talán Hispániában élő szerzetes az V. század második felében írt egy kiskátét, mely úgy kezdődött, hogy „Bárki is fog üdvözülni. Ez volt a Quicunque-hitvallás, vagy ahogyan hamarosan ha nem azonnal nevezték, Szent Atanáz hitvallása. Ágoston szentháromságtana bizonyos tekintetben feltűnően hatott erre a dokumentumra.


A Szentháromság


A Szentháromságról szóló nagy művében az istentanról vallott nézetét fejtette ki. A mű felfogásában közelebb áll a kappadokiai atyákhoz, mint Ágoston gondolta, nyelvezetében azonban szándékosan eltér a görög hagyománytól. Ágoston az Origenésztől örökölt kappadokiai elképzelést nem tartotta igazán kielégítőnek, mert az túlságosan hangsúlyozta az isteni „személyek" különbözőségét. Sőt a görög egyházatyák úgy beszéltek az Atya sajátságáról, mint amely a Fiú és a Szentlélek istenségének a forrása; a Fiú „születik", míg a Szentlélek „származik" az Atyától.

Ágoston a Szentháromság egységét azzal az állítással védte meg minden ariánus és alárendelt jelleget ki akart iktatni -, hogy a Szentlélek az Atyától és a Fiútól származik. Elképzelését a gondolkodás pszichológiai folyamatának analógiájával szemléltette. Mivel az Isten képére teremtettünk érvelt -, elvárhatjuk, hogy a Szentháromság néhány „nyoma" benne legyen az ember lelkében.
Szerényen felvetette, hogy bizonyos hármasság van az ember személyiségében, mely az emlékezetből (ez a személyiség központja, beleértve a tudatalattit is), az értelemből és az akaratból áll. Az értelem részben az isteni értelem vagyis a Fiú visszatükröződése; a vágyakozó akarat ama szeretet visszfénye, mely maga a Szentlélek. Ágoston „kettős kiáradásról" szóló tanítása utódai számára jóval több volt, mint illusztrálás vagy analógia.
Az Atanáz-hitvallásban mint hivatalos teológiai gondolat jelent meg, Hispániában pedig a VI. század folyamán nélkülözhetetlen antiariánus tételként erősítették meg. Lassan a nyugati hitvallásokat, sőt a konstantinápolyi hitvallás latin fordítását is azzal egészítették ki, hogy „és a Fiútól" (Filiocjue) (381).

A VII. és VIII. században az ökumenikus hitvallás kiegészítése kölcsönös bírálatot, sőt vádaskodást váltott ki a görög kelet és a latin nyugat közti vita során. Hogyan tudnák igazolni a latinok kérdezték a görögök a betoldást az ökumenikus zsinat hitvallásába? Talán a kérdés súlyát átérezve a római volt az utolsó nyugati egyház, amely ezt a kiegészítést megtette. Ez a lépés is némileg hozzájárult a nyugat és a kelet közti szakadék mélyüléséhez.


Forrás: Henry Chadwick A korai egyház Fordította: Ertsey Krisztina, Tornai Szabolcs